A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések
az
folyóiratban
is megjelennek.
2013. április 15. hétő
Jn 6,22-29, Apcs 6,8-15
"...ettetek a kenyérből és jóllaktatok."
A földhözragadt ember a hasánál fogva természetesen megfogható.
Kellő időben, elegendő mennyiségű étel magunkhoz vételével
testünket jó fizikumban tarthatjuk. Mi ebben a rossz? Hiszen
az evés örömforrás is lehet.
Mosolygok, ha egyik sógorom eszembe jut, aki feszült és ideges,
ha éhes, de ha evett, készséges, kedves, mosolygós.
Éhes ember koncentrálni sem tud.
Kicsit úgy érzem, Jézus sokat kér a földi halandótól. Miért
nem vette el tőlünk akkor eme örömforrás lehetőségét? Hedonista
világunkban táplálkozhatnánk kevésbé élvezetes és egysíkúbb
módon is. De nem, megkapjuk ezt az örömöt is, de nem szabad,
hogy csak ez mozgassa életünket.
"De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely
megmarad az örök életre."
Milyen jó is lenne, ha háziasszonyként nem kéne munka után
azon agyalni, hova menjek vásárolni, mennyi pénzt és időt
kell ráfordítanom, mit tegyek a család elé ebédre, vacsorára.
Helyette foglalkozhatnék mással is - mondjuk magammal, szellemi
táplálékként olvasással :). De akkor hol van itt a szolgálat,
az adás, a lemondás (ha a vacsiból már nem jut nekem)?
Szerintem ne degradáljuk le az evést, a jóllakást, a "romlandó
ételt", hiszen Jézus is azzal kezdte, hogy megetette a tömeget
(és biztosan örömet okozott neki). Igenis kell a fizikai
táplálék, hogy a szellemire is legyen energiánk. Csak az
arányokra kell odafigyelnünk. A mértékletességre, a "legyen
elég"-re, a "usson a másiknak is"-ra, a "ne pocsékoljunk"-ra.
"...ha hisztek abban, akit küldött."
Amiben hiszünk, azt nem kérdőjelezzük meg, abban nem kételkedünk,
azzal nem berzenkedünk, azt nem tesszük próbára. Elfogadjuk.
Merjünk hinni! Őszintén!
[Király Cili, Budapest]
2013.
április 16. kedd
Apcs 7,51-59; Jn 6,30-35
Istenem!
Hányszor fordulunk hozzád imáinkkal. Imáinkra visszajelzést
várva, ha lehet azonnal. Mint a gyerekek. Kérek és várok.
Türelmetlenül, hogy azonnal adj.
Jézus azt mondja: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám
jő, semmiképpen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg
nem szomjazik soha. Mennyire bízom ebben? Mit jelent ez nekem?
Éhség és szomjúság. Két alapvető szükséglet. Pár napig lehet
bírni étel és ital nélkül. Jézus nélkül meddig bírom?
Mennyire alapvető szükséglet nekem Jézus? Csak akkor fordulok
hozzá, ha baj van, vagy az életemnek, a mindennapjaimnak
része? Minden nap éhezem és szomjazom a közelségét?
Uram! Add, hogy a Te igédre naponta vágyakozzam, ez töltsön
el engem, és ne éhezzem és szomjazzam másra!
[Vágóné Ottilia, Érd]
2013.
áprilsi 17. szerda
ApCsel 8,1-8; Jn 6,35-40
Állítólag aki nem volt lelkiismereti válságban,
az bajban van. De aki lelkiismereti válságban
van, az is bajban van. Még nagyobb bajban van,
ha nem tud róla. Ezek szerint mindenki bajban
van?
Egyik kedvenc helyem az, amikor a korai izraeliták
királyt akarnak választani maguknak. A prófétákon
keresztül megüzenik JHVH-nak az igényüket. Visszaüzen
nekik, hogy a prófétákon keresztül itt vagyok
nektek én.
Az kevés, mert más népek a királyaikkal óriási
sikereket érnek el. JHVH válasza: ezeket a sikereket
úgy érik el, hogy a népet szolgasorba taszítják
és háborúztatják őket.
Igen, de a meccs érdekében nekik ez az áldozat
megéri. Adjál nekünk „Királyt”. JHVH kitárja
a lelkét, felsóhajt. – Ha, királyt akartok magatok
fölé emelni, akkor megkapjátok, és majd megtapasztaljátok.
Mivel ez a gondolat rögzítésre került a Tórában,
ezért lennie kellett egy olyan prófétai csoportnak,
akik erős szellemi tudattal éltek, és köztiszteletnek
örvendtek. A szellemiségük még a királyok korának
beköszönte után is élt. Hiába szüntették meg
a próféta-közösségeket, úgy hogy lemészárolták
őket.
