A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2022. szeptember 4. - Évközi 23. vasárnap
Lk 14,25-32 - Aki jobban szereti...

Szent Lukács szerint "Aki nem gyűlöli apját, anyját... saját életét, nem lehet a tanítványom". Nyilván kicsit nehezen értjük ezt a mondatot, hiszen Jézus még az ellenséget is szeretni parancsolta, kizárt, hogy a saját családot gyűlölni javallotta volna. Máté apostol ugyanezt a gondolatot számunkra érthetőbben fogalmazta meg: "Aki jobban szereti apját, anyját, mint engem, az nem méltó hozzám."
Ellenkezhet-e bármilyen szeretet Jézussal? Miért akar Jézus első lenni? Ő, akit nem látunk, nem tapintunk, hogyan előzhetné meg a vérszerinti rokonainkat? Mennyi értelme van ennek a szembeállításnak? Kit kell jobban szeretnem, Istent vagy a férjemet? Versenyeztetni kellene őket? Úgy vélem, kissé hamis ez a kényszerű sorrendállítás. Nem egymás után kell rangsorolnom őket, hanem mindenkit Istenben kell szeretnem! A bennem lakó Lélek keresi az egységet a másikban lakó Lélekkel. Döntök. Egyidejűleg Isten és a kapcsolat mellett.
Mitől más ez a szeretet, mint a "hétköznapi"? Szerintem attól, hogy az isteni szeretet feltétel nélküli. Nem azért szeretlek, amilyen vagy, illetve azért, amit teszel, hanem egyszerűen elfogadlak és szeretlek, ahogyan Isten is teszi velünk. Persze ettől még fájhat, ha visszaélnek ezzel a megbocsátó, újrakezdést mindig lehetővé tevő hozzáállásommal, de hát ilyen az isteni szeretet. Atyánknak is biztosan rosszul esik, ha nem mellette döntünk, s szabad akaratunkat éppen arra használjuk, hogy ellene mondjunk. De ettől még nem változik az Ő viszonyulása hozzánk!
Persze emberi mivoltunkban sokszor képtelenek vagyunk ilyen mértékű szeretetre. Néha egy kapcsolat annyira megromlik, hogy még több rossz származik abból, ha benne maradunk.
Hogyan lehetünk egyáltalán képesek arra, hogy Atyánk szeretetének lenyomatai lehessünk? Bizonyos, hogy kell hozzá egy nagyfokú Isten- és emberismeret. Istent elsősorban meghitt személyes együttléteimből ismerhetem meg, a Lélek bennem megszólaló szavából. Aztán az Írásokból, testvéreim gondolataiból, a természet engem megszólító csodáiból... Az emberismeret első lépése saját magunk folyamatos kutatása. Általában ugyanaz a karizmánk, mint a keresztünk, s ezt jó, ha átlátjuk. Például a nagybeszédű ember esetleg remekül meg tudja fogalmazni a gondolatait, lelkesen vigasztal, megnevettet stb. De nagy veszély, hogy belebeszél mások véleményébe, viccet csinál abból is, amiből nem kellene, nem figyel oda igazán a másikra, mert már "remek" mondanivalóját fogalmazza magában. A halk szavú meg talán csodálatosan tud másokat meghallgatni, nem keveredik értelmetlen agresszív vitákba, megfontolt a hozzászólásaiban; ugyanakkor nem mindig mondja ki a véleményét, nem védi meg azt, akit bántanak, a békesség kedvéért inkább szőnyeg alá söpri a problémákat. S igaz ez a rendszeretettől a munka fontosságán át az én-idő mennyiségének meghatározásáig.
És hát a többi ember! Mondja is az ének: "Könnyű szeretni azokat, akikkel nem foglalkozunk sokat. De ó, az a néhány ember, akiket győznöm kell türelemmel..." Mennyi értelmetlen vitától, gyűlöletig menő minősítésektől mentenénk meg magunkat, ha el tudnánk hinni, hogy a másik ugyanúgy szereti Istent, embertársait, hazáját stb., mint én, s mégis más döntésekre jut. Higgyük el, ennek is szabad megtörténnie! Ha Istenünk engedi, hogy szabadon értelmezzük a velünk és körülöttünk lévő történéseket, akkor engedjük meg már egymásnak is!

