A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.
2022. szeptember 4. - Évközi
23. vasárnap
Lk 14,25-32 - Aki jobban szereti...
Szent Lukács szerint "Aki nem gyűlöli apját, anyját...
saját életét, nem lehet a tanítványom". Nyilván kicsit nehezen értjük ezt
a mondatot, hiszen Jézus még az ellenséget is szeretni parancsolta, kizárt,
hogy a saját családot gyűlölni javallotta volna. Máté apostol ugyanezt
a gondolatot számunkra érthetőbben fogalmazta meg: "Aki jobban szereti
apját, anyját, mint engem, az nem méltó hozzám."
Ellenkezhet-e bármilyen szeretet Jézussal? Miért akar Jézus első lenni? Ő,
akit nem látunk, nem tapintunk, hogyan előzhetné meg a vérszerinti rokonainkat?
Mennyi értelme van ennek a szembeállításnak? Kit kell jobban szeretnem, Istent
vagy a férjemet? Versenyeztetni kellene őket? Úgy vélem, kissé hamis ez
a kényszerű sorrendállítás. Nem egymás után kell rangsorolnom őket,
hanem mindenkit Istenben kell szeretnem! A bennem lakó Lélek keresi az egységet
a másikban lakó Lélekkel. Döntök. Egyidejűleg Isten és a kapcsolat mellett.
Mitől más ez a szeretet, mint a "hétköznapi"? Szerintem attól, hogy az isteni
szeretet feltétel nélküli. Nem azért szeretlek, amilyen vagy, illetve azért,
amit teszel, hanem egyszerűen elfogadlak és szeretlek, ahogyan Isten is
teszi velünk. Persze ettől még fájhat, ha visszaélnek ezzel a megbocsátó,
újrakezdést mindig lehetővé tevő hozzáállásommal, de hát ilyen az isteni
szeretet. Atyánknak is biztosan rosszul esik, ha nem mellette döntünk, s szabad
akaratunkat éppen arra használjuk, hogy ellene mondjunk. De ettől még nem
változik az Ő viszonyulása hozzánk!
Persze emberi mivoltunkban sokszor képtelenek vagyunk ilyen mértékű szeretetre.
Néha egy kapcsolat annyira megromlik, hogy még több rossz származik abból, ha
benne maradunk.
Hogyan lehetünk egyáltalán képesek arra, hogy Atyánk szeretetének lenyomatai
lehessünk? Bizonyos, hogy kell hozzá egy nagyfokú Isten- és emberismeret. Istent
elsősorban meghitt személyes együttléteimből ismerhetem meg, a Lélek
bennem megszólaló szavából. Aztán az Írásokból, testvéreim gondolataiból, a természet
engem megszólító csodáiból... Az emberismeret első lépése saját magunk folyamatos
kutatása. Általában ugyanaz a karizmánk, mint a keresztünk, s ezt jó, ha átlátjuk.
Például a nagybeszédű ember esetleg remekül meg tudja fogalmazni a gondolatait,
lelkesen vigasztal, megnevettet stb. De nagy veszély, hogy belebeszél mások véleményébe,
viccet csinál abból is, amiből nem kellene, nem figyel oda igazán a másikra,
mert már "remek" mondanivalóját fogalmazza magában. A halk szavú meg talán csodálatosan
tud másokat meghallgatni, nem keveredik értelmetlen agresszív vitákba, megfontolt
a hozzászólásaiban; ugyanakkor nem mindig mondja ki a véleményét, nem védi meg
azt, akit bántanak, a békesség kedvéért inkább szőnyeg alá söpri a problémákat.
S igaz ez a rendszeretettől a munka fontosságán át az én-idő mennyiségének
meghatározásáig.
És hát a többi ember! Mondja is az ének: "Könnyű szeretni azokat, akikkel
nem foglalkozunk sokat. De ó, az a néhány ember, akiket győznöm kell türelemmel..." Mennyi
értelmetlen vitától, gyűlöletig menő minősítésektől mentenénk
meg magunkat, ha el tudnánk hinni, hogy a másik ugyanúgy szereti Istent, embertársait,
hazáját stb., mint én, s mégis más döntésekre jut. Higgyük el, ennek is szabad
megtörténnie! Ha Istenünk engedi, hogy szabadon értelmezzük a velünk és körülöttünk
lévő történéseket, akkor engedjük meg már egymásnak is!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
"Aki nem emeli föl saját cölöpjét, s úgy jön utánam,
nem képes tanítványommá
lenni." (Lk 14,24)
- Mennyire fontos számomra, hogy Jézus tanítványa lehessek?
- Mi mindentől foszt meg, tart vissza önzésem?
- Kit engedek uralkodni a lelkiismeretem fölött?
[Angel]
2022. szeptember 11. - Évközi
24. vasárnap
Lk 15,1-32 - Elveszett? Soha!!!
A mai evangéliumi szakaszban csupa elveszettről olvashatunk:
bárány, drachma s végül a tékozló fiú. De Isten szemében van-e egyáltalán
elveszett ember? Azt mondják, nem lehet olyan mélyre süllyedni, ahová Isten
felemelő keze ne érne le.
