A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések azfolyóiratban is megjelennek.
2013. április 1. Húsvéthétő
ApCsel 2,14.22-32; Mt 28,8-15
Jézus feltámadásának híre ebben az evangéliumi részben két
szálon kezdett el terjedni, s mint látjuk, az eredménye sem
lesz egyforma.
Az asszonyok igyekeznek a tanítványokhoz, míg az őrök a vénekhez futnak. Mindenki
tudja, hogy ezt a hírt tovább kell adnia.
Jézus biztatja az asszonyokat, a vének pedig az őrök hallgatását vásárolják
meg, bár maguk is érzik, hogy előbb utóbb kiderülnek a történtek.
Számomra a fentiek azt sugallják, hogy a megtapasztalt igazság nem maradhat
titokban. Sőt, ami örömforrás, azt másoknak is tovább kell adni, elhallgatása
bűn, és csak átmenetileg lehet titokban tartani, valamikor úgyis felszínre
tör. Törvényszerű, hogy az örömhír elterjedt, és a mai napokban is hat.
Szükségünk van a Jézussal való találkozásra, mely nemcsak öröm számunkra, hanem
erőt is ad, hogy mindennapi nehézségeinkben, kétkedéseinkben, félelmeinkben
ne rekedjünk meg. Ebben segítenek emberi kapcsolataink is, melyekben értelmet
kapnak azok a jézusi minták, melyet elénk élt.
Jézus örömmel üdvözölte az asszonyokat, és arra buzdította őket, hogy ne féljenek.
Higgyünk szavainak, és ismerjük fel azt a számtalan csodát, ami előttünk kínálkozik,
hiszen Jézus ma is szembejön velünk az úton, éltünk része szeretne lenni, és
ha ez elől nem zárkózunk el, akkor életünkben az öröm jelen lesz.
[Cseh András és Szilvi, Székesfehérvár]
2013. április 2.
kedd
ApCsel 2,36-41; Jn 20,11-18
A mai evangélium főszereplője Mária Magdolna.
Mit tudunk róla?
Jézus új élettel ajándékozta meg, amikor lehetőséget
adott neki, hogy jobbá váljon. "Elesett", de
volt, aki segítő kezet nyújtott neki. Mária pedig
élt ezzel a lehetőséggel. Amikor most ebben a
szentírási részben találkozunk vele, ismét nehéz
lelkiállapotban van, hiszen az, akit szeretett,
aki elfogadta, aki megértette, meghalt. Amikor
pedig Jézus testét keresi, még azt sem találja.
Mindannyiunk életében vannak szakaszok, amikor
nehézségekkel találjuk szembe magunkat, amelyeket
meg kell oldanunk. Talán több szorgalommal, nagyobb
akarattal, esetleg lemondással, elengedéssel.
Az életkörülményeink megváltozásával, vagy az
éveink számának előrehaladtával sem lehet ugyanúgy
élni, mint tegnap. Megváltoznak az idők, a lehetőségek
és mi is változunk. A változások fájdalommal
járnak, de egy magasabb szellemi érettségre készítenek
fel.
A feladás, elengedés egy újjászületés is egyben.
Ilyen változás tanúi lehetünk a mai evangéliumi
szakaszban. A síró, kétségbeesett, reményvesztett
asszonyból a fájdalom tovatűnik, amikor új értelmet
kap az élete. A felismerése annak, hogy Jézus
él, új cél, új erőforrás lesz az életében.
Istenem! Sokszor elkeseredek, ha valami váratlan,
szomorú dolog történik velem, és akkor is, ha
tudom, hogy valami, ami engem nagyon megérint,
nem kerülhető el. Viaskodik bennem a régihez
való ragaszkodás, az élet elkerülhetetlen változásaival
szemben.
Imádkozom azért, hogy mindannyian Mária Magdolnához
hasonlóan meglássuk, felismerjük a nehézségeink
között a jót, az új lehetőséget, a csodát. Ámen.
[Pappné Márta / Mini, Székesfehérvár]
2013. áprilsi 3.
szerda
ApCsel 3,1-10; Lk 24,13-35
Életünk során gyakran vehetünk észre csodákat,
amikről hirtelen nem is feltételezzünk, hogy
azok lehetnek. Így történt ebben az evangéliumi
részletben is. Isten feltámadt harmadnapon, mely
a tanítványok számára is hihetetlennek tűnt,
csak akkor ismerték fel, amikor bemutatta a kenyértörést.
