A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2020. június 7. Szentháromság vasárnapja
Jn 3,16-18 - Okoskodás helyett istenélmény

A mai gondolatokat a Nikodémussal folytatott beszélgetés végén olvassuk. Lélekben újjá kell születnünk ahhoz, hogy meglássuk Isten Országát. Ahogy a mózesi történetben a kígyójelképre hittel felnéző ember megmenekült, ilyen a tanúságtevő Emberfia szerepe is: Isten annyira szereti a világot, hogy fiát küldi, hogy aki hisz benne, nem veszítse el az örök életet. Három szereplő van: Isten, aki a világot teremtette és élteti, a világ (a földi bioszférában élő ember) és az Emberfia, akit Isten küldött, s aki Őróla tanúskodik.
Az üzenet: a világ rosszfelé megy, s aki nem fogadja meg az Emberfia üzenetét, el fog veszni, sőt már el is veszett (a világnak szánt örök élet számára). Nagyon egybevág ez a mondanivaló a szőlőművesekről szóló példabeszédével (Mt 21,33-43). Mindkettő egyértelműsíti Jézus szerepét: ő Istent magát képviseli, a "fia". Világos a nekünk szóló felhívás is: meg kell változnunk "lélekben", vagyis a világhoz, embertársainkhoz, Jézushoz való hozzáállásunkban. Akkor nem veszünk el, különben már el is vesztünk. Szerintem ez nagyon egyértelmű felhívás számunkra, langyos út nincs! Részletesebb kifejtéséhez nem ússzuk meg az evangéliumok rendszeres olvasgatását.
A ma ünnepeltje viszont a "szent"-háromság, vagyis nem ugyanez a három szereplő. Az ember évezredek óta próbálja a tapasztalatait háromsággal magyarázni (sok-sok vallásban!): van a teremtő-éltető jó isten, van egy gonosz (isten, vagy a jó isten tévútra került fia), és létezik valaki, aki jó (egy harmadik isten, vagy a jó isten jó fia), és próbálja rendbe tenni az elrontott dolgokat.
Jézus erről így nem beszél! Egyházunk "Szentháromság"-fogalma azonban az egyetlen "jó Istenre" vonatkozik. A legelső fontos állásfoglalás és dogma (vagyis "Ne gondolkozz róla, csak ezt vallhatod!") a Níceai Zsinaton született, amikor is Áriusz meggyőződését, hogy ti. Jézus emberfia (= normális, csak különös képességekkel bíró ember), elítélték, és kimondták, hogy Jézus maga a "Jóisten", emberként közénk születve (= Emberfia, Jóisten 2). Isten köztünk/bennünk működő gondolatai/érzései/bátorításai pedig ugyanazon egyetlen "Jóisten" harmadik személye (Jóisten 3).
Bennem ez így tisztult le:
Van "Jóisten", egyetlen személy, a világ teremtője/éltetője. Őt három úton-módon tapasztalhatom meg személyes élményként:
1. A világ teremtőjeként/éltetőjeként, a világegyetemre/természetre/ természeti törvényekre rácsodálkozva (megtapasztalom az Atyát, Jézus is beszélt róla).
2. A Tőle jött hiteles küldöttben, aki az Atya akaratát/tervét/szeretetét képviselve, tanítást és életpéldát hagyott ránk (számomra nincs értelme a vitának, hogy homousios vagy homoiusios: amit és ahogy képvisel, az az igazán fontos! - Jézus egyértelműen ilyen küldött).
3. Gondolataimban, érzéseimben, bátorságomban, hűségemben, amik túlmutatnak a biológiai ösztönvilágon, megtapasztalom, hogy a biológián fölül van még valaki (ezt a tapasztalást nevezem Szentléleknek, Jézus is említi, ígéri). Mindhárom tapasztalásom személyes élmény (ők mint külön személyek), de ugyanarról az egyetlen "Jóistenről".
De az igazán fontos üzenet a mai evangéliumban mégiscsak ez: aki nem fogadja meg az Emberfia üzenetét, már el is veszett, a többi csak okoskodás...

2020. június 14. Úrnapja
Jn 6,51-58 - Jézus-követés és sorsközösség

Teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe, amit egy liege-i apáca javaslatára végül 1264-ben Orbán pápa tett hivatalos római katolikus ünneppé. A mai evangélium azt mondja: Élet (értsd: örök élet) csak abban van, aki eszi az ő testét, és issza az ő vérét. Vessük ezt össze a múlt vasárnapi evangéliummal, amelyből ezt tanultuk: Aki a jézusi tanítást követve lelkében újjászületik, csak annak van örök élete.
Vagyis a Jézus testét evés egyenlő a benne való hittel, életpéldája követésével; vére ivása egyenlő a sorsközösség vállalásával: az előbbiekért akár üldözhetnek, véremet is vehetik. Ennek a sorsközösség-vállalásnak a megújítása, megerősítése a keresztény közösségben az Eucharisztia ünneplése vagy az Úrvacsora.
Eggyé válhatunk az isteni élet szövetével, egy kenyérré leszünk, olyan közösséggé, amelyben a részalkotók beleolvadtak ebbe a közösségbe, és már többek, mint egyenként külön-külön. (Jó analógia a kenyér, ami már sokkal több, mint őrölt búzaszemek, élesztő, víz és só egymás mellett.)
Jézus ki is mondja, hogy ez nem a manna-monda megújítása, vagyis hogy eszel a mannából, és automatikusan megmenekülsz ("szuper kalmopyrin"). Főleg nem földi boldogulásodat, sikerességedet fogja segíteni, sőt. Az örök életet jelentő Isten országához segít eljutni. De a ceremóniától, az eseményen részvételtől önmagában nem változik semmi. Csak ha igazán közösséget vállalsz Jézussal, akkor hiheted, hogy erőt is kapsz hozzá . Úgy járulj tehát szentáldozáshoz, hogy komolyan élet- és sorsközösséget vállalsz Jézussal, mert ezt fejezed ki vele! Erőt, lelki támaszt ehhez az úton járáshoz kapsz, és megerősödik, mondhatnám lepecsételődik a jézusi közösséghez tartozásod.
Az ünneplés sajátos része a kivonulás a templomból. A körmenet mutatná meg a külvilágnak a közösség összetartozását, ez mintegy kiállás: megmutatnánk magunkat, mi vagyunk az az egymást szerető, támogató, összetartó és Isten országát akaró csapat. Elgondolkodtató, hogy ebből mi valósul meg egy mai körmenetben. Milyen érzést, gondolatokat vált ki egy mai körmenet az - egyre gyakrabban - ellenséges környezetben?
Ma vonulgatnak rákbetegek, emlőrákszűrést propagálók - jó szándékkal; melegek, párt-elvakultak -magamutogató szándékkal; mindenfélét követelők, fenyegetők - megfélemlítést gerjesztve. Vajon mit akarhat ma egy nagyon kis kisebbségben lévő keresztény templomi közösség az utcán vonulva? Nem kelt-e éppen ellenszenvet, megszólást, gyűlöletet maga és eszméi ellen? Talán sokkal inkább az egységünk, szeretetünk, szolgálataink, példás életünk jó híre kellene, hogy ismertté tegyen minket. De ennek mérlegelését és eldöntését ki-ki a maga szűkebb környezetében tudja megtenni.

[György Zoltán, Ajkarendek]

Achívum