Döbbenten olvastam az egyik párt tervéről, amely szerint vissza kell állítani
a halálbüntetést, a súlyos bűntettet elkövetőket pedig "bérrabtartás" keretében
Szibériába kell vinni, mert ott nem működik a strasbourgi bíróság, így a
rabokat embertelen körülmények között is lehet tartani, amit meg is érdemelnek.
S attól tartok, sok honfitársam egyet is ért velük. Mit szólunk ehhez mi, keresztények?
S mi van azokkal, akik büntetésük letöltése után, minden igyekezetük ellenére
sem tudnak visszailleszkedni a társadalomba az előítéletek miatt? (Munkavállalás,
albérlet, közösségi kapcsolatok stb.)
Harmadik éve vagyok tagja a Mécses Szeretetszolgálatnak, amely anonim módon vállal
levelezést olyan elítéltekkel, akiknek nincs más kapcsolattartójuk. A karantén
ideje alatt lehetőségünk nyílt csoportos skype-találkozók szervezésére két
szegedi börtönben. Bent is, kint is kb. 10-10 ember ül a képernyő előtt.
Adott témákról beszélgetünk, megosztjuk egymással tapasztalatainkat, hitünket.
Döbbenetes alkalmak ezek! Senki ne gondolja, hogy "jótékonykodunk"! Legalább
annyit épülünk gondolataikból, mint ők abból, hogy elfogadó, őket emberi
méltóságukban tisztelő társakkal találkoznak. Nagyon sok megtérő van
közöttük! Persze mondhatjátok, hogy könnyű ott bent jónak lenni! Pedig nem
is annyira egyszerű! Abban a közegben békességet teremteni, hálát adni,
egymásnak örömet szerezni, a szabad időt értelmesen kihasználni, a rosszat
jóval viszonozni még egy komoly kereszténynek is nagy kihívás. És hát sokan már
kint is bizonyították, hogy nemcsak külsőségekből áll az Istenre találásuk.
Van, aki már 21 éve levelezik a társával. Többen elvégeztek már több egyetemet,
főleg a teológiát, megtanultak minden szakmát, ami ott bent elérhető.
Az én levelezőtársam s egyben pótfiam hamarosan szabadul. A legutóbb azt
írta, hogy Nagypénteken csak este eszik, mert a böjt az böjt. Mondja ő,
aki hét éve folyamatosan éhes. (El is szégyelltem magam rendesen.) Tele vagyunk
tervekkel! Hát nem lesz könnyű menet!
Nem, nem hiszem, hogy lenne örökre elveszett ember!
S vajon én a helyemen vagyok-e? Kell-e engem keresnie Istennek? Ott és azt csinálom-e,
úgy élek-e, ahogy az Úr megálmodta rólam? Vagy a szakadékokban, tövisek között,
veszélyes meredélyeken kell kutakodnia utánam?
Istenünk, Atyánk türelmes. Nemcsak drukkol nekünk, hanem Lelkével vezet, buzdít,
vigasztal is. S legfőképpen: bízik bennünk. Bízzunk mi is egymásban! Inkább
éljenek vissza bizalmunkkal, mint hogy egy valakitől is megtagadjuk, aki
pedig
rászolgálna!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
"Azt mondta azonban: Volt egy embernek két fia." (Lk
15,11)
- Mi határozza meg utódaim számát?
- Milyen örökségre számítok? Honnan?
- Hol szeretek élni?
[Angel]
2022. szeptember 18.
- Évközi 25. vasárnap
Lk 16,1-13 - Könnyű?
Elengedés, megbocsátás. Semmi gond. Egy tisztességes
kereszténynek ez nem lehet probléma!
Amikor összeházasodtunk, férjem nagymamája enyhén szkeptikus volt, hogy szeretett
kisunokája vajon megfelelően el lesz-e látva? Így aztán rendszeresek voltak
az ilyen kiszólások: "Jaj, de sápadt vagy fiacskám, eszel főtt ételt rendesen?
Van tiszta ruhád mindig?", és hasonlók. Persze izgult azon is, hogy kisközösségi
tevékenységem árthat unokája karrierjének. (Egyébként joggal). "Anyád" - gondoltam.
Rengetegszer eszembe jutottak a szavai. S azon kaptam magam, hogy félnapokon
át azon töprengek, hogy ha megint ilyeneket kérdez, akkor én majd azt mondom
neki, meg még azt is stb. A pszichológiai irodalom "bosszúfantáziának" nevezi
ezt. Persze azért sosem mondtam neki semmi bántót.
Egy nap bölcs Halász Bandi bácsim egyik mondása jutott eszembe egy régebbi történet
kapcsán: "Ha csak egy lyuk van egy hajón, de nem tömik be, akkor az bizony elsüllyed.
Ha egy ember is van az életedben, akire hosszú távon ellenségként, haraggal gondolsz,
akkor léket kapott a kereszténységed." Kemény szavak! Rá kellett jönnöm, hogy
a dúlás-fúlás az én napjaimat teszi tönkre, magával hozva ennek minden következményét.