Másrészről pedig azt is csodának vehetjük, hogy
megjelent előttük, bizonyítva azt, hogy él és
valóban Ő Isten fia. Jézus számára fontos volt
a tanítványokkal való találkozás, hiszen szerette
őket, és tudtukra akarta adni, hogy a szeretet
országa örök, és amit ígért, az valóság.
A mi mindennapi életünkben is fontosak a Jézussal
való találkozások, ami lehet ima, jócselekedet,
másokra való figyelés, egy jó szó stb. Mindnyájan
tele vagyunk csodákkal és körül is vesznek minket,
csak késznek kell lennünk rá, hogy meglássuk/felismerjük
azokat. És törekednünk kell arra, hogy mások
számára mi is csodák lehessünk.
[Cseh Andris, Székesfehérvár]
2013. április 4. csütörtök
ApCsel 3,11-26; Lk 24,35-48
A mai szentírási részből egy másik rövid bibliai idézet
jutott eszembe: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek".
Az apostolokkal szemben hátrányból indulunk, hiszen mi
nem láthattuk Jézust, nem jött oda hozzánk, éppen ezért
nem történt meg velünk a szentírási részletben olvasható
esemény sem: "Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék
az írásokat".
A mi hitünk egészen máshogy alakult ki, mint az apostoloké,
hiszen nem a fizikai, hanem a szellemi-lelki tapasztalásokon
alapul. Az Apostolok cselekedetei részletben Péter arról
beszél, hogy eljön a nagy megújulás ideje. Vajon ha láthatnánk
Jézust, hallhatnánk beszélni, megérinthetnénk, a korábbi
hitünk megerősödne és elillannának a kétségek, vagy épp
az emberekre sokszor jellemző tulajdonságunkhoz híven
kevésbé értékelnénk, amit már megkaptunk?
Úgy gondolom, bátran érezhetjük magunkat boldognak, mert
képesek vagyunk valami olyanban hinni, amit végső soron
soha nem láttunk, és ez a hit nem is csak egy szimpla
boldogságérzetet ad, hanem képes az adásra, a szeretetre,
a világ jobbá tételére ösztönözni minket.
Így nem is biztos, hogy szükségünk van arra, hogy személyesen
leüljünk beszélgetni Jézussal, hiszen ott van a fejünkben,
a szívünkben, és sokszor a tetteinkben.
Ha eljönne Jézus, valószínű azok lennének a legboldogabbak,
akiket nem hív magához fogadóórára, hiszen tudja, hogy
már régóta, és szilárdan bennük él.
[Magyar Bálint, Székesfehérvár]
2013.
április 5. péntek
ApCsel
4,1-12; Jn 21,1-19
"Gyertek, egyetek!" (Jn 21,
12)
"Milyen hatalommal
vagy kinek a nevében
tettétek ezt?" (ApCsel
4, 7)
Magam elé képzelem Simon Péter
"életútját". Amint megszületett és
felnőtt a zsidó
vallásban. Majd felnőtt fejjel, Jézus
hívására mellé szegődött. A három
év beavatta őt a lényének testi,
szellemi és lelki aspektusával átélt
"tudásba": a sok átélt csoda bizonyságába,
a parázson sülő halhoz hívogató szavak
melegségébe, az új tömlőbe töltött,
új bor ízével felérő szellemi frissességű
tanításba, és az abból sugárzó szellemi
(lelki) hatalom erejébe.
Ez a tapasztalat számára olyan elsöprő
erejű volt, hogy – mint az Apostolok
cselekedeteiben olvassuk - Jánossal
együtt meg volt róla győződve, hogy
Jézus nevének emlegetése már önmagában
olyan erőt hordoz, ami a templom
kapujában levő férfit meggyógyítja.
Ugyanezzel a - tapasztalaton alapuló
- meggyőződéssel állítja a főpapoknak,
vezetőknek és az egész tömegnek,
hogy "más név nem is adatott az embereknek
az ég alatt".
Ezután végiggondolom a saját életemet:
beleszülettem a keresztény családomba,
kamaszkoromtól bokros közösségbe
járok. Vajon mi az, amin KÍVÜL voltam
fiatal koromban? Nyerhettem-e BEavatást
például a BEavató szentségekkel,
ha nem is voltam KÍVÜL? És itt most
nem valami ezoterikus beavatásra
gondolok. Hogyan tudnék az én helyzetemben
szert tenni arra az erőre, bizonyosságra,
amire Péter szert tett? Lehet, hogy
el kell fogadjam azt, hogy mégis
KÍVÜL voltam és vagyok? De akkor
hogyan, és hova kerülhetek be? Milyen
az a testi, lelki, szellemi tapasztalatszerzés,
amely BEvezet valahova?
