Bokor közösség
Lélekváró elmélkedések 2013.

Lélekváró elmélkedések

A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.

A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések az"Érted vagyok"folyóiratban is megjelennek.

 

 

2013. április 1. Húsvéthétő
ApCsel 2,14.22-32; Mt 28,8-15

Jézus feltámadásának híre ebben az evangéliumi részben két szálon kezdett el terjedni, s mint látjuk, az eredménye sem lesz egyforma.
Az asszonyok igyekeznek a tanítványokhoz, míg az őrök a vénekhez futnak. Mindenki tudja, hogy ezt a hírt tovább kell adnia.
Jézus biztatja az asszonyokat, a vének pedig az őrök hallgatását vásárolják meg, bár maguk is érzik, hogy előbb utóbb kiderülnek a történtek.
Számomra a fentiek azt sugallják, hogy a megtapasztalt igazság nem maradhat titokban. Sőt, ami örömforrás, azt másoknak is tovább kell adni, elhallgatása bűn, és csak átmenetileg lehet titokban tartani, valamikor úgyis felszínre tör. Törvényszerű, hogy az örömhír elterjedt, és a mai napokban is hat.
Szükségünk van a Jézussal való találkozásra, mely nemcsak öröm számunkra, hanem erőt is ad, hogy mindennapi nehézségeinkben, kétkedéseinkben, félelmeinkben ne rekedjünk meg. Ebben segítenek emberi kapcsolataink is, melyekben értelmet kapnak azok a jézusi minták, melyet elénk élt.
Jézus örömmel üdvözölte az asszonyokat, és arra buzdította őket, hogy ne féljenek. Higgyünk szavainak, és ismerjük fel azt a számtalan csodát, ami előttünk kínálkozik, hiszen Jézus ma is szembejön velünk az úton, éltünk része szeretne lenni, és ha ez elől nem zárkózunk el, akkor életünkben az öröm jelen lesz.

[Cseh András és Szilvi, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére

2013. április 2. kedd
ApCsel 2,36-41; Jn 20,11-18

A mai evangélium főszereplője Mária Magdolna. Mit tudunk róla?
Jézus új élettel ajándékozta meg, amikor lehetőséget adott neki, hogy jobbá váljon. "Elesett", de volt, aki segítő kezet nyújtott neki. Mária pedig élt ezzel a lehetőséggel. Amikor most ebben a szentírási részben találkozunk vele, ismét nehéz lelkiállapotban van, hiszen az, akit szeretett, aki elfogadta, aki megértette, meghalt. Amikor pedig Jézus testét keresi, még azt sem találja.
Mindannyiunk életében vannak szakaszok, amikor nehézségekkel találjuk szembe magunkat, amelyeket meg kell oldanunk. Talán több szorgalommal, nagyobb akarattal, esetleg lemondással, elengedéssel. Az életkörülményeink megváltozásával, vagy az éveink számának előrehaladtával sem lehet ugyanúgy élni, mint tegnap. Megváltoznak az idők, a lehetőségek és mi is változunk. A változások fájdalommal járnak, de egy magasabb szellemi érettségre készítenek fel.
A feladás, elengedés egy újjászületés is egyben.
Ilyen változás tanúi lehetünk a mai evangéliumi szakaszban. A síró, kétségbeesett, reményvesztett asszonyból a fájdalom tovatűnik, amikor új értelmet kap az élete. A felismerése annak, hogy Jézus él, új cél, új erőforrás lesz az életében.
Istenem! Sokszor elkeseredek, ha valami váratlan, szomorú dolog történik velem, és akkor is, ha tudom, hogy valami, ami engem nagyon megérint, nem kerülhető el. Viaskodik bennem a régihez való ragaszkodás, az élet elkerülhetetlen változásaival szemben.
Imádkozom azért, hogy mindannyian Mária Magdolnához hasonlóan meglássuk, felismerjük a nehézségeink között a jót, az új lehetőséget, a csodát. Ámen.

