Bokor közösség
Elmélkedések

Vasárnapi elmélkedések

A vasárnapi elmélkedéseket az"Érted vagyok"folyóirat aktuális számából vettük át.

 

2021. október 3. - Évközi 27. vasárnap
Mk 10,2-16 - Hűség és gyermekiség

A házasság a téma a mai evangélium első részében. A nő és a férfi élethosszig tartónak szánt szent szövetsége, amit tehát Isten egybekötött. Isteni szándék, hogy egy nő és egy férfi örök hűségben éljen egymással. Felmerül a kérdés, hogy a férfi és férfi, vagy nő és nő között létrejövő házasság szintén Isten szándéka szerint való-e. Azt gondolom, minden szeretetkapcsolat Isten által támogatott, azonban az Újszövetség nem tesz említést azonos neműek közötti házasságról. Jelen korunk problémája, hogy mennyire tudjuk elfogadni az azonos neműek házasságát, és hogy ők mennyire képesek beilleszkedni a többségében heteroszexuális párokból állók világba. Úgy gondolom, nem az elfogadás jelenti az igazi problémát, hanem az, hogy mennyire tekinthető természetesnek az azonos neműek együttélése.
A házasság némely esetben maga a földi mennyország, de a megkötött házasságok több mint fele válással végződik. A házaság tehát földi pokol, több mint ötven százalékban. Ebből a pokolból az egyik menekülési mód a válás. A válás, ami az isteni szándék ellen van, és általában tragédiák sorozatával jár. Lehet elválni, de nem szabad, mert tragédiák sorozatával jár. A válás a szeretet durva megsértése, sokan mégis ezt választják a túlélés érdekében. Sajnálatra méltó, pedig az elvált embereket nem sajnálni, hanem segíteni, szeretni kell. Minden házasságban vannak mélypontok és zátonyra futások. Senki sem ítélheti meg mások házasságát, hiszen nem élt benne, de mindent elkövethet saját házassága rendben tartása érdekébe. Egy jól működő házasság példája lehet a legnagyobb segítség azok számára, akik épp a válás gondolatával játszanak.
"Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda." Mit tud többet egy gyermek, mint egy felnőtt? A gyermek kevesebb tudása a "több". Még nincs megfertőződve a felnőtt gondolkodással sokszor együtt járó önzéssel és szeretetlenséggel, az uralkodni és nyerészkedni akarással, a másokkal szemben előnyöket hajhászó magatartással. A gyermekben a vágyak még összhangban vannak a lehetőségekkel, viszont sok felnőtt vágya minden határon túli, és emiatt az elérhetetlen vágyak kínjában élve, vakok az Isten országára.

[Kiss Gábor, EK közösség, Pilisborosjenő]

"Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek és ne tartsátok vissza őket, mert ilyeneké az Isten országa." (Mk 10,14)
   - Mennyire vagyok gyermekien egyszerű?
   - Menyire vágyom Jézus közelségére?
   - Mennyire vágyom az Isten országába jutásra?

[Angel]

Az oldal tetejére


2021. október 10. - Évközi 28. vasárnap
Mk 10,17-30 - Az osztozásról

Talán nem túlzó azt állítani, hogy a radikális ellenségszeretet mellett ez az evangéliumi szakasz szól a legkeményebb Jézusi parancsolatról.
A gazdag ifjú nagyon szeretett volna Istennek tetsző életet élni. Kora ifjúságától fogva megtartotta azokat a parancsolatokat, amelyeket népe évezredek alatt Isten törvényeiként fogadott el. Ezek megtartásával szerette volna bebiztosítani maga számára az örök életet. Kíváncsi volt, hogy korának népszerű tanítója, Jézus, vajon mely parancsolatok megtartását tartja elengedhetetlennek a vágyva vágyott örök élet elnyeréséhez.
Jézus válasza a kérdező és a közelben lévő tanítványok számára is megdöbbentő volt: "...menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között!" Megdöbbentő, hiszen a zsidóság parancsolatai nem tiltották a gazdagságot! Nem volt szabad lopni, mást megkárosítani, segíteni kellett a szegényeken és a bajba jutottakon, tizedet kellett fizetni - de hogy szegénynek kelljen lenni, ez valami egészen váratlan, szokatlan elvárás volt.
Az emberek általában nem szeretnének szegénnyé válni. A gazdag ifjú is eloldalgott Jézus mellől, és a tanítványok is megrökönyödtek (más fordításban elborzadtak) a hallottaktól.
Jézus egy nagyon fontos parancsolatot, a szegények megsegítését, azaz az osztozást állítja az örök élet elnyerésének feltételeként. Nem cél tehát a szegénység, hanem következmény, amely törvényszerűen bekövetkezik, ha az ember nyitott szemmel és érzékeny lélekkel jár a világban. Ez általában nem rövid folyamat. Tudja ezt Jézus is, hiszen Zakeus, a gazdag vámos esetében örül fele vagyona szétosztásának is. És a régi és mai tanítványok is kapnak megnyugtató biztatást tőle: szétosztott javainkért százannyit kapunk még itt ebben a világban. Nem aranyat, gyémántot, nem a földi gazdagságnak számító anyagi javakat, hanem velünk is osztozó testvéreket, szülőket, gyermekeket, akiktől megkaphatjuk a mindnyájunk számára oly fontos szeretetet, elfogadást és létbiztonságot.
Istenünk! Segíts nekünk ellene mondani a gazdagság kísértésének és megosztozni javainkon a rászorulókkal!

