A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Június 1., Évközi 9. vasárnap
Mt 7,21-27 - „Csak aki mennyei Atyám akaratát teljesíti…”
A megszólítások meghatározzák emberi kapcsolatainkat. A kimondott név és a kiejtés hangsúlya már önmagában is kifejezi a megszólító szándékát. Én idehaza a négy és fél éves kislányunknak csak Papa vagyok. De amikor odajön hozzám, és a megszólítás első szavaként azt mondja, hogy Apa vagy Apu, akkor már tudom: most számára fontos dolog fog elhangzani, ezért is választja a kedveskedő megszólítást. Feleségemnek időnként tréfásan megjegyzem, hogy nagyon jólesne, ha mások felé velem kapcsolatban nem a „férjem”, hanem az „uram” kifejezést használná. Természetesen nem vállalja, mert ez a kifejezés idegen Tőle is, és a kapcsolatunktól is.
Jézus számára jól ismert megszólítás volt az „Uram! Uram!”. Ehhez a megszólításhoz azt a lényeget hordozó mondatot teszi hozzá, amely a mai vasárnapnak a legfőbb mondanivalója: „Csak aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az jut be („az van benn”) a mennyek országába(n).” Aki megteszi, amit Isten akar, legyen az Istenben nem hívő, nem keresztény vallású, zsidó, protestáns vagy katolikus, annak nincs szüksége semmifajta különleges kinyilatkoztatásra vagy természetfelettinek minősített eseményre.
TV-műsorok gyakran mutatnak be különlegesnek tartott embereket. Van, aki gondolati-tudati úton visz át erőt, energiát tárgyakba, hajlít meg evőeszközöket. Bemutatnak csoportokat, amelyek egy szótlanul eléjük álló embertől erővel, energiával töltődnek fel. Jézus semmire nem értékeli a nevében csodát tevőket, a nevében ördögöket űzőket, a nevében jövendölőket. Inkább elhatárolódik tőlük. „Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” Isten teremtett világát azok tudják szebbé, teljesebbé tenni, akik teljesítik a Mennyei Atya akaratát. Később azt mondja Jézus: az az Atya akarata, hogy higgyenek abban, akit küldött. Ez helyezi biztos alapokra életünket. Kislányunk egyik kedvenc meséje „A farkas és a három kismalac”. Az egyik kismalac szalmából, a másik ágakból, a harmadik téglából építette házát. A szalmaházat a farkas elfújta, a gallyakból készült házikót fellökte, de a téglaházzal nem bírt el. Ebbe a házba futott át a másik kettő, és csak itt menekültek meg mindhárman. Ősi kép, ősi szimbólumok. Biztos alapokon kell állnia életünknek, amelyet nem a szavak, hanem a tettek határoznak meg.
Testvérem! Akarsz-e csodát tenni? Akarsz-e csodát látni? Szeretnél-e jövendölni? Próbálod-e a gonoszt elűzni? Ha ráébredsz, hogy mindez hiábavalóság, kezdd el teljesíteni a mennyei Atya akaratát!
[Lipien Mihály, Budapest]
Június 8., Évközi 10. vasárnap
Mt 9,9-13 - „Kövess engem!”
Évekkel ezelőtt nagy divat volt bizonyos társadalmi csoportokban, szakmákban a régi védőszent kultuszának felélesztése, vagy egy új védőszent választása. A tűzoltók újraélesztették Szent Flórián legendáját, a bányászok Szent Borbála tiszteletét elevenítették fel, az autósok a sosem élt Szent Kristófhoz fordulnak, s kérik segítő közbenjárását a balesetmentes megérkezéshez. Az APEH-nál egy velem együtt dolgozó – Rómában teológiai doktorátust szerzett – paptársamnak tréfásan megjegyeztem, hogy az APEH és a VPOP közösen választhatná védőszentjének Szent Mátét. Máté adó- és vámszedő volt. Sok tiszteletet nem vívott ki az emberek előtt. A vámosok – mint a törvények végrehajtói – sanyargatták a népet, hatalmi helyzetükkel gyakran visszaélve saját zsebre is dolgoztak. A vámos Mátéban azonban megtérést indított el a Jézus részéről érkezett, személyének szóló megszólítás. Hitt abban, hogy a rossz irányba haladó élete megváltoztatható. Egy új életcél, egy hiteles ember hívása megváltoztatta.
