A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2018. november 4. - Évközi 31. vasárnap
Mk 12,28-34 - A főparancs

A történelem folyamán az emberek a hittartalmak elhívésében, a szertartásokon való részvételekkel és a parancsok, törvények betartásában élték meg az Istenhez tartozást. Az Istenhez tartozás ezért bonyolult, szabályozott folyamat volt, amelyben az emberek rigorózusan figyelték önmagukat, és persze másokat is, hogy megfelelő módon teljesítik-e az előírásokat. Az előírások teljesítése nemcsak bonyolult,haenm sokszor ellentmondásos folyamat is volt.
A zsidó vallás főparancsa egyértelmű volt: Istent szeretni és a felebarátot szeretni. Itt Istenen az ószövetségi könyvekben és írásmagyarázatokban az írástudók által meghatározott Istent értették, és a felebaráton a nemzethez tartozókat.
Isten fogalma az ember számára az időben bomlik ki, hiszen egyre több írás, kinyilatkozás, értelmezés és személyes tapasztalat formálja. Vannak korok, amelyek a valódi Istent teljesen félreértették vagy félremagyarázták, vagy egyéb érdekeknek megfelelően formálták. Hiszen az Istenre hivatkozás olyan igazolást adott a döntésekhez, amely felülbírálhatatlan volt. Tudatosan vagy rossz tudás nyomán torzult el az istenkép, és ennek megfelelően az emberi társadalmak. A mai kor legfontosabb feladata is ez: kihámozni a valódi Istent a vallások bonyolult elbeszéléseiből. Isten - ahogyan Jézus tanítása is bizonyítja - nem lehet más, csak a szeretet. Minden más kép, elvárás, hit - hamis, még akkor is, ha hagyományok, tekintélyek, intézmények nem ezt és nem így mondják.
Jézus eljövetelének szándéka és küldetése pont az volt, hogy Istenről, Isten valóságáról tiszta vizet öntsön a pohárba, azaz hogy a sok-sok jószándékú ember ebben a talán legfontosabb kérdésben ne legyen bizonytalan vagy elbizonytalanítható.
Az írástudó kérdése beillett Jézus elgondolásába. Noha nem Istenről kérdezte, hanem hogy melyik a főparancs, de ez a kérdés - és szinte minden kérdés - alkalmas arra, hogy jó tanítás, előrevivő lépés legyen az ember Istenhez vezető útján. Istent az értelmünkkel, az érzelmeinkkel és az akaratunkkal egyarán kell szeretnünk, nem elégedve meg részmegoldásokkal. A valódi Istennel csak a valódi ember tud találkozni.
És itt van Jézus eljövetelének másik motivációja. Az emberről is tiszta vizet kell önteni a pohárba. Önmagunk Istenhez emelésének ("teomorfizálásának") számos útja van. Ilyen a felebarát, a másik ember és az ellenség szeretete. Önmagunk teomorfizálása helyett az Istent "antropomorfizáltuk", lesüllyesztettük önmagunk zsigeri szintjére. És ez még nem is lenne olyan baj. De mindezt annyira bebetonoztuk dogmákkal, hagyománnyal, egyháziassággal, hogy ma alig találunk kitörési pontokat.
A mai kor egyházvezetési elbizonytalanodásának éppen ez a veleje: Hogyan lehet a sok-sok oldalról már tarthatatlan istenképen és emberképen úgy továbblépni, hogy a mundér becsülete, az intézmény és a tekintély is megmaradjon.
Bár az emberiség időközben információs "szupersztrádán" halad, egy valami nem változik: az, hogy a szeretet minden életnek, kapcsolatnak és felelősségnek a sarokköve marad. És a valódi ember voltát megélő ember számára Isten mindennapos, kézzel fogható tapasztalattá vált.
Az írástudó túllépett önmagán. Így Jézus meg tudta dicsérni: "Barátom, már kezded kapizsgálni a dolgot."

