A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2019. október 6. - Évközi
27. vasárnap
Lk 17,5-10 - Istenbe vetett bizalom!
Induljunk ki a Pál (vagy tanítványi köre) szerint ránk
bízott kincsből, amelyről a mai olvasmányban hallunk (2Tim 1,6-8.13-14).
Ez nyilván az Istentől és Jézustól származó tanítást jelenti. Ezt kell
a bennünk lakó (élő) Szentlélek erejével őriznünk. Azt is tudjuk
kétezer év óta, hogy ez nem elásást, befagyasztást (tartósítást) jelent,
hanem élőként őrizést, annak minden felelősségével együtt.
Ennek jegyében cserélték le némely fordítások a mai evangéliumbeli jézusi
tanítás "hit" szavát a "bizalomra". Ez talán segít megszabadítani gondolkodásunkat
a hithez kapcsolódott sok téves értelmezéstől. Ugyanis nem nagyon szeretjük "miért" kérdésünkre
azt a választ kapni, hogy "csak" vagy "azért". Ugyanennek a hitem szerinti
(lám, mégiscsak használom az imént leszólt "hit" szót!) megvalósulása éppen
az, amit most teszünk együtt: értelmezni véljük, sőt élőn tartva
igyekszünk kifejteni a kapott tanítást. Ha ezt jól tesszük, akkor egyúttal
tovább is adjuk azt...
A KIO (Gyurka bácsi) révén tudjuk, hogy a hit "igaznak tartást" és ennek nyomán "életet
rátevést" jelent. A továbbiakban ennek megvitatására, utánolvasgatásra biztatlak
Benneteket, kedves reménybeli Olvasók, akikben él a Lélek!
Aminek növelését az apostolok kérték Jézustól, azt annak idején ők is,
s egyúttal ma mi is, csak saját magunk tudjuk megtenni. Éppen az olyan szellemi-lelki
tevékenység az, ami ezt eredményezheti, mint amit most is teszünk (én a szövegszerkesztőbe írás
idején, Ti pedig, amikor éppen elolvassátok).
Jézus tanításának leglényege az istenkép megváltoztatása volt (lett volna?),
a néven sem nevezhető félelmetes Mindenható helyett a Szerető Apácska
(ahogyan Tádé nevezte) központba állítása. Ő az, akiben lehet bizalma
az emberiségnek, hogy mindazok ellenére, ahogyan alakítjuk a Tőle származó életet,
mégiscsak van/lesz folytatás (földi és ezen túli értelemben is...).
Lukács megörökíti Jézus ritka "kiakadásainak" egyikét: "Ha csak annyi bizalmatok
lenne... De mégis, szeretlek benneteket. Na, ide figyeljetek..." És jön a hasonlat
a mustármagról, meg a természetátalakításról. Akkor még nem volt szó földmunkagépekről
stb.
A másik példabeszéd "Sitz im Leben"-jéhez ("életbe ágyazottságához") vajon
mit szólnak a mai emberjogi aktivisták? Akkoriban lényegében közmegegyezés
volt a rabszolgaság, szolgaság valóságáról. Meggondolandó, hogy ez a leosztás
a puszta életükön kívül semmivel sem rendelkező embereknek viszonylag
biztos munkahelyet, megélhetést, élelmezést, lakhatást, ruházkodást jelenthetett,
még ha elég morbid is a társadalmi viszonyok efféle értelmezése. Ma talán másként
van?
A parancsolás ugyanakkor kényszer hatása alatti, kötelező cselekvésre
utal. Nemcsak fegyveres testületek, parancsuralmi rendszerek működnek
ezen elvek szerint. Létezik egy igen elgondolkodtató fogalom a fegyveres testületekkel
kapcsolatban: munkaidő-beosztásukat, tevékenységüket előszeretettel
nevezik szolgálatnak. A normális szóhasználat azonban az egészségügyi, karitatív,
lelkészi, pedagógiai, nevelési stb. tevékenységeket nevezi szolgálatnak. Ezekben
a tevékenységekben alapelvárás lenne a szeretet szerinti cselekvés, ami szabadságot
feltételez.
Ezt a Jézustól tanult, Lélek szerinti szabad tevékenységet adja meg nekünk
a mai napra is a Szerető Atya!
[Cserta Gábor, Székesfehérvár]
"És azt mondták az apostolok az Úrnak:"Adj nekünk ehhez
hitet." (Lk 17,5)
- Milyen forrásból erősítem meggyőződésemet?
- Mennyire bízom meggyőződésem erejében?
- Mennyire működtetem hitemet?
2019. október 13. - Évközi
28. vasárnap
Lk 17,11-19 - A tíz leprás meggyógyítása...
Ma induljunk ismét Pállal (2Tim 2,8-13), aki szerint a
hirdetőt ellehetetleníthetik ugyan, de Isten szavát nem bilincselhetik
meg. Ez eléggé paradox, mivel Isten szava csak az emberek révén megvalósuló kimondás által
tud megnyilvánulni.
