A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

Május 25., vasárnap - Krisztus Szent Testének és Vérének ünnepe
Jn 6,51–58

„Én vagyok”

Lobog, lángol a csipkebokor. Lángol, és mégsem ég el. Mi ez? 40 éve pásztorkodik itt a sivatagban, de ilyet még nem látott. Kíváncsian közeledik. A bokorból hangot hall. Rémülten kezdi oldozgatni sarujának szíját: „Ki vagy, aki itt megszólítasz? Hogy hívnak?” „ÉN VAGYOK, aki vagyok” – hallja a választ. Egész valóját átjárja a rettegés. Akiről eddig csak elődeitől hallott – akiről azt tudta, hogy sok száz évvel ezelőtt kegyesen bánt népének őseivel, aztán hallgatásba burkolódzott – akiről az volt a hiedelem, hogy ha valaki meglátja, annak azonnal meg kell halnia – akinek csak a létezéséről tudtak, de nevét (a többi néppel ellentétben, akik nevükön szólították isteneiket) nem ismerték – az Egyetlen, az Örökkévaló, a Mindenható: most itt van karnyújtásnyira! Itt van, és kimond egy titokzatos Nevet, egy Szót, amelyet a nép fiai soha ajkukra nem vesznek később sem az egyetlen főpap kivételével, aki egy esztendőben egyetlen egyszer a Szentek Szentjébe lépve ugyanolyan rettegéssel fogja majd kiejteni, mint amilyen rettegés most őt magát itt hatalmában tartja...

Poros ruhájú, sovány vándorpróféta rója Zsidóország útjait. Eleinte ügyet sem vetnek rá, aztán kezd híressé válni, mert másképpen tanít, mint az írástudók, meg különös jeleket is művel, betegeket is gyógyít puszta szavával, de égi jelet hiába kérnek tőle. Sokan tódulnak utána, de sok az irigye, ellensége is. Egyszóval ellentmondásos személyiség. De aztán hirtelen felkapják a fejüket: Olyan szó hagyja el az ajkát, amit ilyen körülmények között igazán nem várnának: „ÉN VAGYOK.” A jól ismert bemutatkozás a csipkebokorból. Sehol semmi rémületet keltő körülmény: itt van karnyújtásnyira egy közülük való ember, akitől félni nem kell, aki­nek a megpillantásától nem kell meghalni, aki nem villámlik és menny­dörög, mint a Sínai-hegy Ura, hanem szelíden édesgeti magához ember­testvéreit, és – ahogy maga mondja – gyűjtené őket egybe, mint tyúk a csibéit szárnyai alá. És az Ő szájából hangzik most az „ÉN VAGYOK”! Nagyot fordult a világ!...
Ki vagy, aki ezt mondod? És mi vagy? „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér” – halljuk a választ. Vagyis jogos a párhuzam: onnan jöttél, ahol képzeletünk a csipkebokorban Bemutatkozónak a lakását sejti. De most már nem tűzben szállottál alá, hanem Kenyérré lettél. Érettnek tartasz már minket arra, hogy megérttesd velünk, milyen elképzelhe­tetlenül végtelen szeretettel szeretsz. Hogy olyan egyesüléssel akarsz egyesülni velünk, amilyen nincs több a világon: miután részévé lettél az anyagvilágnak, emberi Testedet alkalmassá teszed arra, hogy táplálék­ként magunkhoz vehessük. Észbontó! Nem csoda, hogy a csipkebokor Istenének ismerői nem értik, és vitatkozni kezdenek szavaidon!
Mi sem értjük. Sem azt, hogy egyáltalában hogyan szerethetsz ennyire, különösképpen pedig bennünket, akik olyanok vagyunk, amilyenek – sem pedig azt, hogy hogy is van ez ezzel a „Testedet evéssel, Véredet ivással”. Az előbbit még csak-csak tudomásul vesszük, hogy – ahogyan valaki mondta – „ilyen furcsa az ízlésed”. De az utóbbit: hogy „hogy is van ez...?” Ahány felekezet, annyiféleképpen értelmezi. Dehát szükség van rá, hogy értelmezzük? Nem értjük, de a szavadra elhisszük. Tudomásul vesszük, és élünk nagylelkű ajánlatoddal. Rettegett arcodat, amelyre a csipkebokorban ránézni sem lehetett, felváltja szívünkben a názáreti Ács barátságos tekintete, és ha meg is marad benne irántad a saruszíjat oldozgató – most már nem félelem, hanem – tisztelet, az már a gyer­meknek atyja iránt érzett szeretetteljes tisztelete. És nem értelmezgetjük ajánlatodat, amelyben táplálékul kínálod fel Magadat, hanem élünk vele. Nem elsősorban azért, hogy „örök életünk legyen, és feltámasszál az utolsó napon”, hanem sokkal inkább azért, hogy „Benned maradhassunk, és Te bennünk”. Mert felgyújtottad szívünkben a szeretetet Irántad, és akit szeretünk, azzal jó együtt lenni.

[Tarnai Imre, Nagyoroszi]