A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2019. június 2. - Mennybemenetel
Lk 24,46-53 - Érzések sodrában
A tanítványok az érzések sokaságát élik át rövid idő alatt. "Megrettennek" Jézus
láttán. "Félelmükben" azt hitték, valami szellemet látnak. "Miért
rémültetek meg? Miért támadt kétség a szívetekben?" - kérdezi Jézus. Kétség,
csodálkozás... Még akkor is, azután is, hogy Jézus megmutatta nekik a sebeit.
Rettegés, félelem, rémület, kétség, csodálkozás...
"És akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az írásokat" S mivel
halálával és feltámadásával beteljesedett az Írás, ez adjon erőt nekik,
hirdessék a népeknek, hogy térjenek meg! Kövessék Isten parancsait. "Ti
vagytok erre a tanúk."
Aztán az érzések sokkja után a belátás, a meglátás, a megértés után, amikor felfogják "tanú" voltukat, újabb
megrázkódtatás: Jézus végleges eltávolodása.
Hogy a Mennybe emelkedett, vagy csak visszavonult? Tény, hogy a tanítványoknak
a továbbiakban az ő fizikai jelenléte nélkül kell tanúságot tenni róla.
S hogy miről tudnak tanúságot tenni? Mit tudnak hirdetni a népeknek? Amit
megtapasztaltak Istenről a jézusi példán keresztül.
Törekedjünk mi is a találkozásra, megtapasztalásra. Ez ad erőt a felismert
igazság, az örömhír hirdetéséhez, továbbadásához. Nem a megértettnek, hanem az átéltnek
lehetünk tanúi.
[Berényi Rita, "Keleti szél" közösség]
"Kivezette pedig oket egészen Betániáig, és
fölemelve kezét megáldotta őket."
- Milyen isteni ígéretek meghatározók számomra?
- Milyen típusú erőben öltözöm szívesen?
- Kire szoktam áldást mondani?
2019. június
9. - Pünkösd
Jn 14,14-26 és 20,19-23 - Szentlélek és
tanúságtevő küldetés
Úgy érzem, hogy János evangéliumának két fejezetét és megjelölt passzusait egybe
kell olvasnunk, amikor (kapcsolódva a Pünkösd emlékünnepéhez) a Szentlélek üdvtörténeti
szerepéről elmélkedünk.
Az Újszövetség szerint a Szentlélek először Jézus Krisztus életében fejezte
ki működését, majd pedig Jézus földi életének lezárultával kiáradt a tanítványokra,
hogy általuk folytatódhasson az evangéliumi tanúságtétel. Vagyis a Szentlélek
biztosítja Isten tervének folytonosságát és folytathatóságát, megteremtve a kapcsolatot
a tanítványok számára a Jézus megtestesülését és mennybemenetelét követő idők
között.
A János által megidézett epizódok e kétfajta idő határmezsgyéjéről
valók, azaz két világ határáról, amelyeknek az egzisztenciális különbsége sokkoló félelemmel
tölthette el a tanítványokat: a mindennapi világgal felhagyva a Mesterrel együtt élni
(a múltban), és (a jövőben) élve maradni a Mester eltávozta után, a mindennapi
világban immár idegenül. Jézus, ahogyan János közvetíti, mélyen átérezte az árván
maradt tanítványok helyzetét, ezt a bizonyos senkiföldje-helyzetet. Az Utolsó vacsorán
ezért szólnak utolsó szavai a Szentlélekről, a tanítványok másik, immáron örökre
szóló pártfogójáról (paraklétosz): "Kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót
ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét, akit a világ nem
kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt,
mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz" (Jn 14,16-17). És ezért lesz
már a Feltámadás estéjén Jézus legelső gesztusa a tanítványok felé rálehelés,
a Lélek konkrét és szimbolikus átadása: "Békesség néktek! Ahogyan engem
elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondván rájuk lehelt, és így
folytatta: "Vegyetek Szentlelket!" (Jn 20,21-23).
