Bokor közösség
Lélekváró elmélkedések 2013.

Lélekváró elmélkedések

A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.

A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések az"Érted vagyok"folyóiratban is megjelennek.

 

 

2013. április 15. hétő
Jn 6,22-29, Apcs 6,8-15

"...ettetek a kenyérből és jóllaktatok."
A földhözragadt ember a hasánál fogva természetesen megfogható. Kellő időben, elegendő mennyiségű étel magunkhoz vételével testünket jó fizikumban tarthatjuk. Mi ebben a rossz? Hiszen az evés örömforrás is lehet.
Mosolygok, ha egyik sógorom eszembe jut, aki feszült és ideges, ha éhes, de ha evett, készséges, kedves, mosolygós.
Éhes ember koncentrálni sem tud.
Kicsit úgy érzem, Jézus sokat kér a földi halandótól. Miért nem vette el tőlünk akkor eme örömforrás lehetőségét? Hedonista világunkban táplálkozhatnánk kevésbé élvezetes és egysíkúbb módon is. De nem, megkapjuk ezt az örömöt is, de nem szabad, hogy csak ez mozgassa életünket.
"De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre."
Milyen jó is lenne, ha háziasszonyként nem kéne munka után azon agyalni, hova menjek vásárolni, mennyi pénzt és időt kell ráfordítanom, mit tegyek a család elé ebédre, vacsorára. Helyette foglalkozhatnék mással is - mondjuk magammal, szellemi táplálékként olvasással :). De akkor hol van itt a szolgálat, az adás, a lemondás (ha a vacsiból már nem jut nekem)?
Szerintem ne degradáljuk le az evést, a jóllakást, a "romlandó ételt", hiszen Jézus is azzal kezdte, hogy megetette a tömeget (és biztosan örömet okozott neki). Igenis kell a fizikai táplálék, hogy a szellemire is legyen energiánk. Csak az arányokra kell odafigyelnünk. A mértékletességre, a "legyen elég"-re, a "usson a másiknak is"-ra, a "ne pocsékoljunk"-ra.
"...ha hisztek abban, akit küldött."
Amiben hiszünk, azt nem kérdőjelezzük meg, abban nem kételkedünk, azzal nem berzenkedünk, azt nem tesszük próbára. Elfogadjuk.
Merjünk hinni! Őszintén!

[Király Cili, Budapest]

Az oldal tetejére

2013. április 16. kedd
Apcs 7,51-59; Jn 6,30-35

Istenem!
Hányszor fordulunk hozzád imáinkkal. Imáinkra visszajelzést várva, ha lehet azonnal. Mint a gyerekek. Kérek és várok. Türelmetlenül, hogy azonnal adj.
Jézus azt mondja: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjazik soha. Mennyire bízom ebben? Mit jelent ez nekem?
Éhség és szomjúság. Két alapvető szükséglet. Pár napig lehet bírni étel és ital nélkül. Jézus nélkül meddig bírom?
Mennyire alapvető szükséglet nekem Jézus? Csak akkor fordulok hozzá, ha baj van, vagy az életemnek, a mindennapjaimnak része? Minden nap éhezem és szomjazom a közelségét?
Uram! Add, hogy a Te igédre naponta vágyakozzam, ez töltsön el engem, és ne éhezzem és szomjazzam másra!

[Vágóné Ottilia, Érd]