[Tanos Gábor, Székesfehérvár]
2013. április 6. szombat
ApCsel 4,13-21; Mk 16,9-15
Péter és János csodatétele és vallomása hihetetlen
bátorság volt akkor, amikor a legvadabb üldözés folyt
Jézus követői ellen. Ráadásul a főtanács fenyegetése
ellenére ismételten, bátran, nyíltan vállalták Jézust!Velünk
nem történhet ilyesmi? Mi nem teszünk csodákat? Nem
visznek a "főtanács", a bíróság elé katolikus meggyőződésünkért...
Nem kell az életünket félteni hitünkért...
Pedig gyakran kerülünk ilyen helyzetbe! Nekünk is
meg kell vallanunk hitünket nap mint nap: Mai világunkat
átitatja a kereszténység hitének, életének, alapelveinek
tudományos, erkölcsi, "racionális" cáfolata. Ha mosolygunk
valakire, ha keresztényi módon, szeretettel fordulunk
a környezetünk felé, ha bár ilyen apró esetben megvalljuk
hitünket a társadalomban, akkor igenis találkozunk
ellenlépésekkel: "Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel?
Hisz egész Jeruzsálem tudja...." Minden nap, minden
olyan megnyilvánulásunkban, amikor Jézushoz méltóan
próbálunk cselekedni, találkozunk a nem hívő emberek
értetlenségével, csodálkozásával. De egyúttal hitet
is teszünk az Úr mellett, és példát mutatunk! Példát,
követendő példát. Ha őszinte Jézus felé törekvéssel
próbáljuk élni életünket, sokszor megcselekedjük
Péter és János tanúságtételét. Mert bár minden ember
szeretetre vágyik, és úgy tűnik hazánkban mindenki
hallott Jézusról, mégis mindig ránk csodálkoznak
nem hívő testvéreink, ha igaz hittel, a szeretet
fő parancsa szerint élünk. Tanúságtevők vagyunk!
Ezért keresztényi életünkkel (a mindennapok apró
csodáival) mi is hozzájárulhatunk igaz hitünk terjedéséhez
és ezzel az egész emberiség üdvösségéhez!
Életünk, ha Jézust követjük, hitvallás tehát... Persze
ez nekünk lehetetlen, ez csak Jézus segítségével,
az Atya segítségével, a Szentlélek erejével sikerülhet.
Még akkor is meg-meg botlunk, elkeseredünk, meginog
a hitünk, kételkedünk. Ez megbocsáthatatlan bűn?
Mindig, minden esetben lángolnunk kell? Soha meg
nem inoghat a hitünk, mert akkor helyrehozhatatlan
vétket követünk el?
Igen! Ha nem bánjuk meg őszintén Jézus előtt: ha
nem gyónjuk meg! Mert Jézus is a saját tanítványainak
többször megjelent halála után, mégsem hitték el
még ők sem. Pedig erről tanította őket három évig.
Számon is kérte rajtuk! Aztán felismerték tudatlanságukat,
hitetlenségüket, megbánták azt, és megbocsátott nekik
az Úr olyannyira, hogy ezután megkapták küldetésüket,
a Szentlélek adományát, megkezdték az Egyház építését
és a kereszténység terjesztését.
Nem szabad tehát, hogy kedvünket szegjék gyengeségeink,
gyarlóságaink, vétkeink, hitbeli csüggedéseink. Mindig
térjünk vissza újra és újra Jézushoz, bízzuk rá magunkat
bátran végtelen megbocsátó szeretetére. Ne féljünk
hát a mi Urunkhoz fordulni, ha vétkeztünk, ha meg-meginog
hitünk: kell az őszinte bűnbánat, s akkor Jézus segítségével
tovább cselekedhetünk a szeretet parancsa szerint.
Folytathatjuk az örömhír terjesztését, folytathatjuk
az utat embertársaink szeretete felé, az üdvösség
felé. Akkor továbbra is fenn marad a remény, hogy
egyszer mi is ott lehetünk az Úr mellett, színről
színre. De mindezekhez kell az Atya, a Fiú és a Szentlélek
segítsége!
[Schindele Antal, Székesfehérvár]
2013. április 7.
- Fehérvasárnap
Jn 20,19-31 - Zárt
ajtók mögül
Nehéz azt mondani, hogy félek. A mai világban
ez nem egy jó szó. Erősek vagyunk és bátrak,
minden problémát megoldunk. Nem jó dolog a gyöngeség
beismerése, mert a gyöngeség védtelenné tesz.
"
... félelmükben bezárták az ajtót."" Mi
is bezárunk ajtókat; olyan sok ajtót bezárunk,
hogy
nem is tudjuk már, mit zártunk be.
