A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2018. február 4. - Évközi 5.
vasárnap
Mk 1,29-39 - "Elmúlt a láza és szolgált"
Keresztelő Simon anyósa meggyógyításának története
tartogat néhány olyan apró részletet, amely alkalmas arra, hogy elindítsa
gondolatainkat.
Elsőként az a kérdés merülhet fel, hogy mire is lehet jó egy betegség. Ha
betegségről beszélünk, elsőre mindnyájunknak az ötlik az eszébe, hogy az
csak rossz lehet, hiszen kellemetlenséggel, fájdalommal jár, erőtlenek leszünk,
megérint a halál szele. Ez a történet azonban arra is rávilágít, hogy egy-egy
betegség bizony néha alkalom lehet arra, hogy közben Jézussal találkozzunk.
Időnként nincs elég időnk Jézusra, keveset figyelünk rá, s talán ajándékul
kapjuk a betegség idejét, hogy elmélyüljön vele a kapcsolatunk. Így válhat
áldássá a keserűnek, rossznak induló időszak. Ha Simon anyósa nem lesz beteg,
talán sohasem találkozik Jézussal.
A következő felismerés az lehet, hogy milyen nagy értéke van annak, ha egy
családból valaki már ismeri Jézust, és ha baj van, akkor tud szólni neki,
mint Péter tette. Abban a családban ő volt akkor az egyetlen, aki ismerte
Jézust, s azonnal szólt neki anyósa érdekében. Nagy lehetőség az, ha tudja
valaki, hogy honnan kell segítséget kérni, és azt meg is teszi. Lehet, hogy
kisebb vagy nagyobb családomban én vagyok az egyetlen, aki élni tud ezzel
a lehetőséggel. Amilyen készséggel ment Jézus Simon hívására annak anyósát
meggyógyítani, olyan készséggel jön ma is a mi hívásunkra. Bátran hívhatjuk,
ha szeretteink, barátaink között valaki testileg vagy lelkileg beteg. És
ha azt tapasztaljuk, hogy az illető nem fogadja el közvetítésünket, ha nem
tudunk számára elfogadhatóan beszélni Istenről, akkor egy időre hagyjuk abba
ezt, és inkább Istennel beszélgessünk róla. Mint Péter is tette, amikor említette
neki anyósa baját.
A harmadik apró momentum, ami hangsúlyos lehet, hogy Jézus azonnal megy.
Az evangéliumi híradásokban gyakran olvashatjuk, hogy azonnal megtesz valamit,
nem halogat, nem késlekedik. Ha hívják, azonnal megy. Például akkor, amikor
fáradtan megérkezik, és Jairus hívja őt, gyógyítsa meg a leányát. Azonnal
elindul. Útközben a vérfolyásos asszony állítja meg, azzal is szóba áll,
és végül mindkettőt meggyógyítja. Minderre van ereje és szeretete. Mi is
ilyen hozzáállással tegyük azt, amire hív minket, vagy amire a Lélek indít
bennünket. A halogatás, a késlekedés a pokol felé vezető út, és bizony sokszor
már pótolhatatlan az, amit a maga idejében elmulasztottunk.
Végezetül még egy kérdés, amelyre ma válasz kaphatunk: Mire való a gyógyulás?
Arra, hogy akit Jézus meggyógyított, az szolgáljon. Egyszerű, csattanos mondat:
"Erre elmúlt a láza, és szolgálni kezdett." Nem csodálkozott, nem hálálkodott,
nem akart visszaélni azzal, hogy ő még gyenge. Aki igazán meggyógyult, azt
mindig az jellemzi, hogy elkezd szolgálni. Magamnak is feltehetem a kérdést:
Valóban meggyógyultam már? Mert ha igen, ha lelkileg egészséges vagyok, akkor
egyértelműen kényszert fogok érezni arra, hogy Jézusnak szolgáljak, embertársaimon
keresztül. De jó lenne ilyennek tapasztalni magamat!
[Csiky Lajos, Budapest]
"És igen kora éjjel fölkelvén kiment, elment egy puszta helyre és ott imádkozott." (Mk 1,35)
- Mikor szoktam fölkelni?
- Mennyi időm marad imádkozni a nap indításához?
- Mennyire szoktam magamnak biztosítani a zavartalan csendet?