[Pappné Márta / Mini, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére

2013. áprilsi 3. szerda
ApCsel 3,1-10; Lk 24,13-35

Életünk során gyakran vehetünk észre csodákat, amikről hirtelen nem is feltételezzünk, hogy azok lehetnek. Így történt ebben az evangéliumi részletben is. Isten feltámadt harmadnapon, mely a tanítványok számára is hihetetlennek tűnt, csak akkor ismerték fel, amikor bemutatta a kenyértörést. Másrészről pedig azt is csodának vehetjük, hogy megjelent előttük, bizonyítva azt, hogy él és valóban Ő Isten fia. Jézus számára fontos volt a tanítványokkal való találkozás, hiszen szerette őket, és tudtukra akarta adni, hogy a szeretet országa örök, és amit ígért, az valóság.
A mi mindennapi életünkben is fontosak a Jézussal való találkozások, ami lehet ima, jócselekedet, másokra való figyelés, egy jó szó stb. Mindnyájan tele vagyunk csodákkal és körül is vesznek minket, csak késznek kell lennünk rá, hogy meglássuk/felismerjük azokat. És törekednünk kell arra, hogy mások számára mi is csodák lehessünk.

[Cseh Andris, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére

2013. április 4. csütörtök
ApCsel 3,11-26; Lk 24,35-48

A mai szentírási részből egy másik rövid bibliai idézet jutott eszembe: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek".
Az apostolokkal szemben hátrányból indulunk, hiszen mi nem láthattuk Jézust, nem jött oda hozzánk, éppen ezért nem történt meg velünk a szentírási részletben olvasható esemény sem: "Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat".
A mi hitünk egészen máshogy alakult ki, mint az apostoloké, hiszen nem a fizikai, hanem a szellemi-lelki tapasztalásokon alapul. Az Apostolok cselekedetei részletben Péter arról beszél, hogy eljön a nagy megújulás ideje. Vajon ha láthatnánk Jézust, hallhatnánk beszélni, megérinthetnénk, a korábbi hitünk megerősödne és elillannának a kétségek, vagy épp az emberekre sokszor jellemző tulajdonságunkhoz híven kevésbé értékelnénk, amit már megkaptunk?
Úgy gondolom, bátran érezhetjük magunkat boldognak, mert képesek vagyunk valami olyanban hinni, amit végső soron soha nem láttunk, és ez a hit nem is csak egy szimpla boldogságérzetet ad, hanem képes az adásra, a szeretetre, a világ jobbá tételére ösztönözni minket.
Így nem is biztos, hogy szükségünk van arra, hogy személyesen leüljünk beszélgetni Jézussal, hiszen ott van a fejünkben, a szívünkben, és sokszor a tetteinkben.
Ha eljönne Jézus, valószínű azok lennének a legboldogabbak, akiket nem hív magához fogadóórára, hiszen tudja, hogy már régóta, és szilárdan bennük él.

[Magyar Bálint, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére

2013. április 5. péntek
ApCsel 4,1-12; Jn 21,1-19

"Gyertek, egyetek!" (Jn 21, 12)
"Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?"
(ApCsel 4, 7)
Magam elé képzelem Simon Péter "életútját". Amint megszületett és felnőtt a zsidó vallásban. Majd felnőtt fejjel, Jézus hívására mellé szegődött. A három év beavatta őt a lényének testi, szellemi és lelki aspektusával átélt "tudásba": a sok átélt csoda bizonyságába, a parázson sülő halhoz hívogató szavak melegségébe, az új tömlőbe töltött, új bor ízével felérő szellemi frissességű tanításba, és az abból sugárzó szellemi (lelki) hatalom erejébe.
Ez a tapasztalat számára olyan elsöprő erejű volt, hogy – mint az Apostolok cselekedeteiben olvassuk - Jánossal együtt meg volt róla győződve, hogy Jézus nevének emlegetése már önmagában olyan erőt hordoz, ami a templom kapujában levő férfit meggyógyítja. Ugyanezzel a - tapasztalaton alapuló - meggyőződéssel állítja a főpapoknak, vezetőknek és az egész tömegnek, hogy "más név nem is adatott az embereknek az ég alatt".
Ezután végiggondolom a saját életemet: beleszülettem a keresztény családomba, kamaszkoromtól bokros közösségbe járok. Vajon mi az, amin KÍVÜL voltam fiatal koromban? Nyerhettem-e BEavatást például a BEavató szentségekkel, ha nem is voltam KÍVÜL? És itt most nem valami ezoterikus beavatásra gondolok. Hogyan tudnék az én helyzetemben szert tenni arra az erőre, bizonyosságra, amire Péter szert tett? Lehet, hogy el kell fogadjam azt, hogy mégis KÍVÜL voltam és vagyok? De akkor hogyan, és hova kerülhetek be? Milyen az a testi, lelki, szellemi tapasztalatszerzés, amely BEvezet valahova?

