A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Július 6., Évközi 14. vasárnap
Mt 11,25-30 – Hála Jézus módjára
„Hálát adok, Atyám, mert úgy illik, de őszintén megmondom, nagyon sovány vigasz az a néhány kósza tanítvány, akik felemás lélekkel és meggyőződéssel kerülgetik az örömhíredet.” – Lehet, hogy mi imígyen hálálkodnánk. Ha megnézzük a prófétákat, bizony náluk is ilyesmiket találunk. Jónás a prófétaságot alapjaiban rühellette (Babits). Illés próféta hálájában sem volt igazán köszönet: „Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb az elődeimnél”(1Kir 19,4)! Jeremiás próféta is így „hálálkodott”: „Jaj nekem, anyám, mert arra szültél, hogy perlekedjem és vitázzam az egész országgal” (Jer 15,10)!
Kérdés, hogy miért tudott Jézus hálát adni. – Mi általában azért tudunk hálát adni, ami rajtunk kívül van. Örömünk és hálánk forrását mindig másban látjuk. Hányszor dobjuk be a törölközőt, mert nem ismerik el életünket a gazdagok, az okosok, a sikeresek, és akik számítanak?
Jézus azért tudott hálát adni, ami benne volt: az Atyáért. Hálájában burkoltan benne van egész életének, tanításának, irányultságának alapvető kiértékelése, sőt tanítványai sikereinek foglalata is. Akik számítottak, rá nem számítottak. Akik nem számítottak, azok egyedül rá számíthattak. Jézus mondanivalója, egész élete nem valami tudományos vagy vallási kinyilatkoztatás, hanem egy olyan élet, amely arról szól, hogy az Isten szeret, és ez jó. Ő az egyszerű, semmibe vett, gyermekinek megmaradt próféta, akit az ácsműhelyből szólított el az Isten, meg akarta mutatni az embereknek – pénz, gazdagság, erő, hatalom és dicsőség nélkül –, hogy mit jelent az Istenhez tartozás, az Isten előtt kinyílás szabadsága. Azért tudott hálát adni, hogy a szegények, a megvetettek, a megnyomorítottak, a lenézettek prófétája lehetett.
Nem vágyott a hatalmasok, az igazak és okosok tapsára. Nem érezte magát soha szegénynek és szerencsétlennek azért, mert nem volt hová lehajtani fejét, mert nem voltak kezében azok a lehetőségek, amelyek – érzésünk vagy talán meggyőződésünk szerint – nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy hálára méltónak találjuk az életet, és azt, amit Isten az életünk által nyújt nekünk.
[Sulyok Gábor, Budapest]
Július 13., Évközi 15. vasárnap
Mt 13,1-23 – Jézusi magvetés
Vetni ment a magvető, de hol van ma már a mag, és hol a magvető? Ma már sokkal termelékenyebb, hatékonyabb módszerekkel foglakozunk. Egyáltalán, mi a megtérülési rátája egy ilyen ókori technológiának? Legjobb volna, ha Isten valamilyen általa génkezelt magot adna, amit el sem kell ültetni, gondozni sem kell, és csak úgy nő magától. De Jézus példabeszéde mindezek ellenére sem hiábavaló. Valami olyasmit jelez, ami nélkül Jézus egész élete észrevétlenül elmegy mellettünk.
Nem véletlen Jézus együgyűsége! Számára az egész világ, benne az ember élete egyetlen egy valamiről, egyetlen ügyről beszél, Isten országáról, meg Istenről. Ha traktor szántott volna, vetőgép vetett volna vagy kombájn aratott volna, akkor is Isten országa jutott volna eszébe. Számára a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgok, történések, a természet, a virágok, a föld, az elvetett mag, mind Isten dolgairól beszéltek. Jézus úgy tekintette a világot, mint Isten reményének és boldogságának helyét, amelyen átdereng az az első szeretet, amellyel útnak indította a világot, mint egy végtelen szántóföldet, amelynek sorsa az ember kezébe helyeztetett. Jézus számára a világ tágas, napsugaras és reményteli, ahol az isteni mag szárba tud szökkenni, és százszoros termésre képes.
