A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések azfolyóiratban is megjelennek.
2013. március 4. hétő
2Kir 5,1-15a; Lk 4,24-30
Másoknak segíteni jó, és észre is kell vennünk, ha valaki
segítséget kér tőlünk. Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen
segítséget nyújtani sokszor fajsúlyos dolog, és az is egy
komoly döntési helyzet, amikor olyannak segítünk, vagy olyantól
kérünk segítséget, aki távol áll tőlünk. Vannak olyan élethelyzetek,
amikor nekünk van nagy szűkségünk segítségre, mint Naamánnak.
Van olyan is, amikor mi tőlünk kérnek segítséget, azonban
a helyzet körülményei egészen más értelmet fordítanak le
a belső látásunknak (Izrael királya). Előfordul olyan is,
amikor egy problémát csak a felületén érzékelünk, és mégis
tudjuk, mi lehet a biztos megoldás (foglyul ejtett lány).
Ez a történet Naamánról, az arámiai seregek vezéréről szól,
aki leprás volt. Naamán számára a gyógyulást az izraeli Elizeus
hozta meg. Naamán megtisztulása az Istennel való kapcsolat
megtisztulásának jelképe.
Naamán gyógyulása kettős jelentésű: testi és lelki felépülést
is hozott neki ez a jelképes cselekedet. A másik figyelemreméltó
dolog ebben a történetben, hogy bár leprás volt, mégsem volt
kizárva a király udvarából, Naamán leprája talán más jellegű
volt. Az akkori felfogás szerint a különböző országoknak
istenei ahhoz a földhöz voltak kötve, ahol tisztelték őket.
Az Urat (Jahve) csak izraelita földön lehetett tisztelni,
s Naamán ennek a felfogásnak akar eleget tenni.
Érdekes, hogy Elizeus prófétáról egy foglyul ejtett szolgalány
mesél úrnőjének. Vajon a lány mit érezhetett fogva tartójával
szemben, hogy így segített neki? Kockáztatta-e az életét
azzal, hogy ilyen súlyos témában adott tanácsot? Azonban
Naamán meggondolta ezt a lehetőséget, és Arám királyához
ment, hogy ezt elmondja neki. A király támogatta ezt a megoldási
lehetőséget, és útjára bocsátotta Naamánt pénzzel és ajándékkal,
amit majd a gyógyulásáért oda tud adni a prófétának. Miért
volt ilyen bőkezű és nagylelkű a beosztottjával szemben?
Benhadad, Arám királya miért nem hitte a tanácsot az ellenség
provokációjának?
Amikor Naamán elment Izrael királyához azzal a kéréssel,
hogy gyógyítsa meg, ő ezt provokációnak vette. Miért volt
olyan szűkkeblű a látogatójával szemben? Miért nem gondolt
arra a lehetőségre, hogy békés szándékkal jött? Elizeus,
a próféta is ott volt közöttük, és mondta, hogy ő segít neki.
Kérése rendkívül egyszerű volt: "Fürödj meg hétszer a Jordánban,
és felépül a tested, tiszta leszel." Ezen Naamán először
felháborodott, mondván: "Hát nem különbek Damaszkusz folyói?"
Nem tudta elgondolni, hogy mi különleges lehet a Jordán folyóban.
A saját büszkeségét kellett legyőzni, méghozzá azzal, hogy
egy olyan embernek adjon a szavára, aki nála alacsonyabb
társadalmi szinten helyezkedik el. Mégis, szolgái unszolására
megtette a hétszeres "alámerítkezést", aminek hatására meggyógyult.
[Vincze Miklós, Budapest]
2013. március 5. kedd
Dán 3,25.34-43; Mt 18,21-35
Megbocsátás nélkül nehezen képzelhető el a kereszténység,
nehezen képzelhető el a szeretet. Jézus radikális tanítása
szerint az ellenségeinket is szeretnünk kell, ami megbocsátás
nélkül lehetetlen.