Micsoda felelősség van azon, aki változtatni szeretne egy másik ember
istenképén! Tulajdonképpen miért is teszi? Hogy eggyel növelje a saját vallása
követőinek számát? Vagy tényleg segíteni szeretne a bajban lévőn, és
szerinte csak a megváltoztatott látásmód alapján várható gyógyulás? A létszámnövelés
(hittérítés) persze valóban lényeges. Egyrészt mert minden vallás alaptétele
a továbbadás elvárása, másrészt mindenki akkor érzi értelmesnek azt az irányzatot,
amelyben van, ha ott minél nagyobb a létszám (nyájszellem?) - valamint a neki
kedvesek közül is minél többet szeretne ott tudni.
Az evangéliumban Lukács ma ismét egy nagyon is valós, akkori társadalmi problémának
Jézus általi, egyedi megoldásáról számol be. Korunkban egyre több ószövetségi
vallási előírásról bizonyosodik be, hogy az tulajdonképpen a választott
nép megmaradását szolgálta, legyen szó kézmosási, lábmosási, étellemosási stb.
előírásról. Ugyanilyen volt a fertőző leprás kényszerű kiközösítése,
hiszen mit tehettek volna gyógyítási lehetőség híján? A lepratelep közegészségügyi
intézmény volt, amit a vezetőség (kollektíven, elvileg kizárva a megvesztegethetőséget)
felügyelt. Mivel a zsidók Isten büntetésének tartottak minden betegséget, ezért
tartozott a betegség is a vallási felügyelet alá.
Hogyan lehetett ott idegen nációjú és hitű beteg, egy szamaritánus? És
miért csak a szamaritánusnak jutott eszébe, hogy hálát adjon Istennek azért,
hogy a Beléje vetett bizalma meggyógyította? A gyógyult leprás bátor volt elszakadni
az általánosan elfogadott gondolkodástól, mert másként gondolkodni, szóba állni
egy új látásmóddal. Ezt a nyitottságot tanulhatjuk el ma tőle. Azt, hogy
soha semmi nincs véglegesen lezárva, az arra alkalmasak, hivatottak küldetése
az, hogy egyre tovább- és továbbgondolják a dolgokat, a miénk pedig az, hogy
nyitott szívvel és elmével csatlakozzunk hozzájuk.
Ehhez adjon a Teremtő hősies, kitartó (de nem makacs, rugalmatlan,
hajthatatlan, önfejű...) lelkületet!
[Cserta Gábor, Székesfehérvár]
"... és fölemelvén hangjukat, mondván: Jézus rabbi,
szánj meg minket!" (Lk 17,13)
- "Ki milyen fokú szánalomra számíthat részemről?
- Mikor szoktam emelt hangon beszélni? Miért? Kivel?
- Hogyan szólítom azt, akitől kérni akarok?
[Angel]
2019. október 20. - Évközi
29. vasárnap
Lk 18,1-8 - "Szolgáltass nekem igazságot!"
Mindhárom mai Ige (2Móz 17,8-13, 2Tim 3,14-4,2 és az
evangélium) a vezetőkről szól. Az élet rendje, hogy természetszerűleg
kellenek és lesznek is vezéregyéniségek (már az állatok körében is van "falkavezér"). Énekkarban
is meg kell adni a hangot, a tempót, el kell kezdeni, végig kézben tartani,
majd be kell fejezni a művet. A próbákon állandóan "cizellálgatni" kell
a darabot. Csak így van értelme. Nem is jut eszembe olyan tevékenység,
amihez ne kellenének valamiféle vezetők, szervezők, hangadók.
Még a remeték világában is van, aki kitalálta az aktuális módit, amit az
arra fogékonyak másolnak. Az egész Teremtés úgy van "kitalálva", hogy azok
viszik előre a dolgokat, akik el tudnak szakadni a megszokottól, más
látásmódjuk van, és mernek is élni vele.
Mózes kellett a zsidóknak, hogy legyen, akire hallgassanak; rájöjjenek, hogy
nem ott a helyük, ahol vannak, nem a szolganépség a "küldetésük", meg kellene
indulni "hazafelé". Pál sem volt akármilyen egyéniség, életének meg is van
az "eredménye" (minden értelemben!). El is mondja a "nagy titkot", hogy mi
kell ehhez: tanulni, tanulni, tanulni (vö. 2Tim 3,14). Aztán "rajta, utána"!
Az ellenszenves "bíróról" szóló, Jézus által elmondott történetnek is az
a lényege a számomra, hogy adódnak olyan helyzetek, amikor valakinek döntenie
kell. Ezt jó esetben a felek valami ok miatt elfogadják, vagy a "játékszabályok" szerint
elfogadtatják velük... Igazságos döntést kér az özvegy, vagy számára kedvezőt?
Ami könnyen lehet, hogy nem igazságos! Egyébként is milyen objektív döntés
lehet az, amit a veréstől való félelem és az erőszakoskodás miatt
hoznak?