Máté meghívásának története – mint más meghívástörténetek is a Bibliában – arra figyelmeztetnek, hogy sohasem késő váltani, változni. Az igaz tanítás megismerése és annak hiteles képviselője ma is életváltozásokat, megtéréseket eredményezhet. Évente-kétévente el szoktam menni a „nemzet lelkiismeretének” előadására. Minden elhangzó előadás után az az érzése, hogy lényegileg semmi újat nem mond. Balczó András ma is csak azt mondja, hogy életünk és nemzetünk megújulásának egyetlen útja van: hallgatni arra, aki az emberek által megvalósuló Isten Országát szeretné, s aki nélkül semmit nem tehetünk. Jézus mindenkit hív. Igazakat és bűnösöket egyaránt. Egy új cél megvalósítása felé szeretné fordítani az emberiséget. Jézus hitt abban, hogy akik egyéni, kicsinyes, önző érdekből csak önmagukat tartják szem előtt, azok is megérthetik egyszer, hogy a közös jó cél érdekében legyőzhető az önzés.
[Lipien Mihály, Budapest]
Június 15., Évközi 11. vasárnap
Mt 9,36–10,8 – „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!”
Két héttel ezelőtt, az Évközi 9. vasárnapi evangélium részletében Jézus arról tanított, hogy számára értéktelenek, Istennek nem tetszőek azok, akik az Ő nevében jövendölnek, ördögöt űznek és csodát tesznek. Nemhogy nem akarja ezeket az embereket megismerni, hanem még gonosztevőknek bélyegezve el is zavarja őket magától. A mai evangéliumban pedig ugyanaz a Máté evangélista arról ír, hogy Jézus összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket (ördögöt űzzenek), és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget (csodát tegyenek).
Régen egy jó KISZ-titkár az ifjú kommunista jelöltek felkészítésén könnyűszerrel bizonygatta az ilyen részletek összehasonlítása kapcsán, hogy a Biblia rengeteg ellentmondást tartalmaz. Ebben a két részletben ráadásul ugyanazon Máté evangélista által leírtak mutatnak ellentmondást. Persze egy jó biblikus teológus gyorsan feloldja az evangéliumokban található ellentmondásokat, még akkor is, ha azok a magyarázatok gyenge lábakon állnak. Én nem is kívánok magyarázkodni, és nem kívánom bizonygatni azt, hogy mindkét részlet igaz. A tapasztalatom az, hogy a gyerekek (és az idősek) rendkívül fogékonyak a csodás történetekre, mesékre. Amikor kislányunknak lefekvés előtt időnként – saját kérésére – a Bibliából olvasunk, szinte nyitott szájjal és tágra nyílt szemekkel hallgatja a kánai menyegző, Jairus leánya vagy a naimi ifjú történetét. Ezek a tanító történetek a legfontosabbakat mondják el számára: azt, hogy Jézus szereti az embereket, a gyerekeket és a szülőket egyaránt. Ha majd nagy lesz, akkor már másként fogja ezeket a részeket olvasni és értelmezni, de a lényeg ugyanaz marad: Jézus szereti az embereket!
Jézus ugyanakkor azt is szeretné, ha szeretettel lennénk egymás iránt. Ezzel teljesítjük a mennyei Atya akaratát. A hívő ember nem állhat meg a gyermekes csodavárások szintjén. Jézus nem az emberek bolondítására, elszédítésére szánta a csodákat – ha fizikai értelemben történhetett is ilyen. Nem ilyen céllal hatalmazza fel a tanítványait sem a tisztátalan lelkek kiűzésére vagy a gyógyításra. Ezek csak az elmondott tanítás és a hiteles tettek megerősítéséhez kellettek. Mert mindig akadnak, és mindig lesznek is olyan emberek, akiknek kevés az értelem világossága, a szív tisztasága ahhoz, hogy megváltoztassák életüket. Van, akiknek kell egy műsorszám is, amely mindent hihetővé tesz számukra.
[Lipien Mihály, Budapest]
Június 22., Évközi 12. vasárnap
Mt 10,26-33 – „Ne féljetek!”
Családunkba beköltözött a félelem. Tegnap késő délelőtt, miközben feleségem sétálni vitte a kislányt – elpattintva a biztonsági zárakat – betörtek lakásunkba, és minden ékszertől és otthon tartott pénzünktől megszabadítottak minket. A feleségem a feltört lakásba nem mert bemenni, nem tudván, van-e még benn valaki. Éjszaka nem tudott aludni, mert attól félt, hogy visszatérnek a betörők. Az ember lépten-nyomon olyan helyzetekkel szembesül, amelyek félelmet keltenek. Mindezek ellenére gazdagnak és erősnek érzem magam. Legnagyobb kincseim – a feleségem és a kislány – itt vannak velem, az Istenbe és az emberekbe vetett hitem és bizalmam megmaradt.
