A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2016. október 2. - Évközi
27. vasárnap
Lk 17,5-10 - "...amivel úgyis tartoztunk"
Érdekes hatású a mai evangélium. Többször át kellett
olvasnom, mire felfogtam, hogy miről is szól.
A tanítványok kérik, hogy Jézus növelje bennük a hitet (bizalmat) Istenben. Jézus
erre először lényegében azt mondja: Ha csak olyan csekély, de elegendő bizalmatok
volna Istenben, mint az apró mustármag, akkor földöntúli csodás dolgokra lennétek
képesek. Majd a fentieket tovább finomítja egy példabeszéddel: A munkából fáradtan
hazatérő szolgától elvárjuk, hogy előbb minket szolgáljon ki a vacsorával,
csak utána törődjön a saját igényeivel, éhségével. Sőt azt is mondja,
hogy ez természetesnek vesszük, meg sem köszönjük, mert ez így járja, hiszen
neki ez a szolgálat kötelezettsége volt, amit úgyis köteles volt, tartozott megtenni.
Miről szól ez nekünk? Arról, hogy nem jár köszönet azért, mert betartjuk
a parancsolatokat, például a tízparancsolatot, hiszen annak betartása kötelességünk,
így tartozunk azt megtenni. Akkor járunk Isten kedvében, akkor fog növekedni
a hitünk, ha ezt meghaladva teljes bizalmunkat Isten kezébe helyezzük. Vagyis
nem biztonsági játékot játszunk, nemcsak a feleslegből adunk a rászorulóknak,
nemcsak a barátainkat szeretjük, hanem még az ellenségeinkkel is jót teszünk,
méltányosak vagyunk az embertársainkhoz, nem kezdünk el azonnal mérlegelni, hogy
méltó-e a figyelmünkre, áldozatunkra, időnkre. Vagyis az Ószövetség szemet-szemért
gondolkodását meghaladva új, szeretetelvű életet vár tőlünk a mindenkit
szerető Isten.
Pont a mai napra írtak ki népszavazást a migrációval kapcsolatban. A menekültek
- mint minden embertársunk - véleményem szerint Isten által szeretett, Istennek
kedves embertársaink, embertestvéreink. Vajon a fenti evangélium alapján mit
jelent az az elvárás, hogy az átlagember számára előírt parancsokat meghaladó
bizalmat kell adnunk Istennek, és a parancsokon felülemelkedve kell hasznos szolgálatokat
tenni nekik, hogy ezáltal túllépjünk a haszontalan szolga kötelességből
végzett szolgálatán, és földöntúli csodákra lehessünk képesek? Az persze előfeltétel,
hogy legyen legalább egy mustármagnyi, azaz elegendő hitünk. Akkor, de csak
akkor elnyerhetjük Isten barátságát, mert ő épp ilyen szeretetparancs szerint
él: "felkelti napját a gonoszokra is"!
Mondd barátom, te melyiket választod ma, a hasznos, dicsérendő, vagy a haszontalan
szolgálatot?
[Áts András, Budapest]
"Hasonlóképpen is, ha a nektek megparancsoltakat tettétek meg mind mondjátok azt, hogy mihaszna rabszolgák vagyunk, azt tettük meg, amit kénytelenek voltunk megtenni." (Lk 17,10)
- Mekkora szeretet részemről, ha nemcsak
egyszer bocsátok meg valakinek?
- Mennyire próbálom álszerénységgel pótolni az önálló, felelős
eljárásomat?
- Menyire tudok önállóan tevékenykedni a saját területemen?
2016. október 9. - Évközi
28. vasárnap
Lk 17,11-19 - Csak egy tért vissza...
Isten sokféle módon lép kapcsolatba velünk. Hallhatjuk szavát
a Szentíráson keresztül, imádság vagy liturgia közben, szólhat hozzánk embertársaink
szavaival, de az életünk hétköznapi eseményeiben is felismerhetjük őt.
Akiben élő hit van, az nemcsak a jó dolgokban tud vele találkozni, hanem
egy betegség, egy baleset, egy visszautasítás, egy komoly probléma is Isten
felé fordítja őt.
Mert a hit tapasztalat. Tapasztalat arról, hogy Isten csak olyan dolgokat ad
vagy enged meg az életünkben, amik a javunkra válnak. És hogy nem nézi tétlenül
a szenvedésünket, hanem beavatkozik, és megment. Ha van erről tapasztalatunk,
akkor nem kell állandó félelemben élnünk, hogy mit hoz a jövő, és biztosak
lehetünk abban, hogy Isten a legnagyobb bajból is kiment. Sőt megerősít
általa.
A történetben szereplő tíz leprás férfi tudta, hogy kihez kell fordulnia
szorongatott helyzetében. És nem is csalódtak, mert Jézus, hitüket látva, meggyógyította őket.
Kilencen nagy örömmel mentek tovább, hogy megszabadultak ebből a szörnyű betegségből.
Meggyógyultak, de ez az esemény nem vitte őket közelebb Istenhez. A szívük
olyan maradt, mint volt. Sok ilyen ember van, mi is sokszor belecsúszunk ebbe
a hibába: arra használjuk Istent, hogy segítsen, hogy minden úgy történjen, ahogy
mi elképzeljük. Használjuk Istent a céljaink eléréséhez.
Egyikük viszont visszatért. Ő mutatja, milyen az igazán hívő ember, akinek
fontosabb a kapcsolat Istennel, mint maga a gyógyulás; nem tartja magától értetődőnek,
ami vele történt; tud hálát adni, mert felismeri Istent az eseményekben. Erre
mutat példát nekünk ez az ember.
Mert mit is jelent visszatérni? Az életünk folyamat, folyamatosan haladunk előre.
Visszafelé nem tudunk menni, mindig csak egy irányba tartunk. De a visszatekintés,
visszaemlékezés nagyon hasznos. Álljunk meg időről időre, és nézzünk
vissza! Egy lelkigyakorlat, egy komoly fordulópont, egy-egy évforduló mind alkalom
lehet erre.
Hol találkoztam Istennel az életem során? Mikor avatkozott be a javamra, miből
gyógyított meg, honnan mentett ki? Honnan jöttem, és hova jutottam? Látom-e az ő kezét
a történetemben? Hogy nem a saját erőmből, hanem az ő segítségével
vagyok, aki vagyok? Hogy mennyi mindent köszönhetek neki? Érdemes visszatérni,
és áldani az Istent! Egész más lesz így az út folytatása.
[Bíró Géza és Lívia, Budapest]
"Majd így szólt hozzá: Fölkelvén kelj útra: bizalmad mentett meg téged." (Lk 17,19)
- Mennyire vagyok elégedett dolgaim fejleményével?
- Mennyire értékelem a nekem szánt bizalmat?
- Mekkora bizalmat szavazok Jézusnak? Miben? Miért?
2016. október 16. - Évközi
29. vasárnap
Lk 18,1-8 -
Egymásnak adtuk a "lehetőséget" Évivel, hogy "írd
meg Te" az elmélkedést. Végül rám maradt