[Garay András, Dunakeszi]

"Szeretni fogod felebarátodat, mint magadat. Ezeknél nagyobb meghagyások nincsenek." (Mk 12,31)
   - Mennyire szeretem önmagamat?
   - Kit tudok annyira szeretni, mint önmagamat?
   - Mi az, amiben még javulnom kell a szeretetkapcsolataimban?

2018. novmber 11. - Évközi 32. vasárnap
Mk 12,38-44 - Ki az első?

Jézus egész tanításának középpontjában két nagy kérdéskör volt. Ki az Isten valójában, és milyennek kellene lenni az embernek? Minden társadalom kitermeli a vallások világát, amelyet a különböző egyházak jelenítenek meg. Tehát ha az ember erre a két kérdésre kíváncsi, elsősorban náluk kutakodik. Hiszen az embernek annak megfelelő az önmagáról alkotott képe, viselkedése, mindennapi szokásai - amit Istenről gondol. Az egyházak vezetőinek mindennapjai pontosan leképezik azt, hogy mit gondolnak Istenről. Hiszen mégiscsak ők az hiteles személyek, a dolgok tudói.
Jézus pontosan tudta: nem az a baj önmagában, hogy "elől ülnek a zsinagógákban" és "színből hosszan imádkoznak", hanem hogy ezáltal olyan istenképet közvetítenek, amely nem a valódi Istenről szól. Mert ez a magatartás azt sugallja, hogy Isten az urak Istene: aki úr, főpap, írástudó, az közelebb van Istenhez, és Isten nem szolidáris válogatás nélkül minden emberrel, azaz Isten személyválogató. Hiszen ezek a személyek nem szolgálnak, hanem azt várják el, hogy őket szolgálják (Jézus szerint: az az első köztetek, aki a legjobban szolgál).
Ennek felismerése is inspirálta 1965-ben az ún. Katakomba Paktum létrejöttét, amely a közelmúlt egyházi életének korszakos dokumentuma, s amelyben az elsősorban dél-amerikai püspökök hitet tesznek a mellett, hogy az ősegyház szellemében fognak élni. És ezt a felismerést tükrözi az, hogy Ferenc pápa a Szent Márta-ház "üzemi konyháján" étkezik. Mert pontosan tudják, hogy Jézus Istenét nem lehet hirdetni sokfogásos vacsorák után, Armani-öltönyökben és aranyozott fürdőszoba csaptelepekkel berendezett püspöki palotákban (Limburg). Nyilván itt mindenkinek a saját háza táján kell söprögetnie. És egyre több jó példa is van.
Milyen emberi magatartás beszél hát Istenről? Ahogy mondani szokták, "a téma az utcán hever". Jézus csak figyelni kezdi a perselybe pémzt dobó népeket. Kinek az adása hasonlít legjobban Istenhez? A mindent odaadó Istent a mindent odaadó ember mintázza. Az, "aki a maga szűkösségéből mindenét bedobta, amije volt, még a betevő falatját is". Az Istenhez hasonlóvá vált (teomorf) ember.
Mindent odaadni, amikor az embernek családja van, társadalmi státusza van, vannak elvárások feléje? Nem élhetetlen így az élet? Jézus tanításában erre is van válasz. Ha adtok, akkor kaptok. Százannyit. A testvériség által. Tehát Jézus tanítása komplett csomag. Az élet minden területére ad megoldást. Igen, de ehhez megélt testvériségre, kontraszttársadalomra van szükség: ahol minden van, de minden máshogyan van, átitatva önzetlenséggel, szeretettel, szolgálattal. És ez az ő népe, ez az egyház. Minden más csak karikatúrája a világtörténelem legigazibb (legnaivabb) elképzelésének - az, hogy létezhet az Isten országa.

[Garay András, Dunakeszi]

"Azután odajőve egy szegény özvegy bedobott két leptont, vagyis egy kvadránst." (Mk 12,42)
   - Mennyire hivalkodó az adakozásom?
   - Mennyire érdekel, hogy mások mennyit adnak?
   - Mennyire vagyok nagylelkű, ha szűkében vagyok?

Achívum