Fiatal közösségi testvéreink számára kissé hihetetlennek tűnik a közel két évtized távlatában mögöttünk hagyott politikai és ideológiai korszak megpróbáltatása. A megfélemlítés és félelemkeltés „hivatalos úton” jött felénk. Az élet minden területét átjáró cenzúra, a házkutatás veszélye, a külföldre eljutás kiváltsága mind-mind azt szolgálta, hogy elégedjünk meg a hatalom kínálta szűkös lehetőségekkel. De mi, hála Istennek, nem elégedtünk meg vele. Feleségem gyakran nem érti, miért ragaszkodom a KIO átütőpapírra gépelt, szinte olvashatatlan példányaihoz, amikor ugyanazt nyomtatott könyvben is tudom olvasni. Ezek számomra nemcsak a könyvespolcon helyet elfoglaló írások, hanem életem részei. Azt az időszakot juttatja eszembe, amikor még vigyáztunk magunkra és egymásra, hogy ne tudják megölni bennünk a lelket.
Ma már nem ennyire tiszta és egyszerű a helyzet. A piac és a fogyasztás nagy ideológiája mindent átjár. Emberi kapcsolatainkat haszonelvűvé teszi. Megéri? Van belőle előnyöm vagy hasznom? Elhatalmasodik rajtunk a csak anyagi értékeket előtérbe helyezés mentalitása. Minden megvásárolható árucikké akar válni. Még az alapvetően lelki dolgok, mint a hit, a vallás és az egyház is. De még ebben a pénzcentrikussá vált világban is rácsodálkozunk egy-egy önzetlen emberre, aki segít a rászorulókon, összefogja azokat az embereket, akik számára a család, becsület, szolgálat, önzetlenség komoly értékeket jelentenek. Közösen kell vigyáznunk arra, hogy ne lehessen megölni a lelket. Nagy a mi felelősségünk!
Testvérem! Te mitől és kitől félsz? Vallod-e, hogy az Isten szeretet? Van-e bátorságod ezt megvallani az emberek előtt?
[Lipien Mihály, Budapest]
Június 29. – Péter és Pál apostol ünnepe
Mt 16,13-19 – „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”
A mai napon két olyan személyre emlékezünk, akik különböző módon gyakoroltak hatást a kereszténység elindulására. Az egyik Jézus közvetlen tanítványa, Péter apostol, a másik egy olyan ember, aki több évvel Jézus halálát követően lett az ősegyház meghatározó személyisége.
Péter személyéről az evangéliumi leírásokból sok részletet ismerhetünk meg. Egyszerű halászemberként kapott meghívást Jézustól. János evangélista leírása szerint a testvére, András adta hírül neki, hogy megtalálták Jézus személyében a Messiást, és Péter habozás nélkül csatlakozott hozzájuk. Márk evangélista leírásában Jézus közvetlenül halászás közben hívta meg őket. Péterről azt is tudjuk, hogy nős volt. Bár ennek részleteit nem ismerjük, de valószínűsíthető, hogy családosként nem lehetett könnyű a helyzete. Miközben óriási hatást tett rá Jézus személye és tanítása, a család elvárásainak is meg kellett felelnie. Péter a tizenkét tanítvány között a Péter-Jakab-János belső bizalmi körnek is tagja volt, akit Jézus magával vitt a Tábor hegyére, Jairus lányának feltámasztásához is.
Péternek fokozatosan átformálódik a Messiásról alkotott képe. Képes a fejlődésre, nem válik saját Messiás-képének rabjává. Nem áll a kiemelt Zebedeus testvérek mellé, akik kiváltságot kérnek. Jézus kudarcát sokáig nem képes sem megérteni, sem pedig feldolgozni. Megtagadja Mesterét, aki mégis őt teszi az alakuló új közösség legszilárdabb alapjává. Pétert igazi emberi arcvonásokkal mutatja be a Szentírás. Az ember érzi, hogy valóban hiteles ember minden gyengesége és szélsőséges reakciói ellenére is.
A kereszténység másik meghatározó személyisége Pál apostol. Saulus, aki a keresztényeket üldöző zsidó inkvizítorból lett az ősegyház főideológusa. Elméleti ember, ír, mint a vízfolyás, gyöngyszemeket is, meg zagyvaságokat is. Munkabírása nem ismer határokat. Óriási távolságokat jár be, megszámlálhatatlan mennyiségű levelével tartja a kapcsolatot a létrejövő helyi közösségek között. Tanít, buzdít, int, dicsér. Ideológiai hidat kovácsol a Jézust-követő keresztények és a zsidó közösségek tagjai közé.
Két meghatározó ember, két küldetés, két sors. Ez a két szélsőséges magatartásokat hordozó ember határozza meg az ősegyház életét. Egyéniségük különbözősége ellenére a legfontosabb kérdésekben azonosan látják a dolgokat. Jó érzéssel olvasni az Apostolok cselekedetei 15. fejezetét, amelyben ez a két Jézust követő a közösségben együtt tesz tanúságot hitéről, meggyőződéséről. Vetik a magot tetteikkel és szavaikkal. Ennek a két szentnek közös az ünnepnapja, mégpedig – a mi kultúrkörünkben – akkor, amikor a földeken megkezdődik az aratás. A két magvetőt az aratáskor ünnepeljük.
[Lipien Mihály, Budapest]