Számunkra a világ tele van sötétséggel, ellenséggel, visszahúzó erőkkel, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a jó megtalálja benne a helyét. A baj ott van, hogy nekünk az isteni mag túlságosan hasonlít az írott malaszthoz – most a Biblia évében különösképpen az „igéhez”, a betűhöz, ami írva van. Az igazi mag azonban Jézus maga, élete és tanítása a valóságban. Amíg a mag számunkra az, amit így-úgy Jézus vagy Isten elveteget ott, ahol mi jónak látjuk, addig a mag életképtelen marad. Amíg a mag nem Jézus maga, az élő és alkalmas, addig a jézusi élet rosszabb, Jézus meg a meseország királya csupán. Amíg a magvetés egy aranyos sztori csupán, amely emlékezetünk eldugott sarkában bizton megtalálható, de nem aktív, mert vetésünk, ha volt is, elsenyvedt, kiszáradt, hiszen semmivé tették az élet valóságai, a verseny, a siker, az érvényesülés kényszerei vagy meghiúsult vágyaink – addig a mag a hó alatt vagy az úthengerünk alatt marad.
[Sulyok Gábor, Budapest]
Június 20., Évközi 16. vasárnap
Mt 13,24-43 – Bűnbakok nélkül
Az egyik leggyengébb pontunkat találta telibe Jézus a konkolyról szóló példájával. Mióta az ember elindult, szándékozott, tett, tervezett bármit, mindig megkísértette a kényelmes magyarázat és a kényelmes megoldás: A kudarcot az ellenség okozza, vele szemben pedig csak egy lehetséges stratégia van: kiirtani, eltaposni, de ami legalább ennyire fontos, mindent a nyakába varrni. Mózes számára a legkézenfekvőbb érvelés volt, hogy a fáraó a hibás, Józsue számára, hogy a környező népek, Jeremiás szerint az ország királyai meg a babilóniaiak, a Jézus korabeli zsidók szerint pedig a rómaiak. Ezért az egyetlen válasz, amely megfogalmazódott az Ószövetségben: az ellenséget, akár ember, akár maga a sátán, gyökerestül, az utolsó írmagjáig kigyomlálni, kiirtani, mert a gondokról és a bajokról, netán bűnökről csak és kizárólag a „bűnbakok” tehetnek, és ha azokon győzedelmeskedünk, akkor minden megoldódott.
Nekünk talán nincs bűnbakunk, akire vagy amire mindent áthárítunk? Sajnos van, több van, mint „kellene”. Nekünk gondunk van a korszellemmel, az elvárásokkal, a haladással, az előrejutás feltételeivel, a munkával, az országgal, a világgal, egyszóval szinte mindennel. Legszívesebben mi is mindent kiirtanánk, még akkor is, ha ennek a búza, az értékeink látnák kárát. Furcsa, talán gyáva félelem van bennünk. Félünk, hogy a konkoly megmérgezi mindazt, amit vetni akarunk.
Csakhogy Jézus egészen másról beszél. Elsősorban arról, hogy ne akarjuk eldönteni, hogy mi szükséges, és mi nem. Ne akarjuk leegyszerűsíteni a világot a kellemes és szerintünk való dolgokra. Ne akarjuk kivenni Isten tervéből azt, hogy felelősek vagyunk másokért, azokért is, akik nem a mi felfogásunk szerint élnek, gondolkoznak és cselekszenek. Jézus éppen azt bízta tanítványaira, hogy tanuljanak meg élni a konkoly között, tanuljanak meg szembemenni az árral, képviselni Isten ügyét ott és akkor, ahol nyoma nincs, sőt! Jézus követése, vagyis Isten országa mi mást jelentene, minthogy ott akarom elvetni az Isten magját, ahol az még nem zöldell.
