A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
December 7., Advent 2. vasárnap
Mk 1,1-8 – Közel jön hozzánk!
Szent Márk könyvének bevezető mondata hangsúlyozza, hogy ÖRÖMHÍR-ről van szó! Olyan valakiről akar szólni, aki a szomorú világba jó hírt, a szomorúaknak vigasztalást hoz. A szerző visszautal Izajás prófétára, aki arról beszél, hogy elő kell készíteni az Úr útját. Maga a hasonlat is feltételezi, hogy Isten messze van. Az ószövetségi, de talán a mai átlagember számára is úgy tűnik, mintha Isten nagyon messze lenne: a „mennyekben lakozik”, rejtőzködő, távoli Isten. Nincs benne állandóan a gondolatainkban, távol van a hétköznapjainktól, hagyja a világot és az embereket saját levükben főni.
Az evangélium erre a szomorú érzésre válaszol: Utat kell készítenünk! Ez tehát azt jelenti, hogy Isten nem marad távol, hanem közel akar jönni hozzánk! Nem tetszik neki a jelenlegi állapot. De azt is jelenti, hogy egyedül rajtunk múlik: készül-e út, amelyen a távolság megszűnhet. Isten mindenütt jelen van, de mégis tartózkodó, mondhatnám udvarias, egyedül a mi szabadságunkat tartja tiszteletben, azaz csak akkor van közel hozzánk, ha azt mi akarjuk, illetve ehhez valami feltétel teljesül: van út!
János azt hirdette, hogy az út, amely feltétele az Istent magunk mellett tudásnak és érzésnek nem más, mint a bűnbánat keresztsége, azaz a belső megtisztulás. Ha belülről megtisztulok, ha lerakhatom bűneim súlyát, megszabadulok azok terhétől, akkor vehetem észre, hogy Isten nincs is messze tőlem, akkor érezhetem meg, hogy közel jött hozzám. Ez az igazi örömhír: széttörhetem azt a burkot, amelyet önzésemmel, vétkeimmel magam készítettem magam köré, s amely megakadályozta, hogy Isten hatékonyan jelen legyen az életemben.
A karácsonyra készülve mindnyájunknak erre van szükségünk: minden erőnkkel azon lenni, hogy közel érezzük magunkhoz Istent. Nem az érzések hamis felszításával, nem a jó hangulat keltésével, hanem a szív megtisztításával, a hibáktól, bűnöktől való megszabadulással, az eddig elmulasztott tennivalók tudatos elvégzésével.
Persze az, aki közel tudja magához Istent, akiben benne él, az tudja, hogy Keresztelő Jánoshoz hasonlóan követnek kell lennie, útkészítőnek, aki segít abban, hogy mások számára is megszűnjön a távolság köztük és az Isten között. Életem, szavaim, tetteim révén érezniük kell az embereknek, hogy bennem is, általam is közel jön hozzájuk Isten, gesztusaim, vigasztaló szavaim, segítő kezem érezteti velük közelségét. Ha pedig úgy adódik, megbocsátó, felemelő gesztusom megerősítheti őket abban, hogy van bűnbocsánat, érdemes újrakezdeni.
[Csiky Lajos, Budapest]
December 14., Advent 3. vasárnapja
Jn 1,6-8.19-28 – Ki vagy Te?!
Az evangéliumokban két alkalommal is felvetődik az a kérdés, hogy kinek tartanak valakit az emberek. Jézus önmagával kapcsolatban veti fel ezt a kérdést, Keresztelő Jánossal kapcsolatban pedig a vallási vezetők szeretnék tudni, hogy ki is ő valójában: ő-e a várva várt messiás, vagy sem.
Nyilván fontos volt a kérdezők számára a válasz, és érdekes lenne végigelemezni, de most, az advent derekán talán fontosabb a kérdést magunknak feltenni: KI VAGY TE?