[Bajnokné Benyhe Judit, EK közösség, Budapest]

"A Szabadító pedig azt mondta neki: Mit mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten!" (Mk 10,18)
   - Kit tartok jónak? Miért?
   - Mennyire vagyok tisztában az erkölcsi elvekkel?
   - Mennyire tapasztalom Istent jónak? Hol?

[Angel]

Az oldal tetejére


2021. október 17. - Évközi 29. vasárnap
Mk 10,35-45 - Zebedeus fiainak kérése

A perikópa eleje annyira ismerős! Az ember - jelen esetben kettő: Jakab és János - odamegy egy tekintélyszemélyhez - jelen esetben Jézushoz. És első mondatával rögtön "bianco" ígéretet szeretne kapni: "Mester, szeretnénk, ha teljesítenéd egy kérésünket." Hányszor, de hányszor szólítja meg így a gyerek a szülőt, a beosztott a főnökét, de akár egy pár egyik tagja a másikat! Főleg olyankor, ha bizonytalan a kérése teljesíthetőségében, abban, hogy "józanul" jogosnak minősül-e a kérése. (És még inkább ha némi protekcióra számít...) Inkább próbálkozik, hogy már előre igenlő választ kapjon - és ha esetleg a válasz elutasító, akkor visszavághasson: "De hisz megígérted...". Jézus is óvatos: nem ígér semmit, hanem visszakérdez: "Mit tegyek nektek?" Pedig szereti a Zebedeus-fiakat, szívesen ígérne nekik valami jót!
És ilyenkor elő kell jönni a kéréssel: feketén-fehéren, ki kell mondani azt, amire a kérő ácsingózik. Itt a dicsőségben-ülésről van szó, de a saját életünkből ezer másik példát tudnánk mondani, amire mind-mind vágyunk! Gyerekkorunkban egy késői lefekvés, egy buliba vagy meccsre történő elengedés, később egy előléptetés, egy fizetésemelés, egy nyilvános dicséret, egy vágyott ajándék, egy beleegyezés...; jellemzően a másik akaratának az enyémhez hajlítása! Úgy legyen, ahogy én akarom.
A válasz szinte mindig lehetne a jézusi: "Nem tudjátok, mit kértek." Így van: a vágyak könnyen elvakítanak, se az előzményeket, se a következményeket nem gondoljuk át. Visz, sodor, éget, sürget a vágy! És bármire rávágjuk, hogy "Igen, készen vagyunk" - csak teljesüljön a (pillanatnyi) vágyunk, vagy legalább kapjunk ígéretet a teljesülésére! Így válaszolt Jakab és János is.
És a történet szerint Jézus ezt a helyzetet is tanításra használja fel. No, nem "direktbe", nem Jakabot és Jánost oktatja ki. Hanem figyeli a 12-t, és a köztük lévő dinamikára - most épp’ a neheztelésre - fűzi fel a maga fontos üzenetét: "Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája." A pillanatnyi, vágy-fűtötte kérés helyett egy sokkal tágabb látómezőről, egy mindennapi viselkedéseket megszabó viselkedésről, egy élet-hozzállásról beszél.
Istenem, segíts, hogy a vágyaink ne vegyék el a józan eszünket! Hogy előzményekkel és következményekkel együtt lássuk a vágyott céljainkat, és ehhez tudjuk igazítani a tetteinket, szavainkat!