Nem véletlen talán az sem, hogy a kovász példájában a háziasszonyról beszél, holott kevés háziasszony dolgozik gyúródeszkáján közel 40 kiló liszttel. Mi persze megoldanánk a gondokat egy kis ilyen-olyan lazítószerrel, állományjavítóval, egy kis érvényesülést elősegítő hatalommal és dicsőséggel, meg ki tudja, még mi mindent kevernénk az isteni liszthez. Sajnos az évszázadok alatt már bőségesen hozzá is kevertük, azért vagyunk 2000 év után legalább annyira idegenek az isteni mondanivalóval az isteni világban, mint Jézus maga. A tanítványok akkor is javasoltak kénköves mennykövet, pénzt meg hadsereget, de Jézus jobban bízott az eredeti, isteni kovászban.
[Sulyok Gábor, Budapest]
Július 27., Évközi 17. vasárnap
Mt 13,44-52 – Az egyetlen kincs
Valószínű, hogy amikor példabeszédeiben Jézus kincsről, gyöngyről beszélt, nem is sejtette, hogy Kolumbusz után hány kincshajhász kalandor fog talán éppen erre a példabeszédre hivatkozva elindulni, hogy felfedezze a saját „amerikáját”. Végre valami nekünk szóló példabeszéd! Előgyelgünk a más szántóföldjén, és hipp-hopp: ránk mosolyog a szerencse, mienk a kincs, mienk a gyöngy, mienk a sok értékes hal, és csak úgy ott voltunk, szinte nem tettünk semmit. Itt az életünk végső megoldása. Nem kell semmit sem tenni, és Isten ölünkbe hullajtja az istenországot.
A dolgok azonban nem ennyire egyszerűek. Jézus nem a szerencselovagok és a végtelen vágyálmok kergetőinek prófétája. Nem a senki földjén vagyunk, hanem Isten szántóföldjén. A csodáról, a kincsről pedig Jézusnak bizony más fogalma van, mint nekünk. Számára a kincs az istenország bennünk belül. Számára az istenország egészen kézenfekvő, egészen triviális, de nem ingyenes, nem szerencse dolga és nem automatizmus. Mindent oda kell adni érte, vagy semmi sem lesz belőle – vagy másé lesz, azoké, akik nemcsak vágyakoznak utána, hanem valóban vállalják is.
Leginkább a halfogásról szóló példázat gyanús! Mennyire szeretnénk az embereket jókra, gonoszakra, szerencsésekre és elveszettekre válogatni. Természetesen szó sem lehet arról, hogy mi kiessünk a háló lyukain. De legalább ennyire távol áll tőlünk az a gondolat, hogy aki kihullik, az miattunk hullik ki. Az ocsút ki sajnálja?! Miért nem nőttek nagyobbra? Mi mindent megtettünk, ők tehetnek róla, hogy megrekedtek valahol!
Isten országa azonban nem valami statikus valóság, ami nélkülünk, felelősségünk nélkül, Isten kiszámíthatatlan és követhetetlen logikája nyomán alakul, hanem felelős megbízatásunk tárgya, hogy mindazokat, akik életünk kísérői, akár jók, akár rosszak – mindenkit megmentsünk, hiszen mi mást jelentene a mindent odaadás, a mindent kockára tevés, ami Jézus egész életét érthetővé teszi.
Jézus azt akarja, hogy nekünk is egyetlen kincsünk legyen: az istenország, amelyért mindent képesek vagyunk megtenni, feláldozni, és mindenkit fel akarunk növelni Isten fiainak magasságára és gazdagságára. Olyan életszemléletet, értékszemléletet akar Jézus belénk plántálni, hogy általunk hihetővé váljon az istenország, amelyért nem sajnáljuk azt sem, ha egy egész életen keresztül látszólag hiába fáradoztunk a hálónkkal.
Az igazi kérdés, hogy mi „mekkorák” vagyunk az istenországban, és mekkora bennünk az istenország?
[Sulyok Gábor, Budapest]