2022. szeptember 11. - Évközi 24. vasárnap
Lk 15,1-32 - Elveszett? Soha!!!

A mai evangéliumi szakaszban csupa elveszettről olvashatunk: bárány, drachma s végül a tékozló fiú. De Isten szemében van-e egyáltalán elveszett ember? Azt mondják, nem lehet olyan mélyre süllyedni, ahová Isten felemelő keze ne érne le.
Döbbenten olvastam az egyik párt tervéről, amely szerint vissza kell állítani a halálbüntetést, a súlyos bűntettet elkövetőket pedig "bérrabtartás" keretében Szibériába kell vinni, mert ott nem működik a strasbourgi bíróság, így a rabokat embertelen körülmények között is lehet tartani, amit meg is érdemelnek. S attól tartok, sok honfitársam egyet is ért velük. Mit szólunk ehhez mi, keresztények? S mi van azokkal, akik büntetésük letöltése után, minden igyekezetük ellenére sem tudnak visszailleszkedni a társadalomba az előítéletek miatt? (Munkavállalás, albérlet, közösségi kapcsolatok stb.)
Harmadik éve vagyok tagja a Mécses Szeretetszolgálatnak, amely anonim módon vállal levelezést olyan elítéltekkel, akiknek nincs más kapcsolattartójuk. A karantén ideje alatt lehetőségünk nyílt csoportos skype-találkozók szervezésére két szegedi börtönben. Bent is, kint is kb. 10-10 ember ül a képernyő előtt. Adott témákról beszélgetünk, megosztjuk egymással tapasztalatainkat, hitünket. Döbbenetes alkalmak ezek! Senki ne gondolja, hogy "jótékonykodunk"! Legalább annyit épülünk gondolataikból, mint ők abból, hogy elfogadó, őket emberi méltóságukban tisztelő társakkal találkoznak. Nagyon sok megtérő van közöttük! Persze mondhatjátok, hogy könnyű ott bent jónak lenni! Pedig nem is annyira egyszerű! Abban a közegben békességet teremteni, hálát adni, egymásnak örömet szerezni, a szabad időt értelmesen kihasználni, a rosszat jóval viszonozni még egy komoly kereszténynek is nagy kihívás. És hát sokan már kint is bizonyították, hogy nemcsak külsőségekből áll az Istenre találásuk. Van, aki már 21 éve levelezik a társával. Többen elvégeztek már több egyetemet, főleg a teológiát, megtanultak minden szakmát, ami ott bent elérhető.
Az én levelezőtársam s egyben pótfiam hamarosan szabadul. A legutóbb azt írta, hogy Nagypénteken csak este eszik, mert a böjt az böjt. Mondja ő, aki hét éve folyamatosan éhes. (El is szégyelltem magam rendesen.) Tele vagyunk tervekkel! Hát nem lesz könnyű menet!
Nem, nem hiszem, hogy lenne örökre elveszett ember!
S vajon én a helyemen vagyok-e? Kell-e engem keresnie Istennek? Ott és azt csinálom-e, úgy élek-e, ahogy az Úr megálmodta rólam? Vagy a szakadékokban, tövisek között, veszélyes meredélyeken kell kutakodnia utánam?
Istenünk, Atyánk türelmes. Nemcsak drukkol nekünk, hanem Lelkével vezet, buzdít, vigasztal is. S legfőképpen: bízik bennünk. Bízzunk mi is egymásban! Inkább éljenek vissza bizalmunkkal, mint hogy egy valakitől is megtagadjuk, aki pedig rászolgálna!

[Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]

Achívum