[Tanos Gábor, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére

2013. április 6. szombat
ApCsel 4,13-21; Mk 16,9-15

Péter és János csodatétele és vallomása hihetetlen bátorság volt akkor, amikor a legvadabb üldözés folyt Jézus követői ellen. Ráadásul a főtanács fenyegetése ellenére ismételten, bátran, nyíltan vállalták Jézust!Velünk nem történhet ilyesmi? Mi nem teszünk csodákat? Nem visznek a "főtanács", a bíróság elé katolikus meggyőződésünkért... Nem kell az életünket félteni hitünkért...
Pedig gyakran kerülünk ilyen helyzetbe! Nekünk is meg kell vallanunk hitünket nap mint nap: Mai világunkat átitatja a kereszténység hitének, életének, alapelveinek tudományos, erkölcsi, "racionális" cáfolata. Ha mosolygunk valakire, ha keresztényi módon, szeretettel fordulunk a környezetünk felé, ha bár ilyen apró esetben megvalljuk hitünket a társadalomban, akkor igenis találkozunk ellenlépésekkel: "Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hisz egész Jeruzsálem tudja...." Minden nap, minden olyan megnyilvánulásunkban, amikor Jézushoz méltóan próbálunk cselekedni, találkozunk a nem hívő emberek értetlenségével, csodálkozásával. De egyúttal hitet is teszünk az Úr mellett, és példát mutatunk! Példát, követendő példát. Ha őszinte Jézus felé törekvéssel próbáljuk élni életünket, sokszor megcselekedjük Péter és János tanúságtételét. Mert bár minden ember szeretetre vágyik, és úgy tűnik hazánkban mindenki hallott Jézusról, mégis mindig ránk csodálkoznak nem hívő testvéreink, ha igaz hittel, a szeretet fő parancsa szerint élünk. Tanúságtevők vagyunk!
Ezért keresztényi életünkkel (a mindennapok apró csodáival) mi is hozzájárulhatunk igaz hitünk terjedéséhez és ezzel az egész emberiség üdvösségéhez!
Életünk, ha Jézust követjük, hitvallás tehát... Persze ez nekünk lehetetlen, ez csak Jézus segítségével, az Atya segítségével, a Szentlélek erejével sikerülhet. Még akkor is meg-meg botlunk, elkeseredünk, meginog a hitünk, kételkedünk. Ez megbocsáthatatlan bűn? Mindig, minden esetben lángolnunk kell? Soha meg nem inoghat a hitünk, mert akkor helyrehozhatatlan vétket követünk el?
Igen! Ha nem bánjuk meg őszintén Jézus előtt: ha nem gyónjuk meg! Mert Jézus is a saját tanítványainak többször megjelent halála után, mégsem hitték el még ők sem. Pedig erről tanította őket három évig. Számon is kérte rajtuk! Aztán felismerték tudatlanságukat, hitetlenségüket, megbánták azt, és megbocsátott nekik az Úr olyannyira, hogy ezután megkapták küldetésüket, a Szentlélek adományát, megkezdték az Egyház építését és a kereszténység terjesztését.
Nem szabad tehát, hogy kedvünket szegjék gyengeségeink, gyarlóságaink, vétkeink, hitbeli csüggedéseink. Mindig térjünk vissza újra és újra Jézushoz, bízzuk rá magunkat bátran végtelen megbocsátó szeretetére. Ne féljünk hát a mi Urunkhoz fordulni, ha vétkeztünk, ha meg-meginog hitünk: kell az őszinte bűnbánat, s akkor Jézus segítségével tovább cselekedhetünk a szeretet parancsa szerint. Folytathatjuk az örömhír terjesztését, folytathatjuk az utat embertársaink szeretete felé, az üdvösség felé. Akkor továbbra is fenn marad a remény, hogy egyszer mi is ott lehetünk az Úr mellett, színről színre. De mindezekhez kell az Atya, a Fiú és a Szentlélek segítsége!