Az akkori korok persze nem voltak piskóták, hiszen
könnyen hullottak az életek. Királyokkal vagy
anélkül, általában karddal tudtak hatékonyan
érvelni.
Jézus és tanítványi köre hasonlít a prófétai
közösségekre.
Szenvedélyes küldetéstudata, hogy népét felszabadítsa
a rigorózus tisztaságmániától,
a megvásárolható istenszeretettől,
az uralkodó rétegtől való pszichés függéstől,
a létünkkel velejáró betegségeinktől való félelmeinktől,
a napi étel ital utáni aggodalomtól, vonzóvá
tette.
De amit ezért az embernek meg kell tenni, az
már félelmetes kiközösítéssel, életvesztéssel
jár a papok és királyok korában.
Ő is csak azért mondja, mert feladatul kapta,
olyan Valakitől, aki lenyűgözte a tanításával.
Testen kívüli élményre van szüksége annak, aki
ennyire magabiztosan beszél a fizikai haláltól
való félelem ellen. Bele akar meríteni abba a
tudatállapotba amibe Ő is belemerült. Hogy mi
az? Feltárása folyamatos feladatunk. Több segítséget
is kaptunk hozzá.
Tábori lelkészek figyelmébe ajánlva!
A Jn 6,35-40 egyéb tartalommal megtöltve alkalmas
arra, hogy jogos vagy jogtalan háborúk csatái
előtt erősítsék a harci szellemet, elűzzék
a halálfélelmet. Csata után pedig megnyugtassák
a közvéleményt, hogy az önként vállalt hősi
halált haltakat, tettükért tárt karokkal várják
az örök hazában.
Magyarázat:A lelkiismeret válsága a tudat válsága.
[Ujvári József, Érd]
2013.
április 18. csütörtök
ApCsel 8,26-40; Jn 6,44-51
"Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak."
Az élet receptjei
A konyhafőnök
ajánlata:
A Nagyfőnök ajánlata:
- Fontos-e, hogy milyen táplálékot veszek magamhoz?
- Részese vagyok-e a szentmisének, vagy csak
jelen vagyok?
- Hiszek-e az Oltáriszentségben?
- Elfogadom-e a Nagyfőnök ajánlatát, vagy megelégszem
a napi menüvel?
[Habos Gábor, Érd]
2013.
április 19. péntek
ApCsel 9,1-20;
Jn 6,52-59
Bizony, azt tudhatjuk az életünkből, ha nem eszünk és
iszunk, vagyis nem táplálkozunk, akkor rövid időn belül
meghalunk.
Jézusunk nem véletlenül mondta ezeket a szavakat: "Bizony,
bizony mondom nektek,ha nem eszitek az emberfia testét,
és nem isszátok az Ő vérét nem lesz élet bennetek."
Nekünk, hívő embereknek szükséges, hogy ne csak a fizikai
lényünket tápláljuk, hanem a lelkünket is. Ezt csak úgy
tudjuk megtenni, ha olvassuk a szentírást, imádkozunk,
vagyis tápláljuk a lelkünket. Részt veszünk a szentmisében,
és ott részesülhetünk abban a csodában, amit a szentáldozás
nyújt nekünk.
Az ApCsel 9.1-20-ban olvashatjuk Saul történetét.
Ebben Saul Damaszkusz felé haladva, ahova az elfogott
keresztényeket
viszi, meghallja az Úr szavát, és életét átgondolva megtér.
Nekem
milyenek a hétköznapjaim? Meg tudok állni és figyelni
Isten hangjára?
Mennyire tartom fontosnak, hogy részesüljek az emberfia
testéből, és véréből?
[Habos Tomi, Érd]
2013.
április 20. szombat
ApCsel 9,31-42; Jn
6,60-69
"Ti is el akartok menni?"
Az előzmények: a kenyérszaporítás
csodája után Jézust erőszakkal
királlyá akarták tenni, mire ő
elmenekült. Másnap Kafarnaumban
a zsinagógában ismét rátalálnak.
Jézus azonban nem az elvárt messiási
választ (ingyen kenyér) adja, hanem
az "élet kenyeréről" kezd beszélni.
Erre a népben zúgolódás, majd megbotránkozás
támadt: "Nem Jézus ez, Józsefnek
a fia, akinek ismerjük apját, anyját?
Hogy adhatja ez a testét eledelül?" Jézus
azonban köti az ebet a karóhoz:
"aki eszi az én testemet,
és issza az én véremet, annak örök
élete
van, s feltámasztom. Engem az élő
Atya küldött, s általa élek. Aki
ezt a kenyeret eszi, az örökké
él." Na, ez már több volt
a soknál:
"Kemény beszéd ez. Ki hallgathatja?"