Ha valakit ellenségnek címkézünk az önmagában is agressziót
szül, és a békesség ellen hat. A megbocsátáshoz szükséges
nagyvonalúság abból a felismerésből adódik, hogy magunk is
hibázunk, sőt akaratlanul is megbánthatunk másokat. Rászorulunk
mások megbocsátására, s arra, hogy elnyerjük Isten bocsánatát.
Mindez helyreállítja lelkünk nyugalmát, lelki egyensúlyunkat.
A haragtartás éppen fordítva, megbetegít, nyugtalanná tesz.
Nem hogy nem lesznek tőle jobbak a dolgok, de rendszerint
sokkal rosszabbá válnak. Akire neheztelünk, s akiről rosszat
gondolunk, már értelmét sem látja, tán ereje sem lesz arra,
hogy rácáfoljon róla alkotott elképzelésünkre. Neheztelésünk
megakadályoz minket abban, hogy szeretettel forduljunk ahhoz,
aki megbántott minket. Végül már úgy is gondolhatja az illető,
hogy rászolgáltunk velünk szembeni rossz viselkedésére. A
megbocsátás ellenben felszabadít minket is, és a másik felet
is. Megadja a tiszta lappal indulás lehetőségét, leépíti
az (elő)ítéleteket.
A megbocsátáshoz kell az isteni, felsőbbrendű igazságba vetett
hit, hogy tudjam, nem lehetek tévedhetetlen igazságosztó
bíró, nem ítélhetem el embertársaimat. Mivel csak Isten ismerheti
az adott ember egész élettörténetét, körülményeit, a hatásokat,
melyek érték. Tudatosítanunk kell magunkban, ha valaki megbántott
minket, mi az okokat csak részben ismerhetjük. Az emberek
helyzetekre adott reakciója nem csak tőlük függ. A békesség
alapja tehát kizárólag a krisztusi megbocsátás lehet. Isten
szüntelenül megbocsát nekünk, erre kell törekednünk nekünk
is a többi emberrel szemben, ő a legjobb tanárunk.
[Nagybán Piroska, Budapest]
2013. március 6.
szerda
Mtörv 4;1.5-9; Mt 5,17-19
Jézus és az Ószövetségi törvény
Jézusnak miközben a néphez beszél szembesülnie kell
azzal, hogy az emberek teljesen félreismerik őt, valami
egészen mást gondolnak róla, hiszen azt feltételezik,
hogy megjelenésével romba dönti az Ószövetség törvényeit
és a próféták tanításait.
A mai világban szinte mindannyian félünk az újdonságoktól,
amik váratlanul betörnek életünkbe. Azonnal valami rosszat
feltételezünk róluk, mert esetleg úgy is indulnak, és
nem bízunk abban, hogy az egész talán azért történik,
mert az életünket szeretné kiteljesíteni, tökéletessé
tenni.
Itt egy szélsőséges példa is erre: Ha például egy profi
sportoló lábtörést szenved, akkor azonnal mérges lesz,
és temeti egész karrierjét, eddigi munkáját, holott lehet,
a kórházi ágyon fogja megtalálni élete szerelmét, akivel
haláláig boldogan élhet.
Sokszor nehéz belátni az ilyen eseteket, főleg ha az
adott újdonság/fordulat még szörnyűbb, ám legtöbbször
csak türelmetlenek vagyunk. Nem vagyunk képesek kivárni
azt a jézusi gondoskodást, ami minden egyes embernek
segít felkelni a földről és aztán továbblépni. Tisztában
kell lennünk azzal a ténnyel, hogy Isten gondoskodik
arról, hogy még egy kis "i" betű se maradjon ki az életünkből.
Vajon mi mennyire ismertük félre Jézust? Amit elméletben
tudunk azt gyakorlatban is képesek vagyunk véghezvinni?
[Kőszegi Sámuel, Pécs]
2013. március 7. csütörtök
Jer 7,23-28; Lk 11,14-23
Jézus megcáfolja ellenfelei káromló vádaskodását
Jézusnak ez a beszéde nem csak abban az időben állta
meg a helyét, hanem az egész mai világra is vonatkoztatható.
Jézus rengetegszer segít nekünk a mindennapokban kisebb-nagyobb "ördögöket"
kiűzni, mi mégis sokszor kételkedünk benne, nem hisszük
el, hogy
ezt valóban ő tette és nem pedig a sátán.