Próbáltam keresni a jót a Nagymamában. Imádkoztam érte. Kértem Istent, hogy segítsen,
mert ez nekem egyedül nem megy. És szép lassan csitultak az indulatok, őbenne
meg az aggodalom. Már három gyerekünk volt, amikor a fülem hallatára újságolta
egy ismerősének: "Nagyon féltem ettől a házasságtól, a sok gyerektől,
egyebektől, de már látom, hogy egész flottul megy minden." Na, ez végleg
eltörölt bennem minden rossz érzést! Aztán az évek alatt jó barátok lettünk,
kölcsönös örömére egymásnak.
S ez a kis emlék milyen kis semmi bántásról szól! Mi ez ahhoz képest, hogy valakit
megcsalnak, igazságtalanul bebörtönöznek, testileg vagy lelkileg megnyomorítanak?
A megbocsátás egy folyamat. Nem igaz, hogy egy kereszténynek nem szabad haragudnia,
hogy a rossz érzéseket mint nem "illendőt" el kell nyomnia magában. De célszerű nagyon
hamar elkezdeni "dolgozni" azokon az érzelmeinken, amelyek emésztenek, belülről
mérgeznek. A tetteinken még csak-csak tudunk uralkodni. De ha nem jutunk el egy-egy
személy vagy történés kapcsán a megbocsátásig, akkor iszonyú energiákat veszünk
el a valódi és fontos tennivalóinktól, szeretteinktől.
Azóta folyamatosan figyelem magamat ez ügyben. Van-e olyan ember, aki ha becsönget,
akkor nekem lesüllyed a gyomrom, és azt mondom "Jaj, ne"! Mert akkor bizony jócskán
van még dolgom a Lélek segítségével.
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
"Szólt azonban tanítványaihoz is: Volt egy
gazdag ember, akinek volt egy gondnoka, és őt vádolták be nála,
mint vagyonának szétherdálóját." (Lk 16,1)
- Kire bízom ügyeim ügyintézését? Miért? Melyeket?
- Milyen ügyeket lehet rám bízni? Mennyire?
- Milyen munkát szégyenlenék elvállalni?
[Angel]
2022. szeptember
25. - Évközi
26. vasárnap
Lk 16,19-31 - Szakadékokon átívelő hidak
A mai szentírási részben a dúsgazdag emberről, a szegény
Lázárról és a köztük lévő áthidalhatatlan szakadékról
olvashatunk.
A 90-es évek elején, a délszláv háború idején a fejünk felett szálltak el a
mély búgó hangú harci repülőgépek. Harkányi barátaink kofferokba pakolták
legfontosabb holmiikat, hogy bármikor indulni tudjanak. A több mint 400 éves
mostari híd lebombázását követően közösségünk a Pécsi Nemzeti Színház
előtt figyelemfelhívó tüntetést szervezett "Építsünk hidakat!" címmel.
Tudjuk, nem sokat lendített a helyzeten, de legalább valami kicsit próbáltunk
tenni az őrültség terjedése ellen.
Szakadék - emberek között, népek között, Isten és ember között. Menny és pokol
között? Ez utóbbiról szól a szegény lázáros történet, de eme szakadék - ha
van, és ilyen - áthidalásán mi nemigen tudunk dolgozni. De a többin bizonyosan!
S Istenünk egész biztosan azt szeretné, hogy a teremtett világ, s benne az
ember minél nagyobb egységben éljen. Igen, különbözőek vagyunk, s ez így
szép. Szeretek kavicsgyűjteményt nézni, ahol minden darab más és önmagában
tökéletes. Hát még az emberek! De a különbözőség nem indok arra, hogy
a másik ellenében legyek különböző!
Isten Lelke mindannyiunkban ugyanaz. A bennünk megszólaló Jó képes egymásra
találni!
Ez lehet az emberiség és a természet megmentésének egyetlen lehetősége.
Ha sikerül a közvetlen környezetemmel kiengesztelődve harmóniában élni,
Krisztus "jó illatát" árasztva, akkor az ugyanúgy képes fertőzni, mint
ez a fránya Covid. S ha a sok békességsziget összeérne, akkor megvalósulhatna
Isten földi Országa. Erről azért nincsenek illúzióim, ahogy Jézusnak sem
voltak. "Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön" (Lk 18,8)?
De arra azért van remény, hogy az acsarkodás, irigység, ellenségeskedés helyét
zömében átvegye az egymásban jót keresés, az együttműködés és az empátia
lelkülete. Legyünk hidak, melyek képesek összekötni a szakadék két oldalát!
[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]
"Ráadásul hatalmas szakadék tátong
köztünk, úgy, hogy az innen hozzátok menni akarók ne
legyenek képesek, se onnan hozzánk át ne jöjjenek." (Lk
16,26)
- Milyen bajok sújtanak?
- Ki, mi vígasztal bajaimban?
- Milyen szakadékot érzek magam és mások között?