A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2021. augusztus 1. - Évközi 18. vasárnap
Jn 6,24-35 - "Én vagyok az élet kenyere..."

Hiába Jézus tanításai és cselekedetei, a személyes találkozások vele, a történet szereplőit mindezek csupán az ösztöneik, a létfenntartásuk szintjén érintik meg, szellemileg nem (azaz motiválódnak, de nem inspirálódnak). A számukra oly fontos Teremtő gondoskodását is csupán a testi jólétükről való gondoskodás visszaigazoltságában vélik felfedezni. "Veszendő" eledelért fáradoznak; olyanért, aminek a szükséglete folyton folyvást újratermelődik. Úgy vélem, a test és az egó szükségletei ilyenek.
A buddhizmusban gyakran használják a létkerék fogalmát. Ez részleges értelmezésében pont arra figyelmezteti a vallásos törekvőket, hogy milyen könnyű beleragadni a szükségletkielégítések véget nem érő körébe, és hogy milyen nagy a veszélye annak, hogy tévesen azt éljék meg állandónak, ami múlandóságnak, változékonyságnak van alávetve. A testet és az egót, ezt a partikuláris létet észlelik állandónak, miközben az csak egy múló pozíció a létkerék peremén. A lényeg azonban a kerék tengelye. Ez a mozdulatlan és ezért állandónak tekinthető középpont, amely ugyanakkor minden mozgás alapja, illetve feltétele. Az ember tudatát a létkeréken való állandó mozgása miatt elborítják az észleletei és a tapasztalatai, ezért komolyan akadályoztatott abban, hogy észrevegye az állandóan változó mögött az állandót, a forrást, amiből kiárad minden, ami teremtett és a múlandóságnak alávetett. A nagy vallásalapítók, akik szerintem mindannyian az Atya küldöttei, már saját tapasztalatból tudták ezt. Ők már eljutottak a Forrásig, és ennek erejében, bizonyosságában és az oda vivő út nehézségei miatt való együttérzésük okán, igyekeztek segédeszközöket adni a törekvők, a tanítványok kezébe. Én a meditációs technikákat ilyen segédeszköznek tekintem, ami segít tapasztalati úton, ha kell újra és újra megkülönböztetni az állandót a változótól. Egyre inkább úgy érzem, hogy ez nekünk, keresztényeknek is kihagyhatatlan. Hogy ne keverjük össze, hogy tudjuk helyén kezelni azokat.
Az elmélkedés alapjául szolgáló szövegrészben Jézus mintha ezt a megkülönböztetést szeretné ösztönözni. Élő, kortárs tanítóként kapcsolódva hallgatóságához, isteni, tiszta tudatának az erejét használva arra, hogy belátásra és a megfelelő irányba való inspirálódásra segítse őket.
A Jn 4,34-ben Jézus azt feleli a táplálkozása iránt aggódó tanítványoknak, hogy van neki eledele, amiről ők nem tudnak. Az Atyához kapcsolódás, a Vele való együttműködés az, amiből ő táplálkozik. Összességében tehát ez számunkra is kijelöl egy nemcsak elméleti, hanem gyakorlati utat is: rendszeres különböztessük meg az állandót és a változót, illetve rendszeresen kapcsolódjunk az Atyához, és működjünk együtt Vele.

2021. augusztus 8. - Évközi 19. vasárnap
Jn 6,41-51 - "Kemény beszéd ez"

A perikópa szerves része a János-evangélium hatodik, teológiailag igen összetett fejezetének; megértéséhez érdemes is felidéznünk ezt a szövegkörnyezetet. A fejezet középpontjában az eucharisztiáról szóló tanítás áll (27-63. v.), amelyet a kenyérszaporítás (1-15) és a vízen járás (16-21) csodálatos tettei készítenek elő, és a mennybemenetel előrevetítése (62-63), illetve Péter hitvallása zár le (68-69). Az eucharisztikus tanítás dialógusformában hangzik fel, Jézus válaszaként a zsidók kérdéseire, akik Kafarnaumba is követték őt (24-25).
Jézus büszke öntudattal beszél, hallgatóinak hitetlenségét is leleplezi, miközben úgy tűnhet, hogy csak néhány talányos kinyilatkoztatásformulát ismétel és variál. Pedig az öntanúsítás erős állításai ezek az "Én vagyok" kezdetű formulák: hirdetik az "élő kenyér" küldetését (33, 35, 41, 48, 51) és Jézus istenségét (29, 39, 44, 46, 57), sugalmazzák, hogy a hit és az örök élet (47, 50, 54, 58), az áldozat és a megdicsőülés (51) összetartozik, és megígérik a feltámadást (39, 44). A hallgatóság azonban nem érti ezt a beszédet, és egyre ellenségesebb Jézussal szemben. A "kenyércsoda" hatása alatt a galileai zsidók a megígért prófétát látják Jézusban (14), és követik őt (24); amint azonban meghallják, hogy Istentől származtatja magát, felháborodnak (41), majd teljes képtelenségként vitatják, hogyan is lehetne eledelként gondolniuk az ő testére (52). Jézus megváltásra utaló állításain pedig (53-58) a tanítványok egyenesen megbotránkoznak (60), és sokan el is távoznak (66).
Az eucharisztia titkát kinyilatkoztató Jézus és hallgatósága (a Jahve írott törvényét követő zsidók, illetve a földhözragadt tanítványok) közötti ellentét kiéleződésének egyik sarkalatos pontja a hit. Pontosabban a tapasztalás és a hit feszültsége, illetve a hit és a kegyelem dialektikája. Szentírási részletünk (41-51) ennek bemutatásával bővíti ki az eucharisztiáról szóló tanítást. Amikor a zsidók felháborodnak azon, hogy Jézus Isten fiának mondja magát, miközben köztudott, hogy evilági szülei vannak (42), Jézus furcsa, szinte kitérőnek látszó választ ad: "senki nem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem" (44). Azt állítja ezzel, hogy őt megérteni (amit a "jöhet énhozzám" formula fejez ki) kizárólag egy transzcendens vonzerő ? jézusi értelemben Isten kegyelme ? által lehetséges. Aki pedig nem érzékeli Istennek ezt a vonzását, és a lelkében nem rezonál rá, az nem érti meg Jézus szavát sem. A János-evangélium Jézusa nem kevesebbet mond tehát, mint hogy a tapasztaláson túli megértésének, vagyis a hitnek a forrása ugyanaz, ami e hitnek a célpontja: Isten.

[Berta Erzsébet, "Keleti szél" közösség]

Achívum