A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Szeptember 7., Évközi 23. vasárnap
Mt 18,15-20 – Testvéri bántások
Közös emberi tulajdonságunk, hogy meg tudunk bántódni. Jézus azt mondja, hogy ezt közölnöm kell azzal, akinek sikerült engem meg-bántania. Csak azért mondhatja ezt, mert feltételezi rólunk, hogy nem tudjuk, vagy nem is akarjuk elviselni ezt az állapotunkat: megbántott voltunkat.
Jézus szövegében nem akárki bánt meg engem, hanem az egyik test-vérem. Azaz olyan valaki, akinek semmi kétsége sem lehet a tekintetben, hogy nem szabad megbántania engem. Elég sok testvérem van, s magam is, hála Istennek, elég sokunknak vagyok a testvére. (A testvér az, akit főleg nem szabad megbántani; de aki még nem testvér, csak feleba-rátunk, azt sem szabad.) Engem sem szabad.
Testvérnek lenni – kölcsönös kapcsolat. Kölcsönösen megbánthatjuk egymást. Neked sem esik jól, ha megbántalak. Nekem sem esik jól, ha megbántasz. Te is tudod, hogy így van. Én is tudom.
Van, akivel csak négyhetenként találkozom. Megbánthatom négyhe-tenként is. Megbánthat négyhetenként is. Dehogy megyek oda hozzá figyelmeztetni őt. Dehogy jön oda hozzám. Rá se rántok. Rám se ránt. Ragtapaszt teszünk megbántás-sebünkre is, meg a szánkra is. Begyó-gyítja az. Így van? Így is lehet.
Csakhogy van olyan testvérem is, akivel nem négyhetenként találkozom, hanem sűrűbben. Mondjuk naponta. Reggel is, meg este is. Olyik napon reggeltől estig, és százszor is. Ezt a testvéremet hogyan is hívják? Megvan! Ez a férjem, a feleségem! Ekkor is az a helyzet, hogy rá se ránt, hogy rá se rántok? Ilyenkor is ragtapasszal dolgozom? Akármiket írok is le a következő sorokban, mentsen az a sajátos körülmény, hogy sem férje, sem felesége nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek… (Ady). Amiket elmondok, nincsen kipróbálva. Hát éppen azért, mert felelőtlenül beszélhetek, elmélkedem az engem megbántó testvéreim közül éppen arról az egyetlenről, aki nekem nincs. Kérdezem tehát: Hogyan kell kezelni a virtuális férjet-feleséget?
Nem akarok Jézusnál okosabbnak lenni, de abszolút tapasztalatlanságom ellenére az a sejtésem, hogy az emberiség összes megbántódásainak tekintélyes hányada származik ebből a forrásból – amely forrás esetemben csak virtuális. De ha a megbántódásoknak ezt az alighanem leggyakoribb eredőjét férjnek-feleségnek nevezné az emberiség, akkor mégis csak foglalkozni kell ezzel az eredővel. Mert hát részint elfogyhat az imént említett ragtapasz, részint kiment már a forgalomból a régi, amelynek mostani neve a Pofa be! volna. S még inkább megszűnt a divatja az illőbb, a férfiúi elnevezésnek, a tegnapinak: Asszony, hallgass!
Mondom tehát ezek után mint virtuális férj, hogy én bizony oda nem mennék az asszonypajtáshoz figyelmeztetni őt megbántódásomra, hanem elővenném ragtapaszomat, és a számra tenném. Nem volna ez a tapasz látható, de biztosan érezhető volna. Első hatása az lenne, hogy nem kellene hallanom aranyos feleségemtől… Mit? Hát ezt: Csak Te ne beszélj!...-megszólalásom várható, valószínű folytatását. Megúsznám annyival, amennyit már kaptam.
Még többet érne a másodlagos hatás, amely aranyos asszonykám belsejében játszódnék le: Miért hallgat? Mért nem védekezik? Mért nem mondja a magáét? Hiszen még sok minden van bennem; amiket mondtam, az csak kezdete a bajaimnak. De hallgat. Miért? Hogyan folytassam, ha nem szól rá semmit, csak leül, s piszmog tovább a számítógépén…?
Tudományos nevet is adok a férj-feleség nevelésének erről a még nem szabadalmazott új technikájáról: Csinálj pontosan úgy, mintha meg sem érintett volna az, aminek a célja az volt, hogy megbántsanak! A neve: mű-ráseránts technika. Nagy jók várhatók e technikától.
