---

2023. augusztus 20. - Szent István király ünnepe
Mt 7,24-29 - A sziklára épített házról

Ezzel a szövegrészlettel kapcsolatban általában az az érzésünk, hogy ezt értjük. Ez egyszerű! Hát ezt még én is értem! Újraolvasva mégis mindig megmutatkozhat egy eddig még föl nem fedezett nézőpontból. Ennek a tanításnak a segítségével kezdjük már érteni, hogy az még nem a jézusi út, ha csak nem teszünk olyat, amit magunknak sem akarunk - ami más vallásokban is megtalálható bölcselet -, hanem tennünk kell azt, ami arra mutat, amivé a világnak válnia kell. És ebből következik az, hogy ott ahol energia van, az hatni fog; vagyis egyetlen napsugár ereje sem vész kárba. Az emberi erőfeszítés sem mehet kárba. (Csak lehet, hogy már nem láthatjuk az eredményét.) Mindenki Isten gyermeke, de nem mindenki Isten fia, vagyis Istenhez közel álló. Istenhez közel álló csak az lehet, aki teszi azt, amit megértett a tanításokból.
Miben állhat a sziklára építés nehézsége? Talán abban is, hogy az ember olyan lény, amely növekedése során mintakövető szeretne lenni. Utánzással tanul. Amit azonban a világban és a természetben lát, az ellentétes a "jó", az erkölcs fogalmával. A természet ezernyi életet hoz létre a legértelmesebb módon, de ezerszeresen elpusztítja azt, a legértelmetlenebbül. A másik élettel való sorsközösség-vállalást a természet nem ismeri. Miért kell az embernek önmagában egészen más törvényt felfedeznie, mint amilyenek a világban uralkodnak? Nem tudom. De az bizonyos, hogy nem az ember a legszörnyűbb lény, az ember lehetne az egyetlen, amelyik éber maradhatna, ha merne az árral szemben úszni. Szemben az önzés mintázatával, amelyet a természet működése tanít.
Töredékes az ismeretünk, de ennél is nehezebb, hogy tudásunk megoldhatatlan ellentétekbe való bepillantást jelent. Ezek mind abból az egy ellentétből indulnak ki, hogy az eseményeket irányító törvény egészen más, mint amit erkölcsösnek ismerünk és érzünk. Ahelyett, hogy erkölcsösségünket egy lezárt világmagyarázattal és egy szabványos istenfogalommal megerősíthetnénk, folyvást óvnunk kell azt a világnézetből fakadó ellentmondásoktól, amelyek megsemmisítő hullámverésként törnek ellene: "Amit teszel úgysem használ semmit, túl kevés! Miért gyötröd magad? Ez úgysem segít! Add fel, légy érzéketlen, mint a többiek! Nem lehet így élni! Neveld rá magad a szükséges érzéketlenségre!" Ezek a kísértések teszik tönkre a jó cselevésének előfeltételeit. De ha feladom idegenség érzésemet a többi létezővel szemben, az már segíthet az együttérzésben. Másrészt az együtt-szenvedéssel az együtt-örülés képessége is megadatik. Harmadrészt: nem akarhatom, hogy ilyen vagy olyan legyek annak érdekében, hogy boldog legyek. Csak az lehetek, aminek lennem kell: embernek, aki együtt él a világgal, és a világot átéli önmagában.
(Ebben az elmélkedésben sokat merítettem Albert Schweitzer Mit cselekedjünk?; Tizenkét igehirdetés erkölcsi kérdésekről című prédikációiból.)
Felvetődik a kérdés, miért beszélt Jézus példabeszédekben. Valószínűleg tapasztalta, hogy így hatásosabb a tanítás továbbadása, amellett hogy a kor szokásos előadói fogása is volt. A példabeszéd egy talányos történet, ahová akár mi is beleképzelhetjük, belehelyezhetjük magunkat. Azáltal, hogy gondolkodni kell a történet, a hasonlat értelmén, a példabeszéd mondanivalója sokkal jobban megjegyezhetővé válik, hiszen a hallgató a "saját megfejtését" könnyebben rögzíti.
Ebben a példabeszédben nem kell gondolkodni a "megfejtésen", hiszen maga Jézus adja meg a magyarázatot.
De miről szól a magvető példabeszéd? Azt gondolom, a lényegről: az Isten Országa működéséről, ahol a tanítás, azaz Isten igéjének hirdetése által épül és valósul az emberekben és az emberek között a Szeretet Világa, Isten álma.
Egyértelmű a példabeszédben, hogy a magvető a Tanító. Ki lehet Tanító? A válasz egy kicsit félelmetes, mert bárki lehet, akiben már túlcsordul Isten igéje. Azt gondolom, Isten elsősorban nem azt várja, hogy dicsoítsük őt, és távolról imádjuk, hanem munkatársai legyünk. Beálljunk kapálni a szőlőjébe.
Ahhoz, hogy jó Tanítók lehessünk, előbb jó Tanítványokká kell válnunk, vagyis jó "talajjá" kell alakulnunk. A leadni valót pedig a tanuló közösségben tudjuk felszedni. Ez a "bokrosodás" folyamata.
Nem szabad foglalkozni azzal, hogy milyen talajba hullik a mag, hiszen nem a mi feladatunk megítélni azt, azonban érdemes olyan közegben munkálkodni, ahol nagyobb a valószínűsége a sikernek. Isten tanításának legnagyobb ellensége a közöny. A közöny megpróbálja elhitetni, hogy "nem éri meg", kár a vesződségért, értelmetlen az egész. A közöny süketté és vakká tesz.
A magvetés eredménye sokszor nem látszik azonnal. Néha évek múlnak el az első rügyek megjelenéséig. A jó Magvető türelmes és optimista, hisz a bőséges termésben.
Néhány kérdés befejezésül:
- Számodra hasznos-e a példabeszéd műfaja?
- Milyen talajnak tartod magad?
- Gondolkodtál már azon, hogyan lehetnél Isten munkatársa?
- Miben vagy közönyös?
- Mennyire vagy türelmes másokkal?

[Kollár Emilia, Érd]

---