Feltehetik nekünk ezt a kérdést világi vagy egyházi hatóságok, érdeklődők, mégis leginkább önmagunknak kell tudnunk válaszolni. Szembe kell néznünk önmagunkkal, és mérlegre kell tennünk önmagunkat. Hajlamosak vagyunk arra, hogy vagy túl elnézőek, vagy túl szigorúak legyünk önmagunkkal. Tudjuk mentegetni magunkat, rengeteg kibúvót, magyarázatot tudunk találni gyengeségeinkre, de rossz perceinkben neki is tudunk keseredni: semmi sem sikerül, tele vagyunk hibákkal, állandóan visszaesünk, kudarcokkal teli az életünk.
Az sem mindegy persze, hogy kihez mérjük magunkat: bátran állíthatjuk, hogy rengeteg emberhez képest szinte „szentek” vagyunk, sokan tán csodálnak is minket. Mégis tárgyilagosan nézve megállapíthatjuk: sokan előttünk járnak, példát adnak nekünk, van hová fejlődnünk.
A legfontosabb az, hogy Isten szemével próbáljam nézni önmagam: életem folyamán teljesítem-e azt a küldetést, amelyet Ő mindnyájunkra rábízott: Keresztelő Jánoshoz hasonlóan tanúságtevő lettem-e. Ő tanúságot tett a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Azonban csak az tud tanúságot tenni a világosságról, aki azt befogadta, és tetteiből, szavaiból, gesztusaiból sugárzik is. Mert sajnos képesek vagyunk a világosságot eltakarni, sugárzását megakadályozni, a sötétség szolgái lenni.
Talán azt gondoljuk, hogy Keresztelő János küldetése egyszeri volt. Pedig biztosan vannak állandóan körülöttünk olyanok, akik számára a világosság hordozói vagy közvetítői lehetünk. S ez nem csupán az ésszel megfogalmazott válaszokat jelentheti, hanem a szeretet melegét vagy az élet problémáinak egyértelmű megoldási irányát is.
A Keresztelőről az evangélista is hangsúlyozza, hogy nem ő volt a világosság. Tudta is a helyét, nem akart a Messiás helyébe állni. Bármennyire okosnak tűnhetünk is, bármennyire igaz szeretet van is bennünk, bármennyire magunkkal ragadóak lehetünk is, tudnunk kell: ez nem elsősorban a mi erőnk, a mi hatásunk. Az általunk befogadott, szívünkben élő világosságról teszünk tanúságot.
Ki vagy? Tanúságtevő, akin érzik, látják gyermekei, házastársa, munkatársai, szomszédai, a rászorulók, hogy sugárzik belőle az a világosság, melegség, amely hitre vezethet másokat? S ha elhalványult bennem a fény, ha eltakarom gyarló önmagammal, tudok-e olyan kemény és következetes lenni magammal, mint a Keresztelő volt?
[Csiky Lajos, Budapest]
December 21., Advent 4. vasárnapja
Lk 1,26-38 – Szolgád vagyok, Uram!
Milyen szép jelenet is ez az „angyali üdvözlet”! Milyen természetesen írja le Lukács, hogy Mária szemtől szembe beszélget az angyallal, kérdez, az angyal válaszol, Mária is felel a felvetésre. Valamilyen áttétellel, de mégis ilyen közvetlenül tudhatnánk mi is beszélgetni az Istennel? Nyilván Mária számára sem volt mindennapi az ilyen közvetlen, mély találkozás, de felkészült lehetett rá. Gyakran kereste a találkozás lehetőségét, gyakran imádkozhatott, nyitva volt a szíve – s ez nem maradt eredménytelen.
Sokszor érezhetjük azt, hogy távol van tőlünk az Isten, hiába imádkozunk, mintha csak a magunk hangját hallanánk. Talán olyan közvetlenül nem is lehet kapcsolatban lenni Istennel, mint az Mária esetében volt. Pedig tudjuk, legtöbbünknek van emléke, tapasztalata is arról, hogy igenis közel lehetünk hozzá, hogy szemtől szembe beszélgethetünk vele.