Kicsi réseket kellene hagynunk, hogy belépjen
valaki, csak egy kis lehetőséget, hogy megfogja
valaki a kezünket. Nem kellene tágra nyílt ajtónyílás,
mert kicsi rés is elég a szeretetnek, sőt a szeretetnek
kell a legkisebb rés. Ott van minden mosolyban
és érintésben, minden jó szóban, sőt ott van
akár az sms-ben vagy email-ben is. Nem, nincs
neki akadály. Sőt, a megtagadott kézfogásban,
az elutasított ölelésben is ott van. Mert nem
lehet mindig tágra nyitni a szívet, a lelket,
mert meg kell néha mutatni, hogyha valami nem
jó, éreztetni kell a rosszat, mert a csak befogadó
szeretet is csal. Azt az arcát mutatja, hogy
nem baj, hogy Te milyen vagy, én szeretlek. De
nem lehet a bűnt, a rosszat szeretni, ki kell
mondani, hogy ez nem jó, szeretni kell a bűnöst,
miközben gyűlölni, elutasítani kell a bűnt. Mennyire
nehéz néha ez! Mint ahogyan a másik oldalról
is nehéz megérteni, hogy nem engem utasítanak
el, hanem csak a bennem élő rosszat. És ez kell
a fölismeréshez, hogy most valami rossz történik
bennem, nem az Isten munkálkodik itt, hanem a
Gonosz. Sokáig nem ismertem ezt, nem fogadtam
el, hogy létezik. De nem csak magasság van, hanem
mélység is. Nemcsak Isten jelenlétét és szeretetét
tapasztaljuk meg, hanem néha meg kell tapasztalnunk
azt is, ha nem találjuk meg a reményt, ha magunkba
nézünk és nem a szerethető embert látjuk, hanem
azt, akit már magunk sem tudunk nemhogy szeretni,
de elfogadni, vagy elviselni sem.
Félek, hogy az életnek ezeket a mélységeit is
megtapasztalom, és bezárom az ajtót. Sőt az ajtókat.
Mert sok ajtó vezet az ember lelkéhez és nem
jó, ha bezárja az ajtót. A tanítványoknak sem
volt jó, persze ők nem tudhatták, hogy az ajtó
bezárása nem elég. Egy olyan történelmi pillanatban
éltek, amikor nem számított az ajtó bezárása.
Nem adatik ez meg mindenkinek. Nem azért mert
Ők kivételezettek voltak, egyszerűen ez nem adathatik
meg mindenkinek. Mert ez életnek megismételhetetlen
pillanatai vannak. Amikor ott lehettem harmadik
és ötödik gyermekem születésekor, azok is megismételhetetlen
pillanatok voltak, nem mindenkinek adatik meg,
nem tudom miért, de nem. És örökre hálás vagyok,
hogy megadatott, és nem keresem azt, hogy miért
csak akkor és a többinél miért nem. Vannak dolgok,
amik vannak, ahogyan vannak. Ezt sem könnyű megérteni
fiatal fejjel, de így ötvenen túl, mintha sikerülne.
Szóval bezárjuk az ajtót, vagy ami még rosszabb,
bezárjuk az ajtókat. Már egy ajtó bezárása is
rossz, de még rosszabb, ha több ajtót zárunk
be. Nem egyszerre zárjuk be az ajtókat, hanem
sorban. Akár szép lassan, szinte észre sem lehet
venni, csak bezárjuk. Aztán már nincs több ajtó.
Sötét van, és már a kopogás sem hallatszik, mert
azokat az ajtókat is bezártuk, amin nem jön át
a hang. Már a hang sem. Igen, a mai világ sok
segítséget kínál erre is. Orvos, pszichológus,
terápia, gyógyszer. Csak azt felejti el, hogy
az Élő Isten, az Isten hangja az egyedüli megoldás. "Békesség
nektek!" Ezt kell, kellene meghallani, ha
ki akarunk lépni a zárt ajtók mögül. Mert ki
lehet lépni, ha meghalljuk Jézus reménységgel
teli szavát, amely nem azt mondja, hogy "Békességet
hoztam nektek!" és azt sem, hogy "Békességet
ajándékozok nektek!", hanem csak annyit,
hogy "Békesség nektek!"". Honnan
ez a békesség? Hol lehet megtalálni? Lehet, hogy
mindvégig itt volt csak a zárt ajtók mögött nem
láttam? Lehet, hogy én magam zártam el magamtól?
Lehet, hogy mindvégig itt voltál Szereteteddel,
Békességeddel? "Én Uram, és Istenem!"
[Botlik Bence, Budapest]