A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Február 1., Évközi 4. vasárnap
Mk 1,21-28 – Megszállottak
Próbálom értelmezni Márk csodatörténeteit, a keleti beszédmódról a magunk nyelvére lefordítani azokat.
Mik voltak az előzmények? Időben a pusztai negyvennapos magán-lelkigyakorlat után vagyunk. Jézus megküzdött a gazdagság, a hatalom és a hírnév ördögi kísértéseivel. Tisztázta, hogy a Jordánnál felismert öröm „hirdetése” lesz az ő legfőbb küldetése. Az első tanítványok kis csapatával megjelenik a kafarnaumi zsinagógában. Szólásra jelentkezik, és beszélni kezd. Kirobbanó és döbbenetes erejű szavai sokkolják, és egyben ámulatba ejtik a hallgatóságot. Ők nem ilyen szenvedélyes és meggyőző beszédet szoktak hallani. A törvénymagyarázók „szőröző” beszédein leginkább elaludtak az emberek.
Miről beszélt Jézus? Márk nem közli. De nem lehet kétséges, hogy Jézust a Jordán-parti és pusztai „istenélménye” határozta meg első nyilvános fellépésekor. Vagyis az, hogy az Isten nem megtorló és igazságosztó „Úr”, ahogy a Keresztelő hirdette, hanem jóságos, szerető „Atya”.
Mi történik a zsinagógában?A hallgatóság a beszéd után kezd feleszmélni. Egy idegbeteg, aki a legérzékenyebben észleli a názáreti ács tanításának újdonságát, botrányt csinál az imaházban. Nyilván nemcsak a beszédmód újdonsága, hanem a tartalom is felkelti benne a zsigeri indulatokat. „Ez az ember veszélyes!” „Ez az ember vesztünket akarja!” „Ki kell kergetni a zsinagógából!” Egy ember akkor viselkedik így a templomban, ha mélyen gyökerező vallási vagy nemzeti öntudatában éri sérelem. Főleg, ha az illető elvakult fanatikus.
Mitől rémült meg az üvöltöző? Nyilván Jézus új istenképétől. „Hiszen ez istenkáromlás!” „Izrael Istene nem ilyen!” Ezt nem tűrhetik a zsinagóga elöljárói! Ez a jöttment názáreti ács a zsidó vallás Istenét tagadja, és ezzel együtt a teokratikus zsidó állam létét is fenyegeti.
Az idegbeteg ráérzett arra, hogy Jézus Istene, a jóságos Atya, aki csak szeretni tud, és büntetni soha, alapjaiban rendíti meg az ő vallási, törzsi, faji, nemzeti istenüknek, a népét védő, másokat gyilkolni parancsoló Seregek Urának Istenének, Jahvénak a trónját. Ebből következőleg vége a választott nép kiválasztottságának is, hiszen ennek az Atyának minden ember a gyermeke és minden nép a választottja. Ez az Isten fölkelti napját az igazakra és a gonoszokra is.
Mit tesz Jézus? Márk szerint parancsszóval elhallgattatja a rátámadó embert, és kiabálva ördögűzést végez. Ha igaz, hogy Jézus a „barátságos Isten” meghirdetője, nehezen gondolható el, hogy így járna el. Sokkal inkább érvel, magyaráz, meggyőz, hogy valóban elűzze az emberből a „nem tiszta szellemet”. És persze határozottan és keményen nevén is nevezheti a vallási és nemzeti fanatizmust.
Mi lesz a botrány vége? Az imaházi kavarodás azzal ér véget, hogy az üvöltöző ember epileptikus rohamot kap. Mire Jézus nyilván segítségére siet, megnyugtatja, és a résztvevők is megnyugszanak. Úgy tűnik, hogy a hallgatóság (az elöljáróval együtt) pozitíven értékelte az egész eseményt. Az első nap Jézus sikereként könyvelhető el. Ezzel az incidenssel ugyan, de végül is Jézus győzelmével útjára indul Izraelben az „Új Tanítás” és az „Új Tanító”.
– Az „ördögök” és „démonok” nem feltétlenül természetfeletti lények, nem is szarvas és lópatás szörnyek, akik megszállják az embert. Ördögi, démoni „megszállottsággal” az élet minden területén találkozhatunk, nem-csak az ókorban, de ma is. Vannak a pénz, a hatalom, az erőszak megszállottjai. Kiváltságos terület azonban a vallási és politikai fanatizmus, amit minden korban a zavaros és beteges szellemű emberek képviselnek. Gyógyításuk, Jézus példája nyomán, csak a tiszta, világos gondolatokkal és a beteghez lehajló szeretet útján lehetséges. Azt sem feledhetjük, hogy az ilyenfajta megszállottság nemcsak másokat, hanem minket is fenyegethet.
