Bokorportál

Lélekváró elmélkedések

A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.

A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések azfolyóiratban is megjelennek.

2013. március 11. hétő
Iz 65,17-21; Jn 4,43-54

"Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!"
Sokszor megdöbbenek, hogy az evangélium egy-egy mondata menyire pontosan kifejez olyan dolgokat, amiket mi csak körülírogatunk.
Valóban. Mi emberek mindig okosabbak akarunk lenni Istennél, mindig jobban akarjuk tudni, hogy minek hogyan kéne lennie, kinek mit és hogyan kéne csinálnia ahhoz, hogy odafigyeljünk rá. Hányszor beleesem magam is abba a hibába, hogy valakit az alapján ítéljek meg, hogy mit tud felmutatni, mit ért el eddig, milyen teljesítményeket tud lobogtatni?
Örök kérdés a gyerek felé: mi volt ma az iskolában? Amire persze azt kell válaszolni, hogy milyen jegyeket hozott aznap haza. Pedig mennyivel fontosabb az, ami benne végbe megy! Milyen érzelmei voltak, azokra hogyan tudott reagálni, hogyan tudta értelmezni őket, megküzdeni velük? Mi zajlott a lelkében?
Milyen jó lenne Istenre bízni a külsőségeket, a kívülről látható jeleket, és csak a többivel foglalkozni! Hinni azoknak, de főleg azokban, akik nem nyomulnak látványosan az első sorokba!
Elhinni, hogy Isten bennük is dolgozik, és nekünk nem az a teendőnk, hogy megszabjuk a tetteiket, kipréseljünk belőlük valamicske (szerintünk) jót, hanem hogy engedjük, hogy Isten ott és úgy nyilvánuljon meg bennük, ahogy ő akar.

[Kis Vidám Csapat, Budapest]

2013. március 12. kedd
Ez 47,1-9.12; Jn 5,1-3a.5-16

"A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását."
Pedig csak egy gyógyult meg közülük, aki először ért a vízhez, és sokuknak erre esélye sem volt, mégis ott várakoztak. Vajon mire?
Jöhetnek olyan napok, amikor nem tudunk mást tenni, csak várakozni. Minden sötét, kilátástalan, és nincs erőnk megváltoztatni életünk folyását. Csak ülünk kábultan, némán és mozdulatlanul. Lehetséges ez.
Mégis, egyszer csak jön az angyal, és felkavarja az állóvizet. Az is könnyen megeshet, hogy nem mi érünk oda elsőnek, nem a mi életünk lesz más valami csodától.
Akkor kell továbbmenni. Más utakat keresni. Más módokat, más lehetőségeket.
Milyen bölcs az, aki meglátja, mikor kell várni, és mikor változtatni! Aki megtalálja az utat a lehetséges változtatás felé!
Uram, kérlek, add, hogy én is megleljem!
"A különbség a között, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot." (M. Gandhi)

[Közelebb Közösség, Szár]

2013. március 13. szerda
Iz 49,8-15; Jn 5,17-30

"Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom."
Mi ez, ha nem bizonyosság? Csipetnyi kételkedés nélkül.
Mennyi bonyolult filozófiai, teológiai kérdést vethet fel, hogy vajon Isten csak megteremtette a világot a maga törvényszerűségeivel, aztán szabadjára engedte? Netán részt vesz a fenntartásában is? Vagy mit is csinál voltaképpen? Mi is lenne ebben az egészben a mi szerepünk?
Minderre milyen tiszta és egyszerű válasz ez!
Ezek szerint mindkettőnknek dolga van, sőt munkatársak vagyunk!
Mindig felvetődik bennünk a kérdés: vajon eleget munkálkodom-e? Azt hiszem, soha nem fogunk tudni igennel válaszolni rá.
De ott van egy másik kérdés is a mondat első felére vonatkozóan: Hagyom-e, hogy Isten eleget munkálkodhasson? Vetem-e a magot, függetlenül attól, hogy hova esik? Vagy húzom is azt a szerencsétlen sarjat? Kockáztatva ezzel, hogy elszakad, és soha nem lesz belőle semmi?
Tudunk-e együtt dolgozni az Úrral?