2018. február 11. - Évközi
6. vasárnap
Mk 1,40-45 - "Könyörületre indult..."
A farsangvégi időszak az örömről, a vidámságról szól. Jól
illik ide a mai evangéliumi történet, amely rávilágít arra, hogyan mutatta
meg Jézus az Atya szeretetét az emberek között. Ennek határtalan mértéke,
bensőségessége az, ami bennünket csodálatra késztethet, és utánzására indíthat.
Gondoljunk bele először a leprás helyzetébe. Szörnyű betegség, még ma is,
hiszen elevenen lerohad a bőre, húsa, tagjai, és mindez folyamatosan fájdalommal
is jár. S főleg akkoriban, többnyire szükséget szenvedve, segítség, ápolás
nélkül éltek a leprások, általában szegénységben, nyomorogva. Ennél is nagyobb,
lelki fájdalmat jelenthetett az, hogy kirekesztődtek az emberi közösségből,
kiközösítették őket a társadalomból, s emellett feleslegesnek is érezhették
magukat. S mivel a közvélemény Isten büntetésének tartotta betegségüket,
úgy érezhették, hogy Isten is elhagyta, nem szereti őket.
Jézusban egy ilyen ember láttán ébred könyörület. Az eredeti görög szó értelme
az, hogy "szívből, lelke mélyéből megszánta". Többször is előfordul ez a
kifejezés az evangéliumokban, jelzi, hogy ilyen odafordulóan szereti Isten
az embert, Jézus szavaiban, gesztusaiban ez mutatkozik meg. S ez az együttérzés
teljesedik ki abban, amikor Jézus megérinti a leprást, ami tilos, ön- és
közveszélyes is volt, és ezzel közösséget vállalt vele.
Ide illik szent Pál jelzője, aki "minden ismeretet felülmúlónak" nevezi Jézus
szeretetét. Ez a kifejezés nem csupán azt jelenti, hogy mérhetetlenül nagy,
hanem azt is, hogy ha Jézus lakik a szívünkben, akkor a tudást meghaladóan,
gyakorlata alapján, a magunk tapasztalata által is ráérezhetünk. Jó lenne,
ha nem csupán Isten iránti szeretetből, parancsának engedelmeskedve, karitászfelajánlásunkat
teljesítve fordulnánk a rászoruló felé, hanem a megszánás, az együttérzés
is megjelenne hozzáállásunkban, akár aggódásunkat fejezzük ki, gyakorlati
segítséget nyújtunk vagy lelki támogatást adunk.
Talán semmi sem tudja jobban kifejezni, persze átvitt értelemben, a világ
mai állapotát, mint a lepra. Isten nélkül, belül és kívül, helyi és világméretekben
sok minden foszlik és bomlik, mégpedig halálosan. Kisebb és nagyobb embercsoportok
élnek nyomorúságosan, kirekesztve, lenézetten, kilátástalanul, remény nélkül.
Ahogyan az akkori társadalomban, ma is van jogos önvédelem, elzárkózás, hogy
a betegség, a baj ne terjedjen tovább. De az egyes rászoruló ember esetében
más a helyzet! Kereszténységünk gyengesége a gyógyító, megtisztító, felemelő
jézusi érintés hiánya! Mennyire szükség lenne közösséget vállalni egy-egy
hozzánk forduló, vagy általunk észrevett emberrel. Hiszen annyian vannak
szerencsétlenek, kitaszítottak, menekültek, a társadalom peremén tengődők,
akár a maguk, akár mások, akár a körülmények alakulása miatt. A mai evangéliumban
szereplő "leprás" lehetne a bőrszíne miatt lenézett, szükséget szenvedő család,
a messzi földről érkező menekült, vagy az aluljáróban éjszakázó hajléktalan.
Vagyok olyan bátor és Jézussal olyan erős, hogy merem "megérinteni", közösséget
vállalni vele, áldozatosan segíteni?
[Csiky Lajos, Budapest]
"Majd odajött hozzá egy leprás segítségül hívva Őt, és térdre esve, szólván neki: Ha meg akarsz, meg tudsz tisztítani." (Mk 1,40)
- Mennyire vagyok megközelíthető? Kinek? Minek?
- Kinek a segítségét veszem igénybe? Mihez?
- Mennyire szoktam követelőzni? Milyen alapon?