[Kovács László, Budapest ]
Február 8., Évközi 5. vasárnap
Mk 1,29-39 – Az anyós
Péter anyósának meggyógyításával kezdődik Jézus beteggyógyításainak sora. Csoda történt? Valóban csodák a gyógyító csodák? Miért jó nekünk, ha csoda történik? Miért menekült el Jézus mindig a csodák színhelyéről? – Keresem a válaszokat.
Ismerős történet, hogy falun a plébános úr a szagos mise után az egyik családhoz megy ebédre. Kafarnaumban sem volt másképp. Hová is mehetett volna Jézus a zsinagógából, ha nem Péter házába, amely valószínűleg az anyós háza volt. Simon és András ugyanis a Genezáreti-tó melletti városkából származott, Betszaidából. Simon benősült a tóparti nagyvárosba, Kafarnaumba, és beköltözött az anyós házába, Jézust pedig ide invitálta a Zebedeus-fiakkal, Jakabbal és Jánossal, akik halászok és barátaik voltak, Fülöppel, aki szintén betszaidai, és annak barátjával, Natanaellel (Bertalannal) együtt.
Péter anyósa lázas betegen fekszik a belső szobában. Jézus tudja az illemet, beköszön hát az anyóshoz, hogy jó egészséget kívánjon neki. Péter felesége (akiről nem szól ugyan Márk) nyilván beszámolt a zsinagógában történtekről anyjának, aki már nagy várakozással várja a különös vendéget. Jézus bemegy a beteghez, megfogja a kezét, hogy kezet csókoljon neki (?!), mire az anyós kipattan az ágyból, mint akinek semmi baja.
Csoda történt? Márk úgy adja elő, mint valami csodát. Pedig ha bárme-lyikünkkel hasonló eset történne, hacsak nem vagyunk a halálunkon, mi is hasonlóképpen tennénk. Az ember egy kedves és rendkívüli vendég, sőt vendégsereg érkezésére összekapja magát, ő maga „parancsol” a láznak, és kiszolgálja vendégeit. Mivel a test és lélek szoros kapcsolatban van egymással, az ember pszichés erői képesek hatni a testre, ami egyszerű pszichoszomatikus jelenség. Megjegyzendő, hogy Jézus csodás gyógyításainak nagy része minden természetfeletti beavatkozás nélkül, természetesen magyarázható. Ki kell egészíteni ezt azzal, hogy fontos a beteg mellett álló egyén személyisége is, akinek egész lényéből árad a beteg felé a segítőkészség és jóság. Egy orvos is elsősorban az együtt-érzésével, kedvességével gyógyít, csak másodsorban a gyógyszereivel. Az emberi szeretet valóban „csodákra” képes.
Az egész város megmozdul. A zsinagógában történtek és az anyóssal történtek után nem csoda, hogy este már az egész város ott van a háznál. Testi-lelki nyavalyákban szenvedő emberek elsősorban. Mert a csodadoktornak gyorsan híre megy. Egy Messiást váró népnek pedig minden rendkívüli egyéniség felkelti a figyelmét. Főleg, ha az illető nem fél a hatalom képviselőivel is szembeszállni. Örök emberi sajátosság a csodavárás. Jöjjön valaki, aki egy varázsszóval meggyógyít, aki egy mozdulattal megoldja gazdasági, társadalmi, közösségi gondjainkat. „Valaki jöjjön!” Ne nekünk kelljen valamit tennünk! Nem vesszük észre, hogy mennyire gyerekes viselkedés ez, és méltatlan a felelősséggel bíró felnőtt emberhez.
Jézus elmenekül. Mert „gonosz és hűtlen nemzedéknek” tartja a csodavárókat (Mt 12,39). Önzők, mert mástól várják azt, amit maguknak kellene tenniük. Hűtlenek, mert Isten adta képességeiket és erőiket nem használják fel, nem kamatoztatják.
De azért is menekül Jézus a csodaváróktól, mert el akarják téríteni őt attól a küldetéstől, amelyet a negyvennapos pusztai magányban felismert. Ma ezt így fogalmazzuk: „Nem halat kell adni az éhezőknek, hanem meg-tanítani őket halat fogni!” Jézus, a halász tanítványait is emberhalászásra tanította. Nem akarta kiszolgálni az emberi önzést. Azt akarta, hogy mindenki saját maga megtapasztalja, mit jelent jót tenni, másokat szolgálni, mindenkit szeretni.
Ezért az éjszaka csendjében újra megerősödik Tervében, és hiába minden tartóztatás, neki tovább kell mennie, „hirdetni az igét, mert ez a küldetése”.