[Schanda Beáta, EK közösség, Budapest]

"Hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a ti szolgatevőtök; aki netán első akar lenni közületek, legyen mindenki rabszolgája." (Mk 10,43-44)
   - Milyen szolgálatokat vállalok? Ki számára?
   - Mennyire szeretnék első lenni? Miben?
   - Mennyire szeretnék nagy lenni? Hol?

[Angel]

Az oldal tetejére


2021. október 24. - Évközi 30. vasárnap
Mk 10,46-52 - "Látó" vakok, "vak" látók

Nemrég kerékpáros zarándoklatra mentem. Útközben egy kis faluban (Arka) egy kis templomot kerestem. Egy idő után elbizonytalanodtam, és egy vadgesztenyefa-ligetnél megálltam. Megnéztem a telefonon az online térképet, amely azt mutatta, hogy a templom előtt állok. Tettem két lépést, és a gesztenyefák mögött ott állt a kicsi templom. Egyfajta "vakságként" éltem meg, hogy éppen annál a gesztenyefa-ligetnél álltam meg, amely eltakarta a templomot. Elgondolkoztam azon, hogy mi az, amit látok, mi az, amit nem látok, amire vak vagyok. De benne volt ebben a tapasztalásban a bizalmatlanságom, az aggódásom is. Ha egy kicsit több bizalmat adok az "útnak", ha kicsit kevesebbet aggódom, akkor néhány másodperc, és ott állok a templom előtt.
Nos, a jerikói vak nem volt bizalmatlan, és nem is aggódott. Messziről kiabált, és ebben a kiabálásban hit volt. Tudta, hogy ki a gyógyító. Nem bizonytalankodott. "Könyörülj rajtam!" Hitte, hogy Jézus meg tudja menteni. Volt valami nagyon mély vágya. Csak egy: "Hogy lássak!". Mert a látás olyan vágy, amely számára az ajtót jelentette. Ha látok, akkor tudom, hogy mit kell tennem, és akkor megteszem (ez csak az "igazi" látás esetén igaz), és ha megtettem, azaz elindultam az úton, akkor látni fogom a következő lépést, és akkor azt is megteszem, és így tovább.
Én, aki látok, én, aki azt hiszem, hogy azt is látom, hogy mit kell tennem, vajon megteszem az első lépést vagy a másodikat? Észreveszem a célt eltakaró "gesztenyefákat"? Van hitem tovább menni, hogy a "gesztenyefáim" mögé lássak? És egyáltalán, biztos, hogy látok? Hogy jól látok? Vagy vissza kellene lépnem, és kimondanom nekem is: "Mester, hogy lássak!" Úgy szeretnék látni, mint az éppen meggyógyult vak. Látni, olyat, amit sohasem láttam.
Látni. Őszinte vágy. Látóknak és világtalanoknak is. "Különös volt ám, ahogy az a vak leány ott járt, vakon, s mégis mintha látott volna. Nem ütődött neki semminek, ismerte az embereket a hangjuk után, és sokat még akkor is, ha nem szólott egy szót sem. Valahogy másként. Mintha látott volna mindent, amit mi a szemeinkkel nem láttunk, de amellett olyasmit is, amit szemmel nem lehetett látni" - olvasom egy regényben. És tudom hinni, hogy vannak "látó" vakok, akik nem is akarnak látóvá válni, hiszen olyasmit is látnak, amit mi, "szemmel látók" nem látunk. De tudom hinni, hogy vannak "nem látó" nem vakok. És lassan értem, hogy vannak "látók", akik látnak, és vannak "nem látok", akik láthatnának, de valami miatt valójában vakok.
Nem mindegy, hogy hogyan látok (szemmel vagy lélekkel), ha látok, és nem mindegy az sem, hogy hogyan nem látok (szemmel nem vagy lélekkel nem). Ha szemmel látok, és keresem a lélekkel látást, vagy szemmel nem látok, de keresem a lélekkel látást, jó úton járok. Ha nem akarok, ha nem vágyok a lélekkel látásra, akkor még nem járok jó úton.
Jézus ne ismerte volna a különbséget? Szerintem ismerte. "Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni..." Miért kiáltozott Bartimeusz? Mert lelkével látta a Szabadítót. Miért kérte, "hogy lássak"? Mert, akkor éppen, nem látott sem a szemével, sem a lelkével. Mert nem tudta, hogyan is tudhatta volna, hogy "nemcsak szemével lát az ember". Mert elhitte, hogy amit sokan mondanak, "te szerencsétlen vagy, vak vagy, mi legalább látunk", az igaz.
Manapság sokan akarják megmondani nekünk, hogy mit lássunk. Szomszédok, munkatársak, családtagok, hírportálok, "közösségi oldalak", politikusok, bankok, üzletek, reklámok... - és sokszor úgy mondják mindezt, mintha mi vakok lennénk.
Bízzunk benne, hogy láthatunk a lelkünkkel, és legyen bátorságunk kialakítani a saját látásunkat! Vegyük észre, ha mások akarják megmondani, hogy mit lássunk, legyünk nyitottak, hogy önállóan meglássuk a valóságot, az igazat, és azt is, ami mögötte vagy fölötte van!