Az oldal tetejére

2013. áprilsi 17. szerda
ApCsel 8,1-8; Jn 6,35-40

Állítólag aki nem volt lelkiismereti válságban, az bajban van. De aki lelkiismereti válságban van, az is bajban van. Még nagyobb bajban van, ha nem tud róla. Ezek szerint mindenki bajban van?
Egyik kedvenc helyem az, amikor a korai izraeliták királyt akarnak választani maguknak. A prófétákon keresztül megüzenik JHVH-nak az igényüket. Visszaüzen nekik, hogy a prófétákon keresztül itt vagyok nektek én.
Az kevés, mert más népek a királyaikkal óriási sikereket érnek el. JHVH válasza: ezeket a sikereket úgy érik el, hogy a népet szolgasorba taszítják és háborúztatják őket.
Igen, de a meccs érdekében nekik ez az áldozat megéri. Adjál nekünk „Királyt”. JHVH kitárja a lelkét, felsóhajt. – Ha, királyt akartok magatok fölé emelni, akkor megkapjátok, és majd megtapasztaljátok.
Mivel ez a gondolat rögzítésre került a Tórában, ezért lennie kellett egy olyan prófétai csoportnak, akik erős szellemi tudattal éltek, és köztiszteletnek örvendtek. A szellemiségük még a királyok korának beköszönte után is élt. Hiába szüntették meg a próféta-közösségeket, úgy hogy lemészárolták őket.
Az akkori korok persze nem voltak piskóták, hiszen könnyen hullottak az életek. Királyokkal vagy anélkül, általában karddal tudtak hatékonyan érvelni.
Jézus és tanítványi köre hasonlít a prófétai közösségekre.
Szenvedélyes küldetéstudata, hogy népét felszabadítsa
a rigorózus tisztaságmániától,
a megvásárolható istenszeretettől,
az uralkodó rétegtől való pszichés függéstől,
a létünkkel velejáró betegségeinktől való félelmeinktől,
a napi étel ital utáni aggodalomtól, vonzóvá tette.
De amit ezért az embernek meg kell tenni, az már félelmetes kiközösítéssel, életvesztéssel jár a papok és királyok korában.
Ő is csak azért mondja, mert feladatul kapta, olyan Valakitől, aki lenyűgözte a tanításával. Testen kívüli élményre van szüksége annak, aki ennyire magabiztosan beszél a fizikai haláltól való félelem ellen. Bele akar meríteni abba a tudatállapotba amibe Ő is belemerült. Hogy mi az? Feltárása folyamatos feladatunk. Több segítséget is kaptunk hozzá.
Tábori lelkészek figyelmébe ajánlva!
A Jn 6,35-40 egyéb tartalommal megtöltve alkalmas arra, hogy jogos vagy jogtalan háborúk csatái előtt erősítsék a harci szellemet, elűzzék a halálfélelmet. Csata után pedig megnyugtassák a közvéleményt, hogy az önként vállalt hősi halált haltakat, tettükért tárt karokkal várják az örök hazában.
Magyarázat:A lelkiismeret válsága a tudat válsága.

[Ujvári József, Érd]

Az oldal tetejére

2013. április 18. csütörtök
ApCsel 8,26-40; Jn 6,44-51

"Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak."

Az élet receptjei

A konyhafőnök ajánlata:


A Nagyfőnök ajánlata:

- Fontos-e, hogy milyen táplálékot veszek magamhoz?
- Részese vagyok-e a szentmisének, vagy csak jelen vagyok?
- Hiszek-e az Oltáriszentségben?
- Elfogadom-e a Nagyfőnök ajánlatát, vagy megelégszem a napi menüvel?

[Habos Gábor, Érd]

Az oldal tetejére

2013. április 19. péntek
ApCsel 9,1-20; Jn 6,52-59

Bizony, azt tudhatjuk az életünkből, ha nem eszünk és iszunk, vagyis nem táplálkozunk, akkor rövid időn belül meghalunk.
Jézusunk nem véletlenül mondta ezeket a szavakat: "Bizony, bizony mondom nektek,ha nem eszitek az emberfia testét, és nem isszátok az Ő vérét nem lesz élet bennetek."
Nekünk, hívő embereknek szükséges, hogy ne csak a fizikai lényünket tápláljuk, hanem a lelkünket is. Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha olvassuk a szentírást, imádkozunk, vagyis tápláljuk a lelkünket. Részt veszünk a szentmisében, és ott részesülhetünk abban a csodában, amit a szentáldozás nyújt nekünk.
Az ApCsel 9.1-20-ban olvashatjuk Saul történetét. Ebben Saul Damaszkusz felé haladva, ahova az elfogott keresztényeket viszi, meghallja az Úr szavát, és életét átgondolva megtér.
Nekem milyenek a hétköznapjaim? Meg tudok állni és figyelni Isten hangjára?
Mennyire tartom fontosnak, hogy részesüljek az emberfia testéből, és véréből?