– Az anyóstörténet kapcsán megkérdezhetem magamtól: Gyógyító személyiség vagyok? A tanítást küldetésemnek gondolom?
[Kovács László, Budapest]
Február 15., Évközi 6. vasárnap
Mk 1,40-45 – A leprás
Jézus meggyógyít egy leprást. „Na ja – mondhatom –, könnyű neki, hisz csodatevő hatalma van, mert ő az Isten fia. Nekem nincs is más dolgom, mint hogy csodáljam, és hálát adjak neki. Adott esetben, ha én leszek beteg, kérjem tőle a csodát.” Megvallom, ez nekem túl olcsó boltnak tűnik. Azt keresem, Jézus hogyan lehet számomra követhető példa, hisz tanítványait az ő követésére hívta. Beleképzelem magam Jézus helyébe.
Én vagyok Jézus. Galilea egyik lepratelepéről kisétált egy leprás. Hallotta, hogy egy csodadoktor jár a környéken asszisztensei kíséreté-ben. Megy, mendegél, és egyszer csak meglátja őket. Ravasz módon elrejti a botját, a csengőt is a zsebébe dugja, hogy meg ne szólaljon, és az előírást megszegve nem is kiabál, hogy: „Tisztátalan! Tisztátalan!” Ehelyett odasétál Jézus elé, térdre esik és könyörög.
Én vagyok Jézus. Mi teszek erre? Meglepődök. Aztán begurulok, hogy valaki letérdel előttem. Önkéntelenül is megfogom a kezét, hogy felrángassam: „Hé, állj fel! Ember egy másik ember előtt ne térdeljen!” Feláll, és a szemembe néz. Látom az arcát, látom a sebeit. Erre a másik kezemmel is megfogom a kezét: „Azt mondod, akarom-e, hogy meg-tisztulj? Persze, hogy akarom!”
Megtisztult. Én veszem észre először, hogy a testén oszladoznak a foltok. Döbbenten nézek rá, ő meg énrám. Aztán ő is látja, hogy meggyógyult. Csoda történt? Gyorsan hivatalos útra terelem a dolgot: Menj a papokhoz…
Csoda történt? Leprást még nem gyógyítottam, de vakot igen. Kórházba hívtak, és dühös voltam, mert minden percem be volt osztva. Végül pár óra múlva bementem a kórházba. A kórteremben egy 80 év feletti férfi. Leültem mellé. Kérte, hogy jöjjek közelebb, mert szeretné látni az arcomat. Százdioptriás szemüvege mögül nézegetett. Aztán elmondta, hogy ő református, de a katolikus felesége mellé szeretné, ha temetnék. Meggyónhat-e nálam? Mondtam, hogy Jézus egy, és mi egy család vagyunk, akik szeretjük őt. Meggyónt. Hátradőlt. Én az ágy végében ültem civilben, nyakkendővel a nyakamon. Egyszer csak megszólalt az idős ember: „Látok.” És mondani kezdte, hogy milyen a nyakkendőm, hány csík van rajta… Lemenve a lépcsőn megtorpantam. Mi történt? Csoda? Csodatévő vagyok? Egy frászt. Bűnös ember vagyok. Csak éppen őszintén szerettem a lelki görcsökben szenvedő embert. Megértette, hogy a Szeretet Istene előtt nincs miért görcsölnie. Lelki görcsei feloldódtak, és látott. Tud erről a pszichológia és az orvostudomány is.
És ha nem gyógyul meg? Azt mondhatná akárki, hogy azért a lepra, az más. Persze. Más, és az sem mindegy, hogy milyen stádiumban van a beteg. De azok az orvosok és nővérek, akik a leprakórházakban dolgoznak, szerintem nap mint nap megtapasztalhatják az én esetemet. És ha én tényleg jobban hasonlítanék Jézusra az ő irgalmas szerete-tében, akkor gyakrabban lepődhetnék meg magamon. De még így is van lehetőségem a gyógyításra. A lepra ugyanis már rég gyógyítható. Pár száz forint csak a gyógyszer, az irgalmas szeretet gyakorlásának mai módszere, a „távszeretet” csodás gyógyulást produkáló eszköze.
Megtiltom, hogy csodatevőnek tartsanak. Sokáig nem mertem elmon-dani esetemet a vak emberrel. Ezért megértem, hogy Jézus is tiltotta a híresztelést. Nem akarta, hogy varázslónak, csodatevőnek higgyék. Ő tanítani akarta az embereket, hogy szeressenek. Ha nem tanulják meg, és nem szeretnek, akkor csak önzésüket szolgálja a „csodákkal”. Ő elsősorban tanító, de persze szavának aranyfedezete az volt, hogy ő maga is szeretett.