Sőt előfordul az is, hogy nem állunk meg a kételkedésnél,
hanem azt akarjuk bizonyítsa be, hogy létezik-e egyáltalán.
Hányszor hagyják el emberek ajkait ezek a mondatok: "Van
Isten", "Isten ha valóban létezel, akkor
kérlek segíts ezt meg azt..." Egyszerűen várjuk a mennyei
jelet.
Ahhoz, hogy ezt orvosolni tudjuk, szükségünk van egy
alapvető bizalomra, hitre. Hinni azt, hogy Isten igen
is gondoskodik rólunk, és nagyon jól tudja mit miért
csinál. El kell köteleződnünk őmellette, mert ha folyamatosan
kételkedünk, akkor úgy járunk, mint egy meghasonlott
királyság. Ha pedig az egyén egy személyben nem képez
egységet, akkor elvárhatjuk-e azt, hogy a család jól
mükődő rendszert alkosson és ezekből egy nemzet/királyság
alakuljon ki!?
Képesek vagyunk-e megbékélni önmagunkal és ezáltal családunk
egységét erősíteni, közösségeinket Isten ajándékának
tekintetni?
[PIK, Pécs]
2013. március 8. péntek
Óz 14,2-10; Mk 12,28b-34
Amikor kicsi voltam, sokat kérdezgettem a felnőtteket,
hogy melyik parancsolat a legfontosabb. Akkor csak a
tízparancsolatot ismertem, de mindenképpen tudni szerettem
volna, hogy melyikre kell a legjobban figyelni. (Abból
indultam ki, hogy lopni biztos kicsit jobb, mint ölni.)
Sokszor az volt a válasz, hogy mindegyik egyformán fontos,
de ha már választani kell, akkor az első. Aztán később,
mikor a Bibliát olvastam, előkerült a főparancs. Rögtön
meg is nyugodtam, hogy nem csak engem érdekel a téma,
hanem az írástudókat is. Ahogy nagyobb lettem, egyre
inkább bizonyosságot nyertem ezen parancs elsőrendűségéről
és ma is egyetértek vele.
Most, hogy újraolvastam és utánanéztem a dolgoknak, érdekesnek
találtam, hogy - bár ez a téma három evangélistánál is
előkerül (Mt 22,34-40; Mk 12,28-34; Lk 10,25-28) - Jézus
az írástudót csak Márk evangéliumában dicséri meg: "Nem
jársz messze az Isten országától."
Ahhoz képest, hogy Jézus sokszor kifogásolta a főpapokat
és írástudókat, ez nem semmi dicséret. Szerintem ez azért
van így, mert a kérdező felismerte, hogy az egyik szeretet
nem lehet meg a másik nélkül. Nem elég Istent szeretni,
szeretnünk kell minden embert, mint önmagunkat. Jézus
később megerősíti a parancsnak ezt a részét: "Bizony
mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel
is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40).
Bár Jézus először Isten feltétlen szeretetét említi meg,
úgy gondolom, hogy a parancs második fele a nagyobb kihívás
számunkra. Istent szeretni könnyű, hiszen ő viszont szeret
minket. Azonban minden embertársunkat, beleértve ellenségeinket
is, ráadásul egy életen át, embert próbáló feladat. Imádkozzunk,
hogy tetteinken lehessen látni ezt a szeretetet!
[Kőszegi Mátyás, Japán]
2013. március 9. szombat
Óz 6,1-6; Lk 18,9-14
A farizeus és a vámos példabeszéde az önelégültség
elleni küzdelemről szól. Jézus ugyanúgy ember volt,
ahogy bármelyikünk, ezért ő is harcolt ez ellen,
akárcsak mi, és a lelki fejlődés ellenségét látta
benne. A farizeus látszólag az igaz embert jelképezi.
