A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Augusztus 3., Évközi 18. vasárnap
Mt 14,13-21 – Gyógyítani és életet adni
Jézus rokoni kapcsolatban volt Keresztelő Szent Jánossal. A Keresztelőt Jézus útelőkészítőjének is szoktuk mondani. Amikor Jézus értesült a Keresztelő kivégzéséről, mélyen megrázhatta a hír. Ez lesz a sorsa annak, aki a hatalom bajuszát húzogatja. S itt nemcsak Heródesre, hanem a vallási vezetőkre is gondolok.
Jézus visszavonul egy magányos helyre, hogy értelemmel és szívvel is fel-dolgozza a történteket. Keresztelő János sorsában valószínűleg felfe-dezte saját sorsát is. Így jár az, aki megalkuvást nem ismerően mindvégig hű marad.
Ám Jézus sokkal nagyobb volt annál, mintsem önmaga fölött siránkozzon: János tragédiájában Isten ügyének be nem fogadását is érzékelte. Milyen lehetőségei vannak ebben a világban a jónak, Isten ügyének?!
A nép felfedezte Jézus búvóhelyét, s elment hozzá. Jézusnak megesett a szíve rajtuk. Képes volt saját fájdalmán felülkerekedni, s teljesítette kéréseiket. Gyógyított. Egészen estig. Gyógyítani csak azt lehet, aki akar gyógyulni, vagyis felfedezi, hogy beteg. Felkel, s elmegy ahhoz, aki képes segíteni. Ma a tömeges kuruzslás korszakát éljük. Az emberorvosok csak a földi testet akarják gyógyítani, mert már nem tudnak arról, hogy az ember nemcsak test, hanem lélek is, és halhatatlan szellem. Ha igazán gyógyítani akarnának, akkor először szellem-emberré kellene válniuk. Így legfeljebb fájdalmat tudnak csillapítani. Igen sokan ezoterikus módon, egy-egy módszert megtanulva, az ember anyagi-földi természetét figye-lembe nem véve próbálkoznak. Ha már változni kell, másokhoz igazodni, áldozatot hozni, akkor elfogy a lelkesedés. Nem tudnak mit kezdeni a szenvedő Krisztussal.
Jézus tehát gyógyított, majd jóllakatta őket. Az apostolok nem hitték, hogy ekkora tömeggel elbírnak. Közgazdaságilag nem volt meg mind-ehhez a kellő alapozás. Kevés volt az étel ennyi embernek. Tipikusan materialista felfogás. Ha nem látom valaminek az anyagi vagy más hátterét, már itt és most, akkor nem fogok hozzá semmihez. Ebből a gondolkozásból csak a hit hiányzik. Pusztán az emberi erőfeszítésre építenek, a gondviselést kizárják. Ha a motiváció nemes, Istennek tetsző, akkor számíthatunk az Ő segítségére. Alig várja, hogy legyenek lelkek, akik tesznek valamit Isten Országáért.
Ma hazánkban nem pénzhiány, nem strukturális válság van, hanem az emberrel, legbensőbb részével van baj. Borzasztóan sok okos ember van, mégis egyre lejjebb csúszunk. A Szellem, a Magasabb Világ nélkül nem tudunk gyógyítani és életet adni.
[Szabó Gyula, Mezörs]
Augusztus 10., Évközi 19. vasárnap
Mt 14,22-33 – Eldobni mankóinkat
Jézus a vízen jár. Jó racionalista barátaink mosolyogva, viccesen mondják: tudta, hol vannak a cölöpök…
Tulajdonképpen erről szól az élet. Ki merünk-e lépni biztonságot nyújtó bástyáink mögül? Az ember hajlamos arra, hogy körülbástyázza magát, bebiztosítsa a jövőjét. Manapság kulcsfogalommá vált a létbiztonság. Ezen természetesen az anyagiakat értik. Szomorúan kell látnunk a Bokor-ban is két végletet: Az egyik elspiritualizálja, nagyon komolytalanul kezeli azt a tényt, hogy az anyagvilágban élünk, s egyáltalán nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, de egyébként elvárja Istentől és minden más embertől, hogy segítsenek rajta. A másik véglet pedig annyira beleveti magát a megélhetésért való küzdelembe, hogy már nem is imádkozik, egysíkú, kizárólag racionális gondolkodásúvá lett…
Az élét egy hatalmas játék. Öntudatra ébredés. Önmagunk, felsőbb szel-lemi részünk megtapasztalása, a Szentlélekkel – a Szellemmel való találkozás…– de ehhez el kell engedni a fogódzókat. Isten állandóan ki akar csalogatni minket biztonságosan, kényelmesen berendezett csó-nakjainkból. Péternek volt bátorsága, hogy kilépjen Jézus felé. Ám rögtön jöttek a félelmetes hullámok. S Péter megrettent. De Jézus megmentette.
Isten mindenkinek adott hivatást és küldetést, vagyis feladatot ebben a világban. S ehhez hozzáigazított megadott minden lehetőséget is, hogy tudjuk teljesíteni feladatunkat. Ám a felnőttek reálisan gondolkodnak – vagyis teljesen materialistán, hitetlenül –, s már kisiskolás korban lebeszélik a diákokat, például a továbbtanulásról, mondván, „nincs elég pontod, sem tehetséged hozzá…”, pedig legbelül mindenki tudja, mi a feladata ebben a világban. S amikor nem a nekünk adott sorsot-utat járjuk, nem hiszünk a legbenső hangnak, akkor bezárulunk Isten előtt.