[Schindele Antal, Székesfehérvár]

Az oldal tetejére

2013. április 7. - Fehérvasárnap
Jn 20,19-31 - Zárt ajtók mögül

Nehéz azt mondani, hogy félek. A mai világban ez nem egy jó szó. Erősek vagyunk és bátrak, minden problémát megoldunk. Nem jó dolog a gyöngeség beismerése, mert a gyöngeség védtelenné tesz.
" ... félelmükben bezárták az ajtót."" Mi is bezárunk ajtókat; olyan sok ajtót bezárunk, hogy nem is tudjuk már, mit zártunk be.
Kicsi réseket kellene hagynunk, hogy belépjen valaki, csak egy kis lehetőséget, hogy megfogja valaki a kezünket. Nem kellene tágra nyílt ajtónyílás, mert kicsi rés is elég a szeretetnek, sőt a szeretetnek kell a legkisebb rés. Ott van minden mosolyban és érintésben, minden jó szóban, sőt ott van akár az sms-ben vagy email-ben is. Nem, nincs neki akadály. Sőt, a megtagadott kézfogásban, az elutasított ölelésben is ott van. Mert nem lehet mindig tágra nyitni a szívet, a lelket, mert meg kell néha mutatni, hogyha valami nem jó, éreztetni kell a rosszat, mert a csak befogadó szeretet is csal. Azt az arcát mutatja, hogy nem baj, hogy Te milyen vagy, én szeretlek. De nem lehet a bűnt, a rosszat szeretni, ki kell mondani, hogy ez nem jó, szeretni kell a bűnöst, miközben gyűlölni, elutasítani kell a bűnt. Mennyire nehéz néha ez! Mint ahogyan a másik oldalról is nehéz megérteni, hogy nem engem utasítanak el, hanem csak a bennem élő rosszat. És ez kell a fölismeréshez, hogy most valami rossz történik bennem, nem az Isten munkálkodik itt, hanem a Gonosz. Sokáig nem ismertem ezt, nem fogadtam el, hogy létezik. De nem csak magasság van, hanem mélység is. Nemcsak Isten jelenlétét és szeretetét tapasztaljuk meg, hanem néha meg kell tapasztalnunk azt is, ha nem találjuk meg a reményt, ha magunkba nézünk és nem a szerethető embert látjuk, hanem azt, akit már magunk sem tudunk nemhogy szeretni, de elfogadni, vagy elviselni sem.
Félek, hogy az életnek ezeket a mélységeit is megtapasztalom, és bezárom az ajtót. Sőt az ajtókat. Mert sok ajtó vezet az ember lelkéhez és nem jó, ha bezárja az ajtót. A tanítványoknak sem volt jó, persze ők nem tudhatták, hogy az ajtó bezárása nem elég. Egy olyan történelmi pillanatban éltek, amikor nem számított az ajtó bezárása. Nem adatik ez meg mindenkinek. Nem azért mert Ők kivételezettek voltak, egyszerűen ez nem adathatik meg mindenkinek. Mert ez életnek megismételhetetlen pillanatai vannak. Amikor ott lehettem harmadik és ötödik gyermekem születésekor, azok is megismételhetetlen pillanatok voltak, nem mindenkinek adatik meg, nem tudom miért, de nem. És örökre hálás vagyok, hogy megadatott, és nem keresem azt, hogy miért csak akkor és a többinél miért nem. Vannak dolgok, amik vannak, ahogyan vannak. Ezt sem könnyű megérteni fiatal fejjel, de így ötvenen túl, mintha sikerülne.
Szóval bezárjuk az ajtót, vagy ami még rosszabb, bezárjuk az ajtókat. Már egy ajtó bezárása is rossz, de még rosszabb, ha több ajtót zárunk be. Nem egyszerre zárjuk be az ajtókat, hanem sorban. Akár szép lassan, szinte észre sem lehet venni, csak bezárjuk. Aztán már nincs több ajtó. Sötét van, és már a kopogás sem hallatszik, mert azokat az ajtókat is bezártuk, amin nem jön át a hang. Már a hang sem. Igen, a mai világ sok segítséget kínál erre is. Orvos, pszichológus, terápia, gyógyszer. Csak azt felejti el, hogy az Élő Isten, az Isten hangja az egyedüli megoldás. "Békesség nektek!" Ezt kell, kellene meghallani, ha ki akarunk lépni a zárt ajtók mögül. Mert ki lehet lépni, ha meghalljuk Jézus reménységgel teli szavát, amely nem azt mondja, hogy "Békességet hoztam nektek!" és azt sem, hogy "Békességet ajándékozok nektek!", hanem csak annyit, hogy "Békesség nektek!"". Honnan ez a békesség? Hol lehet megtalálni? Lehet, hogy mindvégig itt volt csak a zárt ajtók mögött nem láttam? Lehet, hogy én magam zártam el magamtól? Lehet, hogy mindvégig itt voltál Szereteteddel, Békességeddel? "Én Uram, és Istenem!"

[Botlik Bence, Budapest]

Az oldal tetejére


 

 

Archív elmélkedések Archívum