Látnunk kell azonban, hogy a paraklétosz-Szentléleknek nemcsak az esendő embert
kell vigasztalnia a tanítványokban, de erőt is kell adnia bennük a küldetésre
választott apostolnak is. Az Utolsó vacsora búcsúbeszédében elhangzó jézusi biztatás és ígéret
a Feltámadást követő első jézusi megjelenés különös epizódjában (ahogyan
Jézus középre áll, megmutatja sebeit, a tanítványokra lehel) a tanúságtétel parancsává és
a bűnbocsánat hatalmának felelősségévé súlyosul - "Ahogyan engem
elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. ... Akiknek megbocsátjátok a bűneit,
azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak" (Jn
20,21-23) -, nem utolsósorban azt a súlyos dilemmát is magában foglalva (legalábbis
János szövege szerint), hogy Jézus tanítványa egyáltalán megtagadhatja-e
a bűnbocsánatot.
[Berta Erzsébet, "Keleti szél" közösség]
"Ha valakiknek megbocsátjátok bűneit,
azok megbocsátatna nekik, ha meg valakiéit
megtartjátok, megtartatnak."
- Milyen szellemiség árad belőlem?
- Milyen szellemiség tölt el?
- Milyen típusú küldetést tudok továbbadni?
2019.
június 16. - Szentháromság vasárnapja
Jn 16,12-15
- Utalások az egységre
Az alaphelyzet világos: Jézus búcsúzkodik. Búcsúzkodik, mert mennie kell. Vagy
azért, mert a zsidó elit mostanáig tudta tolerálni Jézus tevékenységét, és türtőztetni
a hatalomvesztéstől való félelmét, vagy azért, mert úgy érezte, hogy jobban
szolgálja már az Isten Országának az ügyét, ha véget vet a direkt tanító-tanítvány
kapcsolatnak. Engedi tanítványait a saját lábukra állni. "...mondom nektek,
ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad...." (Jn 12,24).
Az, hogy az Isteni Igazságból tanításai, illetve a közvetlen kapcsolatfelvétel
során mennyit tudott átadni, az elsősorban az őt hallgatók befogadókészségén és
nyitottságán múlott. A kijelentés, hogy "Még sok mondanivalóm volna, de
nem vagytok elég erősek hozzá...", azt sejteti, hogy ezen készségekben
még korlátozottak voltak. Más szóval: a tudatuk nem volt olyan állapotban, hogy
ki tudjon tágulni az Isteni Igazságok teljességére. Túl merev, a korábbi ismeretekre,
hiedelmekre, tapasztalatokra szűkült, azok ismerős biztonságához ragaszkodó lehetett.
Lehet, hogy a Jézus által visszatartott tanítások rombolóan szétfeszítették volna
akkori világképük és tudatuk kereteit. Nem bírták volna el. Az információk mennyiségén és
másságán túl az érzelmi akadályok is jelentősek lehettek: túl sok félelem és
a szívnek az a bizonyos keménysége.
Vajon miről beszélt volna még Jézus....?
A búcsúbeszéd után Atyjához fordul, és talán ebben az esszenciális imában találjuk
a választ: "...Legyenek mindannyian eggyé annak erejében, ahogy te, Atyám,
bennem vagy, és én tebenned! Ők is legyenek bennünk..." (Jn 17,21).
Úgy érzem, hogy a hátramaradt tanítások az egységről szóltak volna: a látható és
láthatatlan világ egységével, a teremtett világ minden létezőjének testvériségével,
annak szellemi, lelki és akár konkrét megtapasztalhatóságával lettek volna kapcsolatban.
Azt tapasztaltam, hogy szépre és csúnyára, jóra és gonoszra, én-re és te-re kettévált,
ellentéteken alapuló világunkban ez az egyik legnehezebben elfogadható igazság.