[Közel Közösség, Budapest és környéke]

2013. március 14. csütörtök
Kiv 32,7-14; Jn 5,31-47

"Ne gondoljátok, hogy vádolni foglak benneteket az Atya előtt."
Pedig mennyire ezt gondoljuk!
Ha nem változtatjuk meg minimum a fél világot, és marad éhező a földön halálunk után, akkor senkik és semmik vagyunk.
Mikor leszünk együttérzőek saját magunkkal? Mikor gyúl ki bennünk a szeretet lángja saját kis Bokrunk iránt? Mikor hisszük el, hogy ha nem ütjük, akkor is alakul?
Döbbenettel töltött el, amikor rájöttem, hogy a közösségem tagjai a saját közösségüket kis szerencsétlennek élik meg, pedig ők azok, akik számszerűen a legtöbbet tették ebben az évben a Bokorért! Mégis így éreznek!
Mit kéne tenniük azért, hogy érezhessék a Bokor szeretetét is? Mert a puszta létük nem elég. Nincs feltétel nélküli elfogadás. A Bokor keményebb, mint Isten.
Mit teszek azért, hogy a fiatalok ne érezzék a folyamatos feléjük irányuló - kimondott vagy kimondatlan - korholást?
Hogyan próbálom megérteni az ő világukat, az ő gondolataikat?
Mit tanultam tőlük?
Hány új ismeretséget kötöttem az elmúlt időben a Bokron belül?

[Kis Vidám Csapat, Budapest]

2013. március 15. péntek
Bölcs 2,1a.12-22; Jn 7,1-2.10.25-30

"Nem akart ugyanis Júdeában tartózkodni, mivel a zsidók meg akarták ölni."
"Ti menjetek fel az ünnepre, erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el."
Ha csak ezt az egyszerű dolgot tudnánk, mennyivel több lehetne az életünk! Ha mindig tudnánk, mikor minek van itt az ideje!
Ebből a részből azt érzem, hogy Jézusnak volt esze. Nem ment agyatlanul a vágóhídra csak azért, hogy elmondhassa, hogy őt kivégezték. Ugyanakkor nem várta el, hogy társai is vele együtt vállalják azt, amit ő vállal! Sőt, más helyről tudjuk, hogy még le is beszélte őket! Jézusnak sosem kellett semmi, ami nem belülről jött.
Tudjuk-e megtenni azt, és akkor, amikor ideje van?
Vagy szeretnénk megmutatni, hogy mi vagyunk valakik, és akkor is mutogatunk, amikor nincs itt az ideje?
Amit teszünk, belső erőből vagy belső kényszerből tesszük-e?
Elvárjuk-e, hogy mások is megtegyék azt, amit mi, vagy rájuk bízzuk, hogy szabadon eldönthessék: ők mikor, és mennyit tesznek?

[Közelebb Közösség, Szár]

2013. március 16. szombat
Jer 11,18-20; Jn 7,40-53

"Nem az írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el Krisztus? - Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban."
Miatta?
Talán bizony az ő kívánsága volt, hogy az emberek végtelen korlátoltságukban csökönyösen ragaszkodjanak a vesszőkhöz, pontokhoz és mindenféle írásokhoz? Ahelyett, hogy a szívükbe néztek volna...
Hányszor teszünk mi is "miatta" valamit, ahelyett, hogy a szívünkkel néznénk az előttünk állót! Mert persze van olyan, hogy nem megy, hogy valamiért nem vagyunk képesek rá. Szorít az idő, a perc, a saját nyomorunk, hogy mi mindenáron "jók" akarunk lenni.
De jó lenne legalább tudni, hogy nem "miatta" kell tennünk bármit is, hanem az előttünk álló embert is észre kell vennünk nagy eszméink ködében! Hogy az Ember még az Eszménél is fontosabb!
Mi a fontosabb nekem: a Bokor vagy a benne lévő emberek?
Mi az, amit hajlandó vagyok feláldozni az eszméimért? És mi az, amit nem?

[Közel Közösség, Budapest és környéke]

2013. március 17. - Nagyböjt 5. vasárnapja
Jn 8,1-11 - Tettenérés és népharag

A házasságtörő asszony története felháborító az igazságosság-etikát valló emberek számára, amint a tékozló fiúé is az volt. Induljunk ki most a múltbeli történetből, és aztán tegyük át a mába.