Megpróbálom felsorolni őket.
- Szilencium. Nemcsak a szerzetházakban bevált önnevelési eszköz. A házasságokban is kipróbálandó. Hevesebb támadások esetén ez a csend úgy hathat, hogy megáll a kanál a levegőben. A csend hatására a támadó fél úgy érzi, hogy talán még sem volt teljesen igaza. Ennek feldolgozására a támadó félnek is időre és csendre van szüksége. Érzi, hogy ezt a témát nem lehet úgy folytatni, ahogyan elkezdte. Nem is volna most jó folytatni… S erőt vesz a házaspáron az őket magukba fordító szilencium áldásos ereje.
- Mind a két fél magára marad. Gondolkodik a történteken, s előbb-utóbb óhatatlanul találkoznak magukban a Lélekkel, aki mindenképpen bennük van, csak a támadások idején visszavonul és elhallgat.
- Ereje csodálatos. Ez a mű-ráseránts technika képessé teszi a megbántott férjet arra is, hogy valamivel kedveskedjék immár egyáltalán nem támadós kedvében levő párjának. Például ezzel: Anyukám, ha elkészülsz az ebéddel, szívesen megterítek. Aláírás: Egy virtuális férj. – Ki kérne belőle, kedves nem virtuális, de valóságos feleségek? Várom válaszotokat.
[Bulányi György, Budapest]
Szeptember 14., Évközi 24. vasárnap
Jn 3,13-17 – Üdvözítés: tartalom és forma
El kellene mondani minden ember számára. Mit? Azt, hogy Jézus üdvös-séget akar szerezni az egész világnak. (Csak a Bokor-iskola még alsó tagozatát látogatók számára: üdvösség annyit jelent, hogy egy örökkévalóságon keresztül üdítő állapotban élhetünk.) Hogyan jut el a jézusi küldetés tartalma minden emberhez? Úgy, hogy feltesszük az internetre? Úgy, hogy felolvassuk, amikor vasárnapra esik a kereszt felmagasz-talásának ünnepe? Úgy, hogy a kétezer esztendő alatt életbe szólítunk néhány száz keresztény vallásfelekezetet? Tapasztalhatjuk, hogy ezek a propagandaszerek eddigelé nem voltak eléggé hatékonyak. Remény-kedjünk, hogy a következő kétezer esztendőben ugyanezek majd haté-konyabbak lesznek?
Én nem reménykedem bennük. Miért? Mert nem lehet vállalni a tartalmat forma nélkül. Üdvösség nincsen szeretet nélkül – ez a tartalom. A szeretet átadásának pedig csak egyetlen hatékony módja van. Ez a hatékony mód a szeretet átadásának sajátos formája. Amit Jézus alkalmazott, amikor Tizenkettővé tette azokat, akinek át akarta adni a tartalmat, az üd-vösséget: tanítványait tanítókká nevelte. Ha tanítókká, akkor tanítvány-nevelőkké is, akiknek a tanítványaiból újra csak tanítók lesznek, és így tovább, s így be nem iratkozik a Bokorba egész emberiség. Csak hatszáz millió tanító kell. Közösségeikben már elfér tízesével a hatezer millió, tehát: az egész emberiség.
Ennek az ellenkezője történik a világ minden vallásában, a miénkében is. A vallások azt hiszik magukról, hogy iskolák. Az iskolában van tanító bácsi, és vannak gyerekek. De kinőjük a gyerekkort, aztán búcsút mondunk az iskolának. Vannak ugyan infantilis felnőttek, akik halálukig járnak iskolába. Mennyien vannak? Korunk társadalmában nagyjából öt százalékot tesznek ki – cakli-pakli. Ezekből kerülnek ki azok, akik a vallási tanító bácsit hallgatják életük végéig. Ők azok, akinek elég az üdvösségből annyi, hogy azt mondják: És a te lelkeddel!, meg hogy Ámen.