Visszaemlékszem egy húsvét éjszakai szertartásra, amikor sokadmagunkkal ültünk
szép rendben, a padsorokban az oltár felé fordulva. Én éppen azon ábrándoztam,
hogy vajon milyen hasznos és kedves gyermeke vagyok az Úrnak, és szinte már ezen
gondolatoktól is felmagasztalva éreztem magam. Akkor váratlanul megszólalt belül
egy hang: - Igen, mint ahogy az összes többi itt ülő ember is...
Elszorult a szívem. Nemcsak én egyedül... Majd szégyent éreztem nyilvánvaló önzésem
miatt. Hirtelen mintha a padsorok előtt állva láttam volna mindannyiunk
arcát fényben enyhén fölfelé tekintve, egyformára igazodva. Az érzések eredője
végül egy kis szomorúsággal vegyült hála lett. A hála érthető, hiszen egy örökérvényű igazság
vált belső tapasztalássá bennem e szimbolikus képek segítségével. De érthető a
szomorúság is, mert éppen egy önmagammal kapcsolatos illúzió rendült meg. És
ha fájdalmas is, az illúzióknak menniük kell, hogy helyükbe léphessen Isten Országának
az Igazsága. A Lélek bizonyosan vezet ebben minket.
Jézus nincs már mellettünk fizikai valójában, hogy rámutasson...., hogy elmondja...,
de ígérete szerint mégsem hagyott egyedül minket. A Lélek velünk van, és ha őszinte
vágy, nyitottság és bátorság van bennünk, talán meghalljuk az igazság szavát.
[Orbán Ágnes, "Keleti szél" közösség]
"Ő fog engem megcsillogtatni,
mert az enyémből merít és azt hirdeti meg nektek."
- Mennyire vagyok kíváncsi s teljes igazságra? Miben? Miért?
- Mennyire engedem felcsillantani kincseimet? Kinek? Miért?
- Mennyire tudatosítom kincseim Forrását?
2019.
június 23. - Úrnapja
Lk 9,11b-17
- Barátságos fogadtatás
A mai evangéliumi rész Jézus egyik kenyérszaporításáról szól. Sokszor, sokan
elmélkedtek erről, mi újat mondhatnék erről a részről - merül
fel bennem. Csakhogy éppen ez az egyik szépsége az evangéliumnak, hogy minden
egyes olvasáskor más és más színe, mondanivalója tűnik elő. Mint ahogy
egy erdővel borított hegyoldalnak is más és más a színe, látképe az évszak
változásával, de egy napon belül is, attól függően, hogy a kelő nap
lágy fénye súrolja-e, vagy sötét vihar tépi.
Számomra a mai szakasz első félmondatát világította meg a Lélek sugara.
Eddig nem is figyeltem fel erre: "Barátságosan fogadta őket, beszélt
nekik Isten országáról..."
Mennyire sokat számít a barátságos fogadtatás. Jézus nem háborog, hogy "Jaj,
már megint itt vannak a nyomomban, pedig a tanítványokkal el akartunk vonulni
egy csendes helyre!" Rugalmasan változtat a programon, és tanítani kezdi
a népet. Türelmesen, barátsággal beszél nekik Isten országáról, és nem méltatlankodik,
hogy alig értenek valamit a tanításából. De ha megértenek is valamit, alig remélhető,
hogy attól kezdve az életüket is aszerint alakítják. Ma úgy mondanánk, Jézust
nem töri le a tömegpasztoráció nulla felé tartó hatékonysága.
Barátsággal fogadja őket, és beszél nekik Isten országáról. Talán éppen
ez a barátságos hozzáállás, a nagy tudású ember gőgjének teljes hiánya az,
ami sokakat megnyer. Lehet, hogy nem értik a magas röptű szöveget az Isten
országáról, de látják, hogy a Mester szívvel-lélekkel köztük van. Nemcsak a szellemük
táplálására figyel, hanem az éhségük megszüntetésére is gondja van. Akinek a
szavai és a tettei ennyire összhangban vannak, az könnyen elnyeri az emberek
bizalmát, és akiben bíznak, azt követik is. Elhiszik neki azt is, ami nem egészen érthető.