[Botlik Benedek, EK közösség, Budapest]

"És meghallva, hogy Jézus az, a názáreti, kiabálni és mondogatni kezdte: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!" (Mk 10,47)
   - Mire van fülem?
   - Kinek a hangját szeretem hallani?
   - Mikor szoktam kiabálni? Miért?

[Angel]

Az oldal tetejére


2021. október 31. - Évközi 31. vasárnap
Mk 12,28-34 - A főparancs

A szeretet "parancsa" bele van írva az emberi természetbe, nagyon rég óta. Lám, már az Ószövetségben is ez a legfőbb parancs. Igaz, az emberi természetben sok más is benne van - erőszak, agresszió, szerzés, vevés, ölés stb. -, de megoldást az életünkre csak a szeretet jelentheti. Jézus azért jött, hogy a szeretet üzenetét hozza el a Szeretet Istenétől, megmutassa, elénk élje, hogy mit is jelent szeretni.
Két főparancs van: az Isten és az ember (felebarát) szeretete. Hogyan lehet és kell Istent, és hogyan az embertársunkat szeretni? Miben nyilvánul meg az Isten iránti szeretetünk? Imádjuk őt, sokat imádkozunk, hálát adunk, dicsőítjük, böjtölünk, templomba járunk Ha ezeket megtesszük, valóban szeretjük Istent ? Isten elvárja-e ezeket tőlünk? Szüksége van-e Istennek a mi imádatunkra? Én azt hiszem, Jézus arra tanított minket, hogy Istent csak az embertársainkon keresztül tudjuk szeretni.
Miben nyilvánul meg a felebaráti szeretet? Az utolsó ítélet tablójában Jézus nagyon egyértelműen elmondta: Amit a legkisebbek közül eggyel is tettetek velem tettétek: Éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, vándor voltam, és befogadtatok, mezítelen, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek." Ilyen tettekkel lehet és kell szeretnünk az embertársainkat, még az ellenségeinket is. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legkiszolgáltatottabb, a társadalom peremére került emberek felé van a legtöbb tennivalónk, másként nem tudjuk Istent szeretni. Jézus élete is ezt a példát mutatja: ahogy ő szerette az Atyát, az mindig a betegek gyógyításában, az elesettek, lenézettek felemelésében, a szegények megetetésében nyilvánult meg.
A lecke fel van adva: a két parancs teljesítése életre szóló feladat. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat: ahogy magunknak nem kívánunk éhezést, menekülést, számkivetettséget és nyomort, úgy embertársainkon is segítenünk kell - minden tőlünk telhető mértékben -, ha ilyen helyzetbe kerülnek. Akkor Jézus minket is megdicsér: "Nem vagy messze Isten országától."

[Kosztolányi Mária, EK közösség, Budapest]

"A Szabadító pedig, látván, hogy értelmesen felelt, azt mondta neki: Nem vagy messze az Isten Királyságától". (Mk12,34)
   - Mennyire adok kedvező hangot, kedvező véleményt valakivel kapcsolatban?
   - Mi szokott visszariasztani attól, hogy megkérdezzek valamit?
   - Mennyire dialektikus a gondolkodásom?

[Angel]

Az oldal tetejére


 

Archív elmélkedések Achívum