S a Jóistennek ez elég? Nem hiszem, mert a Fiának biztosan nem elég. S nekem sem elég, aki magamra vettem az Isten gondját: Hogyan lehet mindenkit ebbe az üdítő állapotba hozni? Hát úgy, hogy nyitva a templom a besétálni akarók számára – úgy nem. Csak ha van négy-öt magyar meg nem-magyar, aki összehajol. Röviden: a papi vállalat nem képes felüdíteni az emberiséget. Csak az összemberi vállalat. Erről szól egy magyar nyelvű könyv. Címe: Egyházrend. Míg meg nem jelenteti a vatikáni Polyglott Kiadó, addig nem lesz rend. A megjelenés időpontja: sohanapján, borjúnyúzó kiskedden.
[Bulányi György, Budapest]
Szeptember 21., Évközi 25. vasárnap
Mt 20,1-16 – Mindenkinek egy dénár!
Ez az a lerágott csont, amelynek a húsát a világ számomra legkülönb társasága is kiköpte a szájából. Van néhány tagja e társaságnak, aki nem mosott utána azonnal fogat, ki sem öblítette a száját, s egy-két apró húscafat beakadt a fogai közé – nyugtalanítónak. Miért tesz még ez a társaság is így? Hát azért, mert lehet a nem-jézusi kereszténység ügyében is utazni. Lehet, de minek? S lehet a jézusi kereszténység ügyében is utazni, de árunkat nincs kinek eladni. Ennek a tapasztalati összefoglalása: Kereszténység…, de kinek? Kinek, az Isten szerelmére?
A hiányzó vásárlóközönség érzékenyebb szívű százezreléke ezt mondja ennek a szegény, árúját senkire rásózni nem tudó vigécnek: Várj türelemmel, holnapra megtáltosodunk… A 999 ezrelék normális meg nem mond semmit neki, csak magában mondja: Szegény eszement! (Mk 3,21)
A szegény eszement vigéc pedig majd elsírja bánatát valami kerti padon Jézusnak a mennyországban, ha van ott ilyen pad.
[Bulányi György, Budapest]
Szeptember 28., Évközi 26. vasárnap
Mt 21-28-32 – Az általánosító Jézus
Ez a Jézus sarkított. Ez a Jézus folyton általánosított. Ez a Jézus két részre osztotta a világot. Írástudók meg a hasonszőrűek volt az egyik rész. A vámosok meg a céda nők volt – a másik. Értem Őt. Az írástudókból egyet sem tudott beválasztani a Tizenkettőbe, a vámosok közül pedig mégis meg tudta hívni csapatába Mátét. Az őt követő nőkből pedig a tisztes úriasszonyok közül senki sem csókolgatta össze-vissza a lábát, senki sem öntött egy font nárduskenetet a lábára, csak az, akinek üzletszerű nemi kéjelgés volt a korábbi munkaviszonya.
Az írástudó-fajta képtelen gondolkodása átalakítására (meta-noiára), mert a tisztességes és vallásos emberek csoportjába tartozik. Erre csak az képes, aki rá tud ébredni arra, hogy Jaj, nagyon csúnyán éltem, Jaj, nagyon csúnyán éltem (Ady). Csak ez utóbbiaknak lehet istenélményük, csak ők hallhatják meg Rilke szavát: Du sollst dein Leben ändern! Változtasd meg az életedet!
Mért általánosított Jézus? Mert általánosítás nélkül nem tudjuk kifejezni gondolatainkat. Bár így is lehet beszélni: „Szerény véleményem szerint az eurómilliárdosok egy része mintha nem minden szempontból kifogásol-hatatlan meggondolásokat is engedélyezett volna talán olykor magának – ha nem tévedek, uraim!” Csak kifáradok, miközben ilyen mondatot hallok. De megértem azt, aki így beszél: Jaj a gazdagoknak! Könnyebb a tevének átjutni egy tűfokon…
Ezért aztán magam is általánosítok: A papok 95%-a besúgó volt. Ha rám szólnak ezért, azonnal javítok: 96%. De nem csodálkozom becslésemen. Feloldozással töltjük az időnket, miként a második fiú, minek követ-keztében nem érünk rá a meta-noiára. Az első fiúnak más volt a foglal-kozása, minek következtében volt ideje meggondolni, miért utasította el apja kérését.
Jézusnál minden egy srófra jár. Az első fiú – a vámos. Ha lányokról volna szó, az első lány – Mária Magdolna. Ezek azok, akik valamikor azt mondták Istennek, hogy nem, de aztán később csak kimentek szőlőt kapálni. Jó bor is termett kapálásuk nyomán.
[Bulányi György, Budapest]