– Sajnos, nem vagyok Jézus. Ez az elmélkedés csak tanítás akar lenni, de azért higgyétek el: Ti is tudtok „csodákat” tenni! Igen, a szeretet csodáit.
[Kovács László, Budapest]
Február 22., Évközi 7. vasárnap
Mk 2,1-13 – A béna
„Miért büntet engem az Isten ezzel a betegséggel? Azoknak, akik sokkal rosszabbak nálam, semmi bajuk, csak engem ver az Isten!” – halljuk sokszor ezt a panaszt. A zsidóknál általános volt az a nézet, hogy a betegség Isten büntetése valamely személyes bűn, vagy az ősök bűne miatt – az egészség pedig Isten jutalma az erényes életért… Mit szól ehhez Jézus?
Újra Kafarnaumban. Ismétlődik az anyósgyógyítás utáni jelenet. De most már az egész teret elfoglalják az ügyes-bajos emberek. A hatóságok is felkészültek. Főleg a teológiai szakértők figyelik árgus szemekkel az eseményeket.
Egy béna. Természetesen a mozgássérültnek vagy bénulásban szenvedőnek is kell a segítség. Ő maga nem tud odamenni, tehát viszik. Nagyszerű az összefogás és a lelemény. A lapos tetőt megbontva engedik le Jézus elé. Jézus pedig – akarja, nem akarja – ekkora bizalom láttán kell, hogy valamit tegyen.
A bűnödnek semmi köze a betegségedhez. Ha gyógyítást akartok kicsikarni tőlem, akkor is tanítani fogok – gondolja Jézus. A betegre néz, de az írástudó megfigyelőknek is szól. Az Atya, az irgalom Istene csak megbocsátani tud, büntetni nem. Te a bűnöd következményeivel magadat büntetheted, meg a szülők is az ő bűnükkel (pl. egy alkoholista szülő), de Istent hagyjátok ki ebből!
Az embernek is hatalma van bűnt bocsátani. Igen, nemcsak az Isten tud bűnt bocsátani. Az ember is tud, sőt az embernek is követnie kell a bűnbocsátó, irgalmas Istent, és neki is megbocsátónak és irgalmasnak kell lennie. Én, az ember fia, az egyszerű kisember is megbocsátok az ellenem vétőknek.
Az embernek hatalma van gyógyítani is. Nem kell hozzá varázserő, mágikus hatalom. Elég hozzá egy nagy adag hit és bizalom, olyan összefogás, mint amilyen itt látható. És a lelki görcsoldás, hogy nem kell félni az Istentől. Nem kell félni az igazságosztó, bűnt megtorló Jahvétól, mert nem ilyen az Isten.
„Micsoda istenkáromlás ez!” – gondolják a vallás őrei. Nem élhetik ki többé szadista hajlamaikat, hogy élvezzék a látványt, hogyan bünteti meg az Istenük a bűnösöket. Ha nincs isteni igazságszolgáltatás, nincs ítélet, akkor nekik sincs joguk büntetni, ítélkezni az emberek felett. Az igazságos Isten elleni merénylet, amit ez a tanulatlan názáreti ács állítani merészel.
A béna felkelt. Mit élhetett át a szegény sánta, béna ember, aki már járni sem tudott. Hallotta, hogy van remény a gyógyulásra. Látta a barátai összefogását. Látta, hogy azok nem ismernek lehetetlent. Látta a „csodadoktort”, akitől valami nagyon fontosat tudott meg: Nem Isten verte meg őt a betegséggel, mert Isten nem a bűnös vesztét akarja, hanem azt, hogy egészséges legyen. Ez a Jézus megszabadítja őt a szégyentől is, mert bizony ezek az emberek itt vallási meggyőződésből bűnösnek gondolták őt. Csoda-e, ha felkel és fogja hordágyát, és indul kifelé?
A tömeg pedig magán kívül volt. Sajnos, nagyon valószínű, hogy attól voltak magukon kívül, amit láttak, és nem attól, amit hallottak. Ez abból is kitűnik, hogy még a krónikás is a csodatettre hegyezi ki a történetet. De leírja, hogy az írásmagyarázókat leégette Jézus, és senki sem hiszi el, hogy Jézus istenkáromló. Senki sem fogott követ, hogy Mózes törvénye szerint kövezéssel büntesse az istenkáromlást.
– Elhiszem-e, hogy a bűn következménye lehet egy betegség, de sohasem Isten büntetése? Elhiszem-e, hogy az Isten nem akar rosszat az embernek, és a betegnek és gonosznak is gyógyulását szeretné? Rajtam keresztül is!
[Kovács László, Budapest]