Visszatérve a vezetésre: Testvérbarátom, aki ezeket a sorokat olvasod! Nagyon
jól tudod, hogy közösségeink léte és további megléte megkívánja Tőled
is, tőlem is, hogy valamilyen szintű vezetők legyünk, vagy
ha még nem vagyunk, akkor azzá váljunk. Ezért született ez a folyóirat is,
ezért íródnak ezek az eszmefuttatások, ezért olvassuk most éppen aktuálisan
ezeket a sorokat. Nem álszentek szeretnénk lenni, hanem valamennyire jó és
eredményes vezetők...
A mai evangélium utolsó gondolata szerint az a lényeg, hogy ezt az egészet
alapvetően meghatározza az, hogy van-e ebben (röviden) hit, bizalom. És
hogy ne feledjem: Van-e benne jézusi szeretet? Mert anélkül csak mozgalom!
A mozgalmak végkifejletét pedig már ismerjük a történelemből. Az őket
létrehívó társadalmi, politikai viszonyok megváltozásával kimúlnak.
Mi, akik hiszünk a Bokor további létének szükségszerűségében, "küldetésében",
szeretnénk világosan látni az Utat (mint a zsidók a pusztában). Hiszünk abban,
hogy valamilyen létmódban, valamiképpen velünk van és "imádkozik" értünk
Gyurka bácsi!
[Cserta Gábor, Székesfehérvár]
"...csak mivel fáraszt ez az özvegy, megvédem, nehogy
végül kapjak a szemem alá, miközben ide mászkál." (Lk 18,5)
- Kiket szoktam kifárasztani? Mivel?
- Mennyire szoktam elkerülni, hogy zaklassanak?
- Nem vagyok-e közönyös?
[Angel]
2019. október 27. - Évközi
30. vasárnap
Lk 18,9-14 - Imádkozni, de hogyan?
Az ima fogalma, gyakorlata az, amiről mindenkinek,
aki ezeket a sorokat olvassa, bizonnyal markáns véleménye van. A kisközösségi életet élőknek
visszatérő problémájuk, hogy mikor, hol, mennyit, mit, miért,
kiért imádkozzanak, hogyan forduljanak egyénileg és közösen Istenhez.
A vallásos lét spontán vagy szervezett megnyilvánulása az ima. Egyáltalán
helyes dolog-e az imáról vélekedni? Kritikával illetni az idejét múltnak
gondolt gyakorlatokat, rossznak az eredménytelennek bizonyuló kérő formulákat,
cikisnek a túlburjánzó dicsőítéseket... Netán körimába bekapcsolódva,
azt beolvasásra, kioktatásra használni? Kiüresedhet, lélektelenné,
rutinszerűvé válhat a körima is!
Személy szerint nem tudom megállni - például egy temetésen -, hogy a
Miatyánk imádkozása során ne nézzek körül. Ha már nem zeng közösen az
ima, legalább mozog-e az emberek szája. Majd szinte mindig sajnálkozva állapítom
meg (és kulturálatlanságnak tartom): Még sem futja erre? Ezt sem tanította
meg nekik az édesanyjuk, vagy valaki?
Vajon ez a vélekedés tulajdonképpen az, amit a farizeus tett? Hova tegyük
akkor Pál öntudatát? Gyerekkorunktól életünk végéig azt halljuk, hogy
mi az emberhez méltó, a teremtettséget kiteljesítő élet. S ahol éljük
ezt az életet, ott minőségi dolgokat teszünk-e?
Az ÁEH és a III/III idején állandóan visszatérő vád volt az elitképzés.
Milyen az önismeretünk, van-e önbecsülésünk, öntudatunk? Mikor válik
mindez önelégültséggé? Minőségi gondolkodás, cselekedetek, szint?
Ha a Bokor laikusok, házasok, nagycsaládosok teológiát művelő szerveződésének
is véli magát, akkor hol vannak ennek írásban is megnyilvánuló eredményei?
Jelenleg ez az elmélkedés megüti-e az elvárt szintet, való-e az "Érted
vagyok"-ba? Épülnek-e nyomán valakik, vagy csak bosszankodnak, s sajnálkozóan
legyintenek? Mit gondolunk a Bokorról? Van-e kiválasztottság tudatunk?
Visszatérve az önértékelésre: Nem tudom, ki hogyan van vele, de én, ha
valami kerti vagy ház körüli munkát végzek, akkor időről-időre
- mintegy pihenésképpen - kicsit elüldögélek, végignézek azon, amit elvégeztem.
Ilyenkor kicsit elégedetten nézegetem az eredményt: Nem is olyan rossz...
- Minden vágyunk az, hogy amit teszünk, az értelmes, értékes, színvonalas,
Istennek tetsző legyen. Ehhez óhatatlanul hasonlítanunk, viszonyítanunk
kell (farizeusok vagyunk?). Visszatérően egyensúlyozunk az egészéges önértékelés és
a kötelező (?) szerénység között.
Gondoljunk vissza a 2017.
februári Bokorünnepre, amely az egyensúlyról szólt!
[Cserta Gábor, Székesfehérvár]
"Két ember fölment a templomba imádkozni: az egyik
farizeus volt, a másik meg vámos." (Lk 18,10)
- Mennyire tudok imádkozni a templomban? Mit?
- Kikkel szeretek együtt imádkozni? Miért?
- Van-e imaközösségem? Mióta?