Szeretni annyi, mint észrevenni a másikban, hogy mivé válhat. Ezt az édesanyák tudják legjobban, mert olyan szoros a kapcsolatuk gyer-mekeikkel. Igazán a szívével lát jól az ember. Képes vagyok-e elengedni saját mankóimat, s rá merek-e hagyatkozni Istenre? Hiszen csak ekkor tapasztalhatom meg segítségét.!
[Szabó Gyula, Mezörs]
Augusztus 15., Nagyboldogasszony ünnepe
Lk 1,39-56 – Visszatérni a gyökereinkhez
Katolikus módon fogalmazva nem „Nagyboldogasszony” a helyes elne-vezés, hanem Szűz Mária mennybevétele. Sajnos népünk még ezer év nyugati kereszténység után sem így nevezi ezt az ünnepet. Ismerős, hogy számos Boldogasszony-ünnepünk van még: Kisboldogasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony…
Néhány évtizeddel ezelőtt Erdélyben, Tatárlakán találtak egy ékírásos, nyakban hordható feliratot. Most nem térek ki az ékírás-rovásírás folyamatos egymásra épülésére… A lényeg az, hogy a következő felirat volt ezen: „Boldogasszony Anyánk, óvj, védj minket Nap Atyánk orcája előtt!”
Szerintem őshonos nép vagyunk ezen a tájon, s erre egyik szép bizonyíték ez a több mint hétezer-ötszáz éves lelet. Sajnos diákjaink nem tanulhatnak erről, mert nem fér bele az európai gondolkodásba, amely római és görög alapokra épül – mindegyik dekadens civilizáció volt –, hogy Erdélyben található Európa legrégibb írásos emléke.
Meg kell emlékeznünk Daczó Árpád ferences szerzetes Csíksomlyó titka című, tudományos és nagyon alapos könyvéről, amelyben a csíksomlyói Babba Máriáról, Boldogasszonyról ír. Mindenesetre le kell szögeznünk, hogy tisztelete-szeretete nem kétezer éves, hanem annál egy kicsit ősibb.
Középkori templomaink falfreskóin gyakori kép a köpönyeges Madonna. Köpönyegét széttárva óvja, védi gyermekeit, s az ábrázolásban az embe-reket a Boldogasszony oltalmát jelképező kitárt köpeny alá rajzolják.
Gyakran találkozunk a gyermekrajzokon is hasonló ősképpel. A kicsik egé-szen addig, amíg „képzett” óvónők nem tanítják meg őket ostobaságokat rajzolni, gyakran rajzolják édesanyjukat – a földit, vagy az égit? – földig érő hajjal.
Csíksomlyón a Napba öltözött Boldogasszonyt tisztelik. A megfelelések rendjében a Nap Istent idézi meg. Nem a Nap az Isten, csak őrá emlé-keztet. Ahogy Boldogasszony is Napba öltözik, úgy kell nekünk is Napba öltözöttnek lennünk.
Meggyőződésem, hogy hagyományaink, ősi gyökereinek felfedezése, gazdagságuk újbóli megélése igen közel visz minket gyökereinkhez és Istenhez is.
[Szabó Gyula, Mezörs]
Augusztus 24., Évközi 20. vasárnap
Mt 16,13-20 – Sziklára építkezni
Jézus sziklára szeret építkezni. Miért nevezi Pétert sziklának, amikor nagyon jól tudja, mennyire bizonytalan még. Azért, mert Péter képes volt a nem test és vér szerinti gondolkodásra, hanem szellemi látással ren-delkezett.
A legtöbb ember nem képes erre. Gondolatait, látásmódját meghatároz-zák az ösztönös, illetve a vér szerinti, törzsi kötelékek. A legtöbben egy-szerűen képtelenek a nemzeti hovatartozáson túl, világméretekben látni és gondolkodni. Péter, úgy tűnik, másmilyen volt: alkalmas arra, hogy az Atyától jövő impulzusokat felfogja és továbbadja.
Azt gondolom, hogy a tanítványok mai kiválasztásakor is ez kellene, hogy a fő szempont legyen. Tehát képesnek kell lennünk a magasabb inspi-rációk befogadására, másrészt kősziklának kell lennünk, tehát a kitartás és a hűségesnek megmaradás képességével is rendelkeznünk kell.
Péter igen hosszú utat járt be, amíg eljutott a szeretet legmagasabb fokára, mert Jézus szerint senkinek sincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja barátaiért.
De voltak nagyon jó jelek már az elején. Képes volt Jézusért feladni addigi egzisztenciáját. Lelkes volt. Néha túlzásokba is esett – még anyósát is meggyógyíttatta… (Ez csak tréfa! – de tény.) Az egyik legjobb barátja és tanítványa volt a Mesternek. Levágta a főpap szolgájának a fülét… aztán elfutott. Háromszor megtagadta Jézust, de később meghalt érte, s a hagyomány szerint azt kérte, hogy ne úgy feszítsék keresztre, ahogy Jézust, mert nem méltó arra, hanem fejjel lefelé. Csodálatos ember és tanítvány volt.
Egy kicsit mi is ilyenek vagyunk. Végig tudunk-e menni mi is azon az úton, amelyen maga Péter is járt? Kitartásra, hosszútávon gondolkodásra neveljük önmagunkat? Megvan bennünk az a hatalmas hit és Istenre hagyatkozás, amely megvolt Péterben?
[Szabó Gyula, Mezörs]