Az emberek többsége - ma is - nem annyira a fennkölt, felhők fölött járó gondolatokat
keresi a vallási közösségben, templomban, mint inkább a barátságos fogadtatást,
a közösséget, és különösen a tájékozódási pontokat, az életvezetési mintákat,
amelyek segítenek eligazodni az élet szövevényes útvesztőiben.
Megnyugtató tapasztalni, hogy aki az Isten országáról beszél - Jézus vagy napjainkban
bárki, aki őt követi -, annak lehet pozitív gesztusa a korgó gyomorhoz is.
[Balogh László, "Keleti szél" közösség]
"...És fogadván őket, beszélt
nekik Isten királyságáról, a kezelésre szorultakat
pedig meggyógyította."
- Hol, mikor, mennyi magánéletre futja?
- Hány embert tudok egyszerre fogadni?
- Mit teszek azokért, akik számítanak rám?
2019. június
30. - Évközi 13. vasárnap
Lk
9,51-62 - A Jeruzsálembe vezető úton
Akik hiszünk Istenben és Jézusban, mindannyian arra tartunk. Jézus három évi
működése során folyamatos zarándoklatban élt. Csodálatos, magával ragadó személyisége és
- itt hozzá kell tennünk - sok csodája és gyógyítása okán számos követője,
társa akadt, akik kezdetben meg sem értették tanításának lényegét. A szeretett
tanítványokból kettő, Jakab és János égből leszálló tűzzel emésztették
volna el az őket szállásra befogadni nem akarókat.
Jézus mindenkit figyelmeztetett. A vele közösséget vállaló zarándokúton, ahol
folyamatos Emberfia-Isten-kapcsolat van, ahol állandó az Istenben levés, "a
rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs
hová lehajtania a fejét". A három év "extázisa", istenközelsége,
Istenben levése szerint érthető: "Hagyd a halottakra, hadd temessék
el halottaikat, te pedig menj, hirdesd Isten országát!" Valamint semmivel
kapcsolatban ne legyenek aggodalmaitok, ne legyen aggodalmunk!
Mi itt, most, s talán míg világ a világ, Istent szeretőként és keresőként
Jézus tanítását, példáját szemünk előtt tartóként éljük statikus világunkat:
- Gyermekkor: testi-lelki-szellemi fejlődés; tanulás, felnőtté vágyódás.
- Ifjúkor: énkeresés, párkeresés, Isten keresése.
- Felnőttkor: család-felelősség, egzisztencia - munka, biztonság -
aggodalom.
- Öregkor: funkcióvesztés, betegségek, testi bajok, szellemi leépülés, családban,
gyermekekben, unokákban való fájdalom-öröm.
Ezek az átlagember életállomásai. Természetesen közben beleférnek apró kis zarándoklatok;
percek, órák, napok Istennel való együttlevése. Esti imák, családi együttlétek,
templomi mise, akár egy El’ Camino, római vagy egyéb zarándoklat. Egy átlagember
talán ezekben a percekben élheti meg az Istennel alkotott szoros együttlétet.
Az ember egzisztenciális kérdései, amelyek legtöbbször szorongással is járnak:
a halálhoz fűződő viszonya, a halálfélelem, a döntés szabadságától
való félelem, félelem az elszigeteltségtől, s leginkább szorongás a magára
maradástól.
És az élet nagy kérdései: Miért is vagyok a világon? Mi az, ami egyre inkább
felerősödik bennem? A halálfélelem? Mennyire érzem magányosnak magam az élet
egy-egy nagy helyzetében? Merek és tudok-e szabadon Isten mellett dönteni?
[Kis Imre, "Keleti szél" közösség]
"A Szabadító pedig így szólt hozzá: "Egy
sem alkalmas az Isten királyságára, aki az ekére veti
a kezét és hátrafelé néz!"
- Merre nézek, amikor új barázdát szánt az ekém?
- Mire sarkallom enyéimet? Mire várok tőlük buzdítást?
- Milyen kapcsolatom van a halottaimmal?
