A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2021. november 7. - Évközi 32. vasárnap
Mk 12,38-44 - Mindent adni!

A szegény asszony példája megtanít bennünket arra, hogy milyen lelkülettel kell adnunk.
Rabindranath Tagore indiai költő-zeneszerző írja egyik történetében: "Mint koldus, a falu Fő utcáján koldultam. S akkor messze megjelent a te aranyos kocsid, mint valami csillogó álom. Ki ez? A királyok királya? Remény ébredt bennem: a nehéz napok elmúlnak. A kocsi egyre közeledett, és megállt mellettem. Tekinteted a szememet kereste, és mosollyal az arcodon kiszálltál a kocsiból. Végre! - gondoltam - elérkezett életem boldogsága! Ekkor váratlanul kinyújtottad felém jobb kezedet, és azt mondtad: ’Mit akarsz nekem ajándékozni?’ Micsoda királyi tréfa ez, egy koldustól koldulni! Zavarban voltam, és tétován álltam ott, majd kivettem tarisznyámból egy rizsszemet, és neked adtam. De mennyire csodálkoztam este, amikor a tarisznyámban kotorásztam, és a sok értéktelenség között a kis rizsszemet újra megtaláltam - arannyá válva! Keserűen sírtam, hogy nem volt bátorságom a tarisznyámból mindenemet neked adni!"
Adni, ajándékozni, de nem méricskélve, nem zsugorian és szűkmarkúan. Az evangéliumban szereplő özegyasszony a két fillér közül az egyiket megtarthatta volna. De mind a kettőt odaadta. Az egészet, mindent. Akkoriban két fillér egy napi megélhetést jelentett. Isten nem elégszik meg az ember feleslegével, Ő mindent akar, az egész embert akarja.
Jó dolog a feleslegünkből adni. De a jézusi nagylelkűség ott kezdődik, amikor készek vagyunk megosztani másokkal azt is, amire szükségünk van. Aki a fölöslegéből ad, az önmagát nem adja oda. Aki mindenét adja, az nemcsak pénzét, kenyerét, ruháját adja, hanem saját magát is. A szeretet mértéke a teljesség.
Találóan írja Uwe Seidel evangélikus teológus:
"Vendég vagyok a földön,
s mindenem, amim csak van, ajándék.
Tovább kell adnom,
hogy csak a szeretet maradjon és növekedjék."

2021. november 14. - Évközi 33. vasárnap
Mk 13,24-32 - Rövid az idő!

"Évszázadokkal ezelőtt megjövendölték. A tudomány igazolta. A Biblia is megírta. Mi mégsem hittük el. De most eljött a világvége." E rémisztően ható mondatok egy amerikai ka-tasztrófafilm ajánlójából származnak. Az emberek fantáziáját mindig izgatta a kezdet és a vég kérdése. Érdeklődik iránta a tudomány. Izgalmas témája a művészeteknek. A különböző vallásokat is válaszkeresésre ösztönzi. Egyes gondolkodók szerint a világegyetem a széthullás felé tart, amit az entrópia törvénye és a táguló világegyetem jelensége valószínűsít.
Ha a mai evangélium leírását vesszük, akkor sokakat elfog a rettegés, a borzalom. Főképpen akkor, ha ehhez még hozzávesszük a XIII. században keletkezett gyászmise szekvenciáját, a "Dies irae, dies illa..."-t. Ha hozzá még meghallgatjuk Verdi Requiem című művének idevágó részeit az ének- és zenekar részvételével, akkor talán még jobban beleborzongunk, és a hideg is futkos a hátukon.
Az evangélium leírásának a képanyaga az ókor számunkra már túlhaladott világképéhez tartozik. A képanyag azonban nem önmagáért van. Sajátos stílusával, eszközeivel egy másik mondanivalóra figyelmeztet bennünket. Földi életünket jól kell felhasználnunk. Jézus mondta el nekünk, élte elénk, hogy mit és hogyan is tegyünk ebben a rövid földi életben.
Henri-Frédéric Amiel svájci filozófus rádöbbent arra a nagy igazságra, hogy bármilyen sokáig élünk is a földön, az rövid időt jelent. Ezért jobban ki kell használnunk a jelen adta lehetőséget arra, hogy örömet szerezzünk másoknak. Ezt írja: "Az élet rövid, ezért nincs sok időnk megörvendeztetni azok szívét, akik velünk együtt utaznak ezen a ködös úton. Siessünk hát szeretni. siessünk kedvesek lenni!"

[Gyűrű Ferenc, Lövő]

Achívum