A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2021. január 3. - Karácsony utáni 2. vasárnap
Jn 1,1-18 - Aki ember maradt

Hajrá, filozófus hajlamúak! 18 vers legyen elég Jézus teológiai tézissé tételéhez, amire aztán gond nélkül lehet hivatkozni minden komolyabb következmény és kellemetlenség nélkül. Ha valami nagyon távol állt Jézustól, az éppen a filozofálás. Ha tudta volna, hogy teológiai hőskölteményt írnak majd róla, bizonyosan elsőként tiltakozott volna. A 4. evangélium szerzője vagy inkább a bevezetés összeállítója nem vette észre, hogy miközben csillogóan fényes görög szövegével összefoltozta a zsidó bölcsességi irodalmat Philón logoszával, észrevétlenül ködbe veszett az egyetlen lényeges, Jézus maga. Hogy mennyiben volt tisztában ezzel, napjainkban nehéz lenne megválaszolni, az azonban egyértelmű, hogy a jézusi jelenvalóság szavakkal leírhatatlan, mert az maga az élet.
Ez az a pont, ahol elérkeztünk önmagunkhoz, az igazi problémához: Hogyan tud bennünk megjelenni Jézus? A teológia, boldog megelégedésünkre, nélkülünk oldotta meg ezt, hiszen Jézus Isten, tehát mi emberek nem mehetünk sokra Istennel, és Isten sem tud velünk mit kezdeni, hiszen Õ tökéletes, csupa nagybetűvel, mi meg gyenge, esendő, tökéletlen emberek vagyunk, csupa kisbetűvel. A történelem persze majdhogynem az ellenkezőjét mutatja, hiszen Jézus háta mögött egyházat hozott létre, amely különleges és sajátos módon megkísérelte az égbe emelni az embert úgy, hogy közben kivetkőzteti emberlétéből, holott Jézus egész élete éppen arról szólt, hogy egészében velünk egy emberré akart lenni, ugyanazt a sorsot vállalva, mint a mienk, hogy mondanivalója és éltető ereje legyen életünknek.
És most lépjünk egy nagyot: Mi hogyan állunk ezzel a jézusi jelenléttel? Miképpen van jelen bennünk és általunk Jézus? Harmadik személyben, mint a teológusok és filozófusok "logosza", és áthidalhatatlan távolságból nézünk az elérhetetlen isteni lényre? Vagy második személyben, még mindig meglehetősen távol életünk közepétől, mint az alaposan kiválogatott, titokban irigyelt, eltéríthetetlen szentekben, és közben biztonságos távolságot tartva a hétköznapi, megvehető emberektől? Vagy első személyben, elfogadva a bennünk lévő valóságos embert, a botladozót, de egyben megcélozva a létünk mélyén rejtőző igazi embert, a valódi Jézust? Ahhoz, hogy Jézus ne a régmúlt történelem érdekes alakja legyen, hanem mindig jelenlévő prófétai kiáltás, ki kell mondanunk, bármilyen ijesztő is: én vagyok Jézus, aki úton van az Isten felé!

2021. január 10. - Jézus megkeresztelkedése
Mk 1,7-11 - Szerepünk a találkozásokban

Akkor szülei, József és Mária felmentek a Szent Péter bazilikába, és ott Péter, az első pápa megkeresztelte a kis Jézust az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében… - Bocsánat, megfeledkeztem az evangélium szövegéről, bár az sem kevésbé anakronisztikus. Valójában keresztségről nem esik ott sem szó, legfeljebb az Ayn-Karim-i János próféta bemerítő rituáléjáról, amellyel a megtérést szorgalmazta (Lk 1,39-40, bár a szöveg nem nevezi meg a települést, de a hagyomány a Jeruzsálemtől kb. 8 km-re fekvő Ayn-Karimmal azonosítja). Úgy tűnik, Jézus számára többről volt szó ennél a rítusnál, no, nem abban az értelemben, hogy égi jelenségeket fessenek az esemény köré, de az evangéliumok Jézus prófétai fellépését kapcsolják a két ember találkozásához. Talán ismerték is szegről-végről egymást, mégis mindketten sorsdöntőnek érezték a pillanatot. Jézus más emberként jött fel a Jordán partjáról, elfogadta a megtérésre vonatkozó felhívást, és elment a pusztába, hogy lelkileg felkészüljön küldetésére (Mt 1,1-11; Mk 1,12-13; Lk 4,1-13). A találkozás felhívás volt egy másik találkozásra: találkozni a bennünk szunnyadó isteni élettel, és felfedezni azt.
Életünk legfontosabb tényezői a találkozásaink, ugyanúgy, ahogy az élővilágban általában is, ahogyan erről bőséges bizonyítékkal szolgál az etológia. Elég gondolnunk az imprintingként emlegetett összefüggésre, amelyben az első találkozás szinte az élőlény önazonosságát is képes befolyásolni. Mi emberek közösségi lényként naponta találkozunk másokkal, barátainkkal vagy ellenségnek tűnőkkel egyaránt, és hiába tagadnánk, hatással vannak ránk ezek a találkozások. Mi a szándékunk ezekkel a találkozásokkal, például családi összejöveteleken? Kidumálni magunkat, elmondani véleményünket másokról, jót enni-inni - vagy…?
Melyik a mi szerepünk? Jánosé vagy Jézusé, és a találkozások milyen változásokat hoznak hétköznapjainkba? Készek vagyunk kimenni a pusztába, hogy alkalmasak legyünk küldetésünkre, és kihozzuk magunkból a maximumot, vagyis a mai názáreti Jézust, aki nem fanatizmusával vagy fölényével, hanem megértő szeretetével próbál hatással lenni másokra, és visszasegíteni őket az útra. Ahogy a Didaché mondja: "Naponta keresd a szentek színelátását, hogy felüdülj beszédjükön. Gyakran gyűljetek össze, azt keresve, mi válik lelketek javára!" Ahhoz, hogy érdemes legyen velünk találkozni, előbb nekünk kell Jézussal találkoznunk! Erről a találkozásról kell szólnia az életünknek.

[Sulyok Gábor, Budapest]

Achívum