A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2019. február 3. - Évközi 4. vasárnap
Lk 4,21-30 - A látszat csal!

"Nemde József fia ő?" Sokszor nem is olyan könnyű ismerni azokat, akik közel vannak. Éppenséggel azért, mert nagyon közel vannak. Jézussal kapcsolatosan is éppen azok, akik látták felnőni, látták őt ifjúnak és látták teljes emberségében, most nem ismerték fel az ő nagyságát. Éppen ellenkezőleg, firtatják azt. Úgy tűnik, emberi természetünkhöz hozzátartozik az, hogy ha valaki túl közel van hozzánk, ha túlságosan is előtérben van, és mindennap látjuk és halljuk, nagyon könnyen az történik velünk, hogy nem is vele, hanem a róla alkotott véleményünkkel találkozunk: Minél többször találkozunk valakivel, elmélyül bennünk - nem az, hogy ő ki, hanem, hogy mit gondolunk róla, illetve hogyan látjuk őt. Hiába találkozunk nap mint nap, a saját véleményünk, a saját gondolkodásunk határoz meg...
Furcsa ez, hogy azt nem látjuk igazán, aki közel van, és az életünk múlik rajta. Néha csak egy-egy veszteség tárja fel, hogy valaki, aki nagyon közel volt hozzánk, mennyire fontos is volt!
Olyan gyakran mondjuk, és olyan természetes az imánk: "Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy." Olyan természetesnek tartjuk, hogy beszélünk róla, hogy Isten olyan távol van, nem halljuk, nem értjük. Meg kellene ismernünk a hozzánk közel álló Istent. A bennünk élő Istent. Azt, aki olyan természetesen van közel hozzánk és olyan természetesen lakik bennünk, hogy már rég elveszítettük látását. Annyira természetes, hogy fel sem tűnik hogyan éltet és hogyan van velünk.
Amikor Jézus megjelent szűkebb hazájában, nem ismerték fel. Fölfedezésre vár, aki közel van.
Sok mindent gondolunk egymásról. Felszínes ismereteink lehetnek. Hosszú ideig élünk együtt. Sokszor a negatív megközelítés él bennünk: "Te ilyen vagy, ismerlek, mi másra számíthatnék..." Közben nem is látjuk a másikat! Saját előítéleteink boldogtalanná tesznek.
Nem egyszer magunkat is meglepjük viselkedésünkkel. Mert saját magunkkal is így vagyunk! Meglep, hogy a másik "több", mint hittük. Meglep, hogy magunkról is képesek vagyunk "másként" vélekedni.
Isten több annál, mint amit felfoghatunk Belőle. Sokkal több! "Nem válaszolt! Nem segít! Nem szól! Esetleg még büntet is!" Ha történik valami, hamar vonatkoztatjuk Istenre, és vonjuk le a következtetést: Isten ilyen vagy olyan!
Feladatunk a hozzánk közel levők "felfedezése", a helyes ismeret kialakítása Istenről, mellettem élőkről és önmagamról.

[Horváth József, Tata]

"Aztán hangot adtak meggyőződésüknek előtte, és csodálkoztak a szájából fakadó nyájas szavakon és azt mondták: Nemde József fia ez?" (Lk 4,22)
   - Mennyire merek hangot adni meggyőződésemnek?
   - Mikor szoktam csodálkozni más kedvességén?
   - Mennyire vagyok előítéletem rabja?

2019. február 10. - Évközi 5. vasárnap
Lk 5,1-11 - "...mégis..."

Hajlamosak vagyunk úgy szemlélni az evangéliumi történeteket, mint amelyek nem ránk vonatkoznak. Oly távoli időben játszódtak le, amelynek nem sok köze van a XXI. századhoz. A mai evangéliumról is úgy tűnhet, hogy ez Péterhez és legföljebb az utódaihoz szól. Tehát nem ránk, a padban ülő hívekre vonatkozik. Ha így állna a dolog, nyugodtan ülhetnénk, hallgathatnánk a prédikációt, vagy "nullába kapcsolva" mélázhatnánk, unatkozhatnánk.
A csodás halfogás azonban mindannyiunknak és mindannyiunkról szól. Csak aki tudatosan elzárkózik, annak nem mond semmit!
Talán Péter is úgy hallgatta azon a napon Jézus tanítását, ahogy sokszor mi is: szórakozottan, megszokva, közömbösen. Ez így ment volna, ha Péteren múlik, élete végéig. De Jézus megszólítja. Nem kér nagy dolgot, csak azt, hogy evezzen a mélyre, és vesse ki a hálót. Nem nagy dolog, hisz Péternek ez a foglalkozása. Vonakodása mögött fáradsága és kételkedése húzódik meg. Fáradsága, mert egész éjszaka dolgoztak. Kételkedése, mert nehogy már egy vándorprédikátor mondja meg, hogy mikor kell halászni: fényes nappal, a legnagyobb hőségben, amikor nincs fogás. Ha nem ismerné korábbról Jézust, nem tenné meg. De megteszi, mert talán eszébe jutott valamelyik csoda, amelyet látott, s azt gondolta, "hátha történik valami". Mégis kiveti a hálót
Aztán hirtelen rádöbben kisstílű haszonlesésére és gőgjére. Rádöbben, hogy kételkedett, pedig már annyi csodáját látta Jézusnak. Első reakciója: "Uram, menj el tőlem..." És jön Jézus biztatása: "Ne félj!"
Péterben magunkra ismerhetünk, amint a hétköznapok forgatagában, egyformaságában megszürkül, ellaposodik az Istennel való találkozásunk. Ellangyosodott életünkben - talán éppen most! - megszólít Jézus. "Evezz a mélyre!" Mi ilyen módon okoskodunk: Mit tudja az Isten a menny magasából, hogy milyen az élet idelenn? Magunkra ismerhetünk, amikor környezetünket látjuk, és kételkedve fogalmazzuk meg: itt már csak a csoda segíthet. Magunkra ismerünk, amikor fáradságra hivatkozunk: belefáradtam az élet terheibe, nem tudok továbblépni, ennyi telt tőlem, nem tudok többet alkotni. Magunkra ismerünk a langyosságunkban: én keresztény ember vagyok, az egyház parancsait is igyekszem megtartani, még közösségbe is járok...
A történet szerint itt következik az, hogy Péter mégis kievez a mélyre... Tehát meg kell hallanom Jézus itt és most rám vonatkozó megszólítását, a rám vonatkozó feladatot. És lépni, minden fáradtság ellenére!
Nemrégiben az egyik vasárnapon a Miatyánk alatt kezet nyújtottam a mellettem álló férfinak, és az ima alatt fogtuk egymás kezét. A mise végén építő beszélgetést folytattunk, mi, előtte ismeretlenek.
Testvérem, aki beérkezettnek és lehorgonyozottnak véled az életedet, halld meg Jézus kérését: Evezz a mélyre, vesd ki s hálót, és csodás dolgokat fogsz tapasztalni!

[Horváth József, Tata]

"Amint abbahagyta a beszédet, így szólt Simonhoz: Evezz ki a mélyre és vesd ki hálóitokat fogásra!" (Lk 5,4)
   - Mennyi idő után tudom abbahagyni a beszédet?
   - Mennyire szeretem az elmélyülést?
   - Mit lehet tőlem tanulni?

Achívum