De talán sokszor félünk is ettől a közelségtől, félünk annak hatásától. Miért? Mert ha Istent tisztán halljuk, ha a kapcsolat közvetlenné válik, akkor általában kiderül az, hogy – amint Mária esetben is történt – feladatot kapunk. Feladatot, amelyről már előre tudjuk, hogy nem lesz könnyű. Feladatot, amelytől félünk, mert esetleg felforgatja egész eddigi életünket (mint Máriáét is), de ha nem is forgatja fel fenekestül, de folyamatosan változást vár tőlünk, a jobb felé szeretne terelni. A „Ne félj!” kijelentés nem véletlen az angyal szájából. Mária is félt. Talán megérezte a Mindenható erejét, végtelen nagyságát, lenyűgözte a transzcendens érintése, de talán érezte azt is, hogy ehhez neki is oda kell tennie a magáét. És ez nem könnyű. Mégis az angyal azt mondja: „Kegyelmet találtál Istennél.” Mintha azt mondaná: A feladatra meghívás ajándék, Isten társa lehetsz munkájában! S a folytatás: „A Magasságbeli ereje borít be…”, azt jelzi, nemcsak feladatot kapott, hanem erőt is hozzá. Olyan természetes Mária szájából a válasz: „Az Úr szolgálója vagyok!”
A karácsony arról szól, hogy Isten közel jön hozzánk. Ha újra megnyitom feléje a szívemet, ha nap mint nap állhatatosan keresem a közvetlen kapcsolat lehetőségét, előbb-utóbb meghallom hangját. Megszólít, s olyan feladatot ad, amire talán ma még nem is gondolok, ami talán nehéz lesz, de nem kell félnem, mert erőt is ad hozzá. S örömmel válaszolhatom: Szolgád vagyok, megtiszteltetésnek veszem, hogy Neked, hogy Veled dolgozhatom.
[Csiky Lajos, Budapest]
December 25., Karácsony ünnepe
Jn 1,1-18 – Megszülettem!
A karácsony ünnepe születésnap. A világba születése annak, aki maga a világosság, aki az Isten, a Szeretet világából való. Aki a tulajdonába jött.
A betlehemi jászolnál még úgy tűnhet, hogy imádják a pásztorok, hódolnak előtte a bölcsek, de valójában nem fogadják be, már csecsemőként menekülnie kell, s felnőttként a kereszt vár rá. S a legmegdöbbentőbb az, hogy nem a pogányok utasítják el, hanem övéi, saját népe nem fogadja be.
Evangéliuma magasröptű bevezetőjében János apostol csodálatos költőiséggel rajzolja meg a messiás eljövetelét, de azt a kontrasztot is, hogy elutasításra talált. S ha őszinték akarunk lenni, megállapíthatjuk, hogy a történelem folyamán mindig azok voltak többségben, akik vagy nem is ismerték, vagy nem fogadták be őt. Ma is alig-alig látszik hatása, önkritikusan még azt is mondhatjuk, övéi közül is csak kevesen fogadták be.
Falun még néhol él a népi hagyomány: „Szállást keres a Szent Család…” Jelképesen arra figyelmeztet ez a szertartás, hogy a karácsony lényege az lenne: fogadjuk be a közénk jött Gyermeket.
János is beszél evangéliuma prológusában azokról, akik a többiekkel ellentétben befogadták a Messiást. Nyilván valami nyitottságról van szó, amellyel kinyitották feléje szívüket, közel engedték magukhoz, befogadták tanítását, értékrendjét. S ezeknek hatalmat ad, azaz erőt valamihez. S ez nem más, mint hogy Isten gyermekévé legyenek! Ezek nem emberi erőből, az akarat elszántságából, hanem Istenből, azaz erejéből, kegyelméből születtek.
Két fejezettel később Nikodémusnak próbálja magyarázni Jézus ugyanezt: Lélekből kell újjászületni.
„Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott…” – énekeljük a meghitt karácsonyestéken. De értjük-e azt, hogy „istengyermek” nemcsak egy volt-van, hanem akik a karácsony örömében, békéjében, istenközelségében befogadják, azoknak mind megvan a lehetőségük, mindnyájuknak megadja az erőt, a hatalmat arra, hogy újjászülessenek, és Isten gyermekévé válhatnak, mindnyájan az Ő teljességéből merítve? Miközben örülünk a betlehemi kisded születésének, tudatosíthatjuk magunkban, hogy bennünk is egy születésnek, illetve újjászületésnek kell végbemennie.
[Csiky Lajos, Budapest]
December 28., Szent Család ünnepe
Lk 2,22-40 – Nem az enyém!
Szép dolog látni Máriát és Józsefet, amint a vallási előírásokat teljesítve bemutatják a kis Jézust a templomban, és bemutatják érte az áldozatot. Azt juttatja először eszembe, hogy a vallási cselekmény mögött egy alapvető felismerés húzódik meg: a gyermek nem az én tulajdonom, nem az enyém, hanem Isten ajándéka: Neki kell felajánlanom születésekor, s egész életemben feladatom, hogy feléje irányítsam. Hogyan tehetem ezt?
A Szent Család példája arra figyelmeztethet, hogy a közös vallásgyakorlat, a család együttes megjelenése a templomi közösségben alap lehet a gyerek nevelése szempontjából. Ennél persze sokkal fontosabb az, ami a családban történik naponta: hogy van-e közös Isten felé fordulás, a szülők mély hite és istenkapcsolata példa és kapaszkodó-e a gyermekek számára. Tudnak-e példát mutatni Isten akaratának megtevésében, a parancsok megtartásában, a szeretet megélésében. Mindannyiunk Istenről szóló tanúságtétele a családban kell, hogy megmutatkozzon először, még akkor is, ha „senki sem próféta a saját hazájában”. A szülők mulasztásai, bűnei, hibái is segíthetik a gyermekek lelki fejlődését, ha megvan bennünk az őszinte szembenézés azzal, ami nem jó, ha tudjuk bevallani és megbánni, ha tudunk bocsánatot kérni, és újat próbálni.
Persze bármilyen szép családi élet, bármilyen jó nevelés adott esetben kevésnek tűnhet: a felnőtté váló gyermek más utat kereshet, elfordulhat szülei hitétől, meggyőződésétől. Hiába a „jó ház”, lehet „tékozló fiúnk”. S ebben az esetben bizony tudnunk kell elengedni, nem szabad erőszakosan visszatartani őt. Tudnunk kell bízni benne, és Istenben, hogy előbb-utóbb visszatalál, szelíden jelezni számára, hogy „visszavárjuk”, hogy – bár nem értünk egyet élete alakulásával – szomorúak vagyunk miatta, de bármikor visszajöhet, s a jó útra visszatalálásával nagy örömet szerez nekünk. S közben nem marad más, mint az imádság, az aggódás, az együtt szenvedés, a reménykedés.
A gyermekek felnevelése az élet kiemelt feladata, de nem az egyetlen. Simeon, Anna és Mária élete is azt mutatja, hogy tanúságtételünk tágabb, mint a család, nem zárkózhatunk be oda. De bármekkora apostoli munkát végzünk is, a gyermekeinkkel kapcsolatban életünk végéig komoly feladataink maradnak: biztos háttér nyújtása, ahová mindig vissza lehet térni tanácsért, vigasztalásért, erőért. Lehetnek nehéz pillanatok, amikor majd ott kell mellettük állnunk, mint Máriának a kereszt alatt, de ettől függetlenül egész életünkben állandó imádságunkkal kell kísérnünk őket.
Ma is nagy szükség van arra, hogy „szent” családok legyenek, olyan szülőkkel, akik Istennek ajánlják gyermekeiket, legalábbis abban az értelemben, hogy Feléje vezetik, az Ő szolgálatára nevelik őket, a család meghitt melegében, és a közösség erejével.
[Csiky Lajos, Budapest]