[Habos Tomi, Érd]

Az oldal tetejére

2013. április 20. szombat
ApCsel 9,31-42; Jn 6,60-69

"Ti is el akartok menni?"
Az előzmények: a kenyérszaporítás csodája után Jézust erőszakkal királlyá akarták tenni, mire ő elmenekült. Másnap Kafarnaumban a zsinagógában ismét rátalálnak. Jézus azonban nem az elvárt messiási választ (ingyen kenyér) adja, hanem az "élet kenyeréről" kezd beszélni. Erre a népben zúgolódás, majd megbotránkozás támadt: "Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogy adhatja ez a testét eledelül?" Jézus azonban köti az ebet a karóhoz: "aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él." Na, ez már több volt a soknál: "Kemény beszéd ez. Ki hallgathatja?" János tudósítása szerint még a tanítványok közül is sokan megbotránkoztak és elmaradoztak.
Drámai fordulópont ez Jézus életében, hiszen ha a közvetlen tanítványok is elfordulnak, nem hisznek neki, akkor aligha volt bármi értelme az eddigi fáradozásoknak. Ti is el akartok menni? - kérdezi. A rangidős Péter válasza mai stílusban talán így hangozna: "hát ööö izé... hova (kihez) mennénk? Vissza a hálóhoz, szégyenszemre?" Azaz nem a meggyőződés miatt, hanem "jobb híján" maradnak. Ha már ennyi energiát beleöltek ebbe a projektbe - hátha mégis van valamicske esély (a miniszterkedésre?). Még egy kis önigazolást ad Péter szájába a kánon: "örök élet beszédei vannak nálad... hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje".
Gyarló az ember, tudjuk, mit ért végül a Getszemáni kertben az "öri-bari" akárhány korábbi megvallása. Mégis, az Istennek úgy tetszik, hogy - akkor Péterrel, ma velünk - ilyen-olyan gyarló emberekből építi az ő országát. Építene ő csupa assisi Ferencből, meg Bulányi Györgyből, de hát azokból valahogy kevés kerül. Az ő dolga - vagy a mi dolgunk? A történet szerencsére nem akkor ért véget, és Péter később mégis felnőtt a feladatához. Akkor hát nekünk is van még esélyünk! Soha sem késő jónak lenni!

[Bajnok László, Budapest]

Az oldal tetejére


2013. április 21. - Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10,27-30 - "... nem vesznek el soha"

Első olvasásra csak felsóhajt az ember: de jó lenne mindig ilyen tudattal, sőt: ilyen életérzéssel élni! Hogy nem történhet semmi baj, hogy nem kell félni, hogy minden jóra fordul... Akár a mesében!
Egy józan, felnőtt ember nem gondolkodhat így!
Csak egy kisgyerek: amikor még nem is tudja! És mi, felnőttek irigyeljük tőle az ősbizalom állapotát.
Esetleg egy "elvarázsolt" szerelmes érezhet így: számára (akkor éppen!) magától értetődő a "rózsaszín szemüveg", amivel hibátlannak látja a kedvesét, és semmibeveszi az esetleges figyelmeztetéseket, vagy fenyegető veszélyeket; a külvilág irigységének véli az összes előrevetített csalódást vagy nehézséget.
Aztán újraolvasom a mondatot: "nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből"
Nem ragadhat el senki és semmi, mondja a Pásztor-Jézus. Ez jó. Biztonságos és kényelmes.
De mi van akkor, ha én "kódorgok" el a nyájból? Ha én "veszítem - veszejtem - el" magamat?
Erre vonatkozóan nincs semmiféle garancia az ígéretben! Könnyűszerrel megtehetem. És se a Fiú, se az Atyja nem fog a galléromnál fogva visszaráncigálni, hiszen ezzel a szabadságomtól fosztana meg: a döntéstől, a felelősségtől...
Ha "kalitkába zárnának" (még ha aranykalitkába is), hogy vigyázzanak rám, akkor már nem is örülnék a biztonságnak. Rabságnak élném meg. Mint a kamasz, akit - féltésből - nem engedtek el ide vagy oda.
... senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.
Az Istenhez tartozom, amíg csak akarom. Amíg a Pásztor hangjára hallgatok, amíg az ő nyomában járok. Ez rajtam múlik. Akár éjjel van, akár nappal; akár süt a nap, akár szakad a zápor; akár bőven meg van rakva a vályú, akár éppen ínséges napok járnak.
Nem lehet elragadni, mert nincs honnan. Ahol én vagyok, ott lesz Ő is. Mindenhol, mindenkor, mindenkiben. Csak én szakíthatom ki magam ebből az összetartozásból - Ő nem képes rá! Viszont csak én "kerülhetek meg", térhetek vissza - Ő nem tud visszaráncigálni!
Mekkora felelősségem van! Mennyi lehetőség! Rajtam fordul, hogy Jézus jóslata beteljesedik-e?!
Az Isten az ember kezébe - életébe, sorsába - helyezi magát. Ez az igazi emberi méltóság!

[Schanda Bea, Budapest]

Az oldal tetejére

 

 

Archív elmélkedések Archívum