1. A házasságtörő asszony és Jézus
A Főtanács már eldöntötte, hogy megöli Jézust. Jézus tudja, hogy életére törnek, de felmegy Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. Ott a templomudvarban tanít, és szellemi csatát vív ellenségeivel, akik le akarják járatni őt a nép előtt.
Így történik, hogy az erkölcs őrei, az írástudók és farizeusok előcibálnak egy nőt, akit tetten értek, amikor éppen megcsalta a férjét. Ezt az asszonyt használják fel arra, hogy Jézust kelepcébe csalják.
Aljas tervüknek megfelelően Mózes törvényét idézik Jézusnak, amely szerint, "aki házasságot tör, azt ki kell irtani" (5Móz 22,22). Mit szól ehhez a Mester? A csapda abban áll, hogy ha jóváhagyja a mózesi törvényt, megtagadja önmagát, de szembekerül a rómaiak törvényével is, mert a kivégzés Róma joga. Ha pedig ellenzi a kivégzést, akkor szembekerül Mózes törvényével, ami Isten törvénye. Az egyik esetben államellenes lázadónak minősül, a másik esetben pedig törvényszegőnek, mert szerintük ellentmond Isten törvényének.
Jézus megoldása eredeti. A porba írogat, majd azt mondja: "Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!" Nem tudjuk, mit írt a porba, de annak nyomán a vádlók és az ítéletet végrehajtani készülő lincselők egymás után elkullognak.
Egyedül maradva az asszonnyal, kijelenti, hogy ő sem vádolja, és nem ítéli el. Azzal küldi útjára, hogy ne vétkezzen többé.
A vádlók azt is felfoghatják, hogy Mózes törvénye rossz, számukra is, mert az elkullogók bűneinek kiderülése után, esetleg őket is bíróság elé lehetne hurcolni. De legfőképpen a jézusi erkölcsi törvény magasabbrendűsége derül ki, amely szerint Isten csak szeretni és megbocsátani tud, büntetni képtelen, mert ő maga a Szeretet és az Irgalom. Jézus a maga példájával bizonyítja is, hogy ő sem vet követ a bűnösre, mert ő nem büntetéssel, főleg nem halálbüntetéssel, hanem a jósággal akar megmenteni másokat.

2. A bűnözők és mi
Lehetne a mából számtalan példát hozni a házastársi hűtlenségre, a házastárs megcsalására. Végig lehet gondolni, hogy mit tesz egy megcsalt férj vagy feleség a párjával.
Van, aki "kinyírja", megöli a feleségét vagy a férjét, és még hivatkozhat is a mózesi törvényre, amely bírói és ítéletvégrehajtói felhatalmazást ad a vétkes elítélésére, és bizonyos értelemben a népharag szentesítésére.
A jogállamban az ítéletet és ítélet végrehajtást az állam vállalja magára. A közbűntényes ügyeket és a polgári pereket, a válópereket is. Ha csak az utóbbit nézzük, hogy mi folyik az ilyen bírósági válópereken, arról azok beszélhetnek, akik így akarták megoldani a sérelmüket. De arról is ők tudnak beszélni, és ha vannak gyermekeik, főleg ők, hogy mi következik az ilyen bírói ítéletek után.
Megoldás lenne a jézusi erkölcs? - kérdezhetjük. De hát ki lenne az az őrült, aki egy házasságtörő bűnét csak úgy megbocsátja? Aki a vétkest újra szeretni tudja?! Mond-e valamit a "vétlennek" ez a jézusi mondat: "Az dobja a másikra az első követ, aki bűn nélkül való"?
Lehet hadakozni és vitatkozni Jézus igazán: hogy lélektani lehetetlenség megbocsátani, hogy nem érdemli meg a szeretetet, aki ennyire elvetemült, hogy büntetés nélkül a bűnös csak jobban felbátorodik, és úgy sem változik meg soha... De mindez csak önigazolás lenne, és nem őszinte szembenézés önmagunkkal.

[Kovács László, Budapest]

Archívum