János tudósítása szerint még a
tanítványok közül is sokan megbotránkoztak
és elmaradoztak.
Drámai fordulópont ez Jézus életében,
hiszen ha a közvetlen tanítványok
is elfordulnak, nem hisznek neki,
akkor aligha volt bármi értelme az
eddigi fáradozásoknak. Ti is el akartok
menni? - kérdezi. A rangidős Péter
válasza mai stílusban talán így hangozna:
"hát ööö izé... hova (kihez)
mennénk? Vissza a hálóhoz, szégyenszemre?"
Azaz nem a meggyőződés miatt, hanem
"jobb híján" maradnak. Ha már ennyi
energiát beleöltek ebbe a projektbe
- hátha mégis van valamicske esély
(a miniszterkedésre?). Még egy kis
önigazolást ad Péter szájába a kánon:
"örök élet beszédei vannak nálad...
hisszük és tudjuk, hogy te vagy az
Isten Szentje".
Gyarló az ember, tudjuk, mit ért
végül a Getszemáni kertben az "öri-bari"
akárhány korábbi megvallása. Mégis,
az Istennek úgy tetszik, hogy - akkor
Péterrel, ma velünk - ilyen-olyan
gyarló emberekből építi az ő országát.
Építene ő csupa assisi Ferencből,
meg Bulányi Györgyből, de hát azokból
valahogy kevés kerül. Az ő dolga
- vagy a mi dolgunk? A történet szerencsére
nem akkor ért véget, és Péter később
mégis felnőtt a feladatához. Akkor
hát nekünk is van még esélyünk! Soha
sem késő jónak lenni!
[Bajnok László, Budapest]
2013.
április 21. - Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10,27-30 - "... nem vesznek
el soha"
Első olvasásra csak felsóhajt
az ember: de jó lenne mindig ilyen tudattal,
sőt: ilyen életérzéssel élni! Hogy nem
történhet semmi baj, hogy nem kell félni,
hogy minden jóra fordul... Akár a mesében!
Egy józan, felnőtt ember nem gondolkodhat
így!
Csak egy kisgyerek: amikor még nem is tudja!
És mi, felnőttek irigyeljük tőle az ősbizalom
állapotát.
Esetleg egy "elvarázsolt" szerelmes érezhet
így: számára (akkor éppen!) magától értetődő
a "rózsaszín szemüveg", amivel hibátlannak
látja a kedvesét, és semmibeveszi az esetleges
figyelmeztetéseket, vagy fenyegető veszélyeket;
a külvilág irigységének véli az összes
előrevetített csalódást vagy nehézséget.
Aztán
újraolvasom a mondatot: "nem vesznek el
soha, mert senki sem ragadhatja ki őket
az én kezemből"
Nem ragadhat el senki és semmi, mondja
a Pásztor-Jézus. Ez jó. Biztonságos és
kényelmes.
De mi van akkor, ha én "kódorgok" el a
nyájból? Ha én "veszítem - veszejtem -
el" magamat?
Erre vonatkozóan nincs semmiféle garancia
az ígéretben! Könnyűszerrel megtehetem.
És se a Fiú, se az Atyja nem fog a galléromnál
fogva visszaráncigálni, hiszen ezzel a
szabadságomtól fosztana meg: a döntéstől,
a felelősségtől...
Ha "kalitkába zárnának" (még ha aranykalitkába
is), hogy vigyázzanak rám, akkor már nem
is örülnék a biztonságnak. Rabságnak élném
meg. Mint a kamasz, akit - féltésből -
nem engedtek el ide vagy oda.
... senki sem ragadhatja ki őket az Atya
kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.
Az Istenhez tartozom, amíg csak akarom.
Amíg a Pásztor hangjára hallgatok, amíg
az ő nyomában járok. Ez rajtam múlik. Akár
éjjel van, akár nappal; akár süt a nap,
akár szakad a zápor; akár bőven meg van
rakva a vályú, akár éppen ínséges napok
járnak.
Nem lehet elragadni, mert nincs honnan.
Ahol én vagyok, ott lesz Ő is. Mindenhol,
mindenkor, mindenkiben. Csak én szakíthatom
ki magam ebből az összetartozásból - Ő
nem képes rá! Viszont csak én "kerülhetek
meg", térhetek vissza - Ő nem tud visszaráncigálni!
Mekkora felelősségem van! Mennyi lehetőség!
Rajtam fordul, hogy Jézus jóslata beteljesedik-e?!
Az Isten az ember kezébe - életébe, sorsába
- helyezi magát. Ez az igazi emberi méltóság!
[Schanda Bea, Budapest]