Mondhatnánk, hogy patyolat tiszta, betartja a böjtöt,
fizeti a tizedet, megatarja Isten parancsolatait,
igyekszik az ő törvényei szerint élni, ráadásul mindezt
a népéért is teszi. A probléma nem is ezzel van,
hanem hogy nem fogja fel saját maga és imádsága hiányosságait
és ezzel becsapja magát. Nem tartja magát Isten szolgájának,
aki halandó emberként gyakran elbukik, hibázik, mégis
megbocsátást nyer, hanem azt gondolja, ő már elérte
a tökéletességet. Az életét egyfajta feladatnak tekinti,
és azt gondolja, a jól végzett munkáért jutalom jár.
Tulajdonképpen dicsekedni megy a templomba, megelégedetten,
hiszen a "küldetés teljesítve". Saját magával való
őszintétlensége és büszkesége az egyik bűne. Nem
a szívével, hanem az eszével imádkozik. A másik,
hogy megveti a vámost és vele hasonlítja össze magát,
ahelyett, hogy Isten mércéje szerint tekintene magára.
A vámos tudatában van bűnösségének. Tisztában van
azzal, hogy nem érdemel jutalmat cselekedeteiért,
az általa elmondott ima az elhagyatottság és a bizalom
jele, amelyek megnyitják az utat Isten kegyelméhez.
A különbség a farizeushoz képest annyi, hogy őszinte
magával, és tisztában van saját gyengeségeivel. Jézus
is azt mondta, az érdemel dicséretet, aki kötelességét
elvégezvén is ezt mondja: "Mihaszna szolgák vagyunk".
Jelen esetben mindegy, kettejük közül ki a bűnösebb,
a lényeg, hogy ki áll oda Isten elé őszintén, felvállalva
bűneit, irgalomért esedezve. Jézus levonja a megdöbbentő
következtetést: a vámos megy haza megigazultan kettejük
közül.
Biztos vagyok benne, hogy én magam is gyakran "farizeuskodom".
Az életre egyfajta feladatként tekintek, sokszor
csak azért cselekszem helyesen, mert egyszerűen csak
úgy érzem, ez a kötelességem, keresztény vagyok,
természetes, hogy így csinálom. Már ha csinálom...
Még rosszabb, ha megelégszem azzal, hogy nem követek
el komolyabb bűnöket, el-eljárogatok templomba, ráadásul
többé-kevésbé még a tízparancsolatot is betartom.
Nagyon sok embernél így aztán jobb vagyok, Mennyország
kipipálva.
Jézus sokkal inkább a "vámoskodást" várja el tőlünk.
Nem az a baj, ha elbukunk, ha hibázunk, vagy ha túlságosan
elégedettek vagyunk önmagunkkal. Az a baj, ha ezt
nem valljuk be magunknak. Jézus a vámos gyermeki
lelkesedését tárja elénk példának. ő minden különösebb
köntörfalazás nélkül megáll az Úr előtt és irgalomért
esedezik, nem szépíti a dolgokat, tisztában van a
gyengeségeivel. Próbáljunk meg mi is Isten elé állni
és bevallani neki és magunknak, hogy mihaszna szolgák
vagyunk. Így talán egy fokkal kevésbé leszünk mihasznábbak...
[Csíky Lajkó, Budapest]
2013. március 10.
- Nagyböjt 4. vasárnapja
Lk 15,1-9.11-32 - A
moslékos vályú és a vagyon
Nincs a világon szebb és hitelesebb történet Istenről, mint a tékozló fiú története. Ha az összes evangélium elveszne, ebből az egy történetből megtudhatnánk, hogy milyen az Isten. Sajnos még azt is, hogy milyenek vagyunk mi. Kezdjük a végén.
1. Milyenek vagyunk mi?
Mai történet, hogy az "aranyos kicsi gyerek"
felnőve fellázad a szülei ellen. Tűrhetetlen
a viselkedése szüleivel szemben. A viták, a
veszekedések nap mint nap kitörnek, és egyre
jobban elmérgesednek. Kijelenti, hogy ő elköltözik
hazulról, de az apja adja oda a neki járó pénzt.
