A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2018. szeptember 2. - Évközi 22. vasárnap
Mk 7,1-8.14-15.21-23 - "Hallgassatok rám mindnyájan!"

Örök kérdés, hogy mit kell megtartani az ősök hagyományaiból, és mit lehet alkalmas új gyakorlattal helyettesíteni, esetleg a régit továbbfejleszteni. Ezen tépelődik mindig Tevje is a Hegedűs a háztetőn-ben. Azt hiszem, ebben is az lehet a lényeg, hogy a régi gyakorlatok szellemét, lelkiségét általában szerencsésebb megtartani, de mindenképpen megérteni, és addig nem szabad lecserélni őket. Nem szeretnénk ugyanis a fürdővízzel a gyereket is kiönteni. Itt van a tanulságos példa az evangéliumban. A kézmosást mint higiéniai elvárást nem szabad elhagyni. A piacról hozott élelmiszerek vízzel meghintését bölcsebb, ha mi nem így alkalmazzuk, hanem azokat is alaposan megmossuk. Sajnos emberi gyarlóságból alakulhatott át a bő vízzel megmosás meghintéssé. Rögtön felmerül a kérdés, hogy én milyen jó gyakorlatokat alakítok át lustaságból értéktelenné? Például elhadarom az asztali áldást átgondolt hálaadás helyett? Sorolhatnám még a példákat. Talán te is tudsz hozzátenni párat...
Ez mind szép és jó, de helyén kell tudnunk kezelni a dolgainkat. Hasznos nekem, ha betartok alapvető egészségügyi, higiéniai előírásokat, és más szokásokat, de az életemet jól alakítani csak akkor tudom, ha ezeknél ezerszer fontosabbak számomra a szeretet cselekedetei, főleg amiket nekem kell megtennem, meg azok a szeretetlenségek, amiket mindenképpen el kell kerülnöm. És ebben még csak azt sem mondhatom, hogy ezek rossz szokásaim, mert nem mentségek kellenek, hanem jócselekedetek, elkerült rosszak. Isten országának megvalósítása - a saját életemben - csak rajtam múlik. Ha ezt az életet el tudom kezdeni, akkor az folytatódhat az örökkévalóságban is, de ha csak az önzésemet élem meg, akkor abban is maradok örökre - boldogság helyett.
A szív tisztasága a legfontosabb, mert hiába tudom, értem én "a tutit", ha érzelmileg nem azonosulok a jósággal, az önzetlen szeretettel, akkor a mindennapjaimat sok hiba, és végül félrecsúszott élet fogja jellemezni. De ha arra törekszem, hogy mindig a lelkiismeretem szerint cselekedjek, és a lelkiismeretemet rendszeresen karbantartom - imával, engem tanítani tudó olvasmányokkal, őszinte beszélgetésekkel, (olyan emberekkel, akiknek szívesen megfogadom a szavát) vagy akár egy jó zenével, akkor boldogan telhet az életem, könnyebben megoldom vagy elfogadom életem nehézségeit, tehát haladgatok a jézusi úton...

[Singer József, Székesfehérvár]

"Majd ismét tömeget hívott össze: Rám hallgassatok mindnyájan és értsetek." (Mk 7,14)
   - Mennyire tudok az embereknek felváltva beszélni ugyanott?
   - Mennyire igénylek figyelmet magamnak, a mondanivalómnak? Miért?
   - Mennyire ügyelek arra, hogy érthető legyek azok számára akik figyelnek rám?

2018. szeptember 9. - Évközi 23. vasárnap
Mk 7,31-37 - "Megnyílnak majd a süketek fülei..."

Jézus egyik csodálatos gyógyításáról hallunk ebben az evangéliumi szakaszban: meggyógyít egy süketnémát. Azt szoktuk mondani, hogy Jézus földi életének a célja elsősorban a tanítás volt - az, hogy megmutassa, hogyan élhet az ember az Atyával harmóniában, hogy lássuk, milyen az Atya által megálmodott ember, gyógyításai pedig küldetésének az igazolását szolgálták.
Itt, a Mk 7,31-37-ben azonban nem ez látszik. A küldetés igazolása helyett sokkal inkább a végtelen szeretet, a határtalan empátia, az egyén messzemenő tiszteletben tartása érhető tetten. Nem a tömeg előtt, mindenki szeme láttára történik a gyógyítás. "Félrevitte őt, külön a tömegtől": Jézus intim környezetet biztosított neki, majd a gyógyítás után "megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el".
Ezen a történeten számomra Jézusnak az Atyától átvett rendkívüli szeretete sugárzik át. Nem erőszakolja rá magát senkire, pláne nem akar senkiből vásári mutatványt csinálni, vagy önmagának helyzeti előnyt kovácsolni. Az egyént tiszteletben tartva azt adja, amire ott, az adott helyzetben az illetőnek szüksége van, és teszi ezt mérhetetlen empátiával, intimitással, szeretettel.
A magam számára két kérdést/tanulságot látok a történetben.
Egyrészt mi az az életemben, a környezetemben, amit nem akarok meghallani? Mi az, amiről nem akarok beszélni? Hol érhető tetten saját bénultságom a hallás és a beszéd terén? Tudom-e ezeket a területeket Isten elé vinni, segítséget kérni Tőle? Meg tudom-e szülni magamban a vágyat arra, hogy ezekből a megkötözöttségekből szabadulást nyerjek?
Másrészt melyek azok a területek, ahol Jézushoz hasonlóan én is oldani tudom mások görcseit az életben? Miben tudok gyógyítóan együttműködni nehéz helyzetű társaimmal? Meg tudom-e látni a szükséget, a segélykérést, a kommunikációs nehézségek mögötti elszigetelődésből szabadulni vágyást? Tudok-e a szükséget látva Jézushoz hasonlóan az Atyához fordulni, és Tőle erőt/áldást kérni a segítéshez?
Hiszem, hogy a szeretettel odafordulás csodákat tesz. Hiszem, hogy Isten meghívott bennünket - a tanításra is, és egymás sebeinek szeretetteljes gyógyítására is.

[Miklós Tibor, Székesfehérvár]

"És visznek hozzá egy nagyothalló beszédhibást és kérik őt, hogy tegye rá a kezét." (M 7,32)
   - Kit, hová viszek?
   - Kit, miért lehet hozzám hozni?
   - Miből, mennyit hallok meg?

Achívum