Feldúltan és köszönés nélkül otthagyja apját,
anyját, testvérét. Távol az otthontól elveri
a pénzt, elzüllik, munkanélküli és hajléktalan
lesz, alkalmi munkából próbája fenntartani
magát. Éhezik, kukázik. Ekkor döbben rá, hogy
mit tett. Utolsó esélye, hogy hazamenjen, bocsánatot
kérjen, és mindent megígérjen, csak fogadják
vissza.
A történet ettől kezdve más, mint a jézusi példázat.
Mert hogyan is beszél egy tisztességes, becsületes
és komoly valláserkölcsi alapon álló és élő apa?
Az apa, mint minden szigorú, igazságszerető apa,
kötelességének érzi, hogy megleckéztesse a fiát,
valahogy így: "Hogy bántál velünk?! Van képed
visszajönni? Azt akarod, hogy visszafogadjalak?
Rendben, szó lehet arról, hogy itthon maradj,
de a bűnödet és az okozott kárt, amit nekünk
erkölcsileg és anyagilag is okoztál, jóvá kell
tenned. Dolgozz keményen, és ha kitartóan dolgozol,
és tisztességesen viselkedsz, akkor visszafogadlak.
De előbb vissza kell szerezned a magad és a család
becsületét!"
A történet folytatása is más. Mit tesz az idősebb
testvér a hazatért testvérrel? Ha rajta múlna,
nem engedné meg, hogy egyáltalán betegye a lábát
a házukba. Az meg sem fordul a fejében, hogy
örüljön öccse hazatérésének, és főleg, hogy lakomát
rendezzen neki. Micsoda őrültség azt várni, hogy
örüljön annak a léhűtőnek, aki helyett is neki
kellett dolgoznia?! Ha az apja örülne, és ünnepelni
akarna, nekiesne az apjának, a vén bolondnak,
hogy egy züllött alakra veri el ő is a pénzét.
Mert neki, aki tisztességesen dolgozott, mikor
rendezett lakomát?! Ő bizony be nem teszi a lábát
a házba, amíg az a gazember ki nem kotródik onnan.
Az ilyennek nincs bocsánat!
Milyenek vagyunk mi? Büszkén mondhatjuk, hogy
olyanok, mint a mi Istenünk, aki a jókat megjutalmazza,
a rosszakat pedig megbünteti? Vagy olyanok, akik
nem ismernek irgalmat még a testvérükkel szemben
sem?
2. Milyen az Isten?
Olyan, mint Jézus történetében a tékozló fiú
apja. Esztelen. Fia minden bűnét elfelejti
afeletti örömében, hogy a fia, aki elveszett,
megkerült, aki meghalt, feltámadt, és hazatalált.
Eléje megy kitárt karokkal, megöleli, összevissza
csókolja, mint egy csupa szív anyuka, ünneplőbe
öltözteti, és nagy lakomát rendez a hazatérésére.
Így viselkedik a messze távolba szakadt hűtlen
fiával.
De hogyan viselkedik azzal, aki nem hagyta el,
aki mellette dolgozott éjt nappallá téve, és
aki hűségesen teljesítette minden parancsát,
de aki most kijelenti, hogy be nem teszi a lábát
a házba, amíg az a léhűtő ott van, mert micsoda
igazságtalanság, amit az apja művel! Mit tesz
az apa ezzel a fiúval? Azt teszi, amit a szíve
diktál. Kimegy a fiúhoz, és könyörög: Szeretné
megértetni vele, hogy nemcsak igazság van a földön,
hanem irgalom is. Megmagyarázza, hogy nem történt
vele jogtalanság, hisz övé volt itthon a ház,
a birtok. Nem keményedhetett meg ennyire a szíve!
Talán fél, hogy nem lesz övé az egész vagyon?!
De hát nem ér többet a vagyonnál, hogy a testvére
jó útra tért?
Milyen ez az Isten? Több mint igazságos: irgalmas
szívű. Bolondul szerető anyai apa, aki úgy örül
a megtérő gyermekének, hogy mindent elfelejtve
öleli keblére őt. Azt a fiát pedig, aki nem tud
megbocsátani és gyűlöli testvérét, könyörögve
kéri, hogy bocsásson meg ő is, mert semmi nem
számít az életben, csak az irgalom.
[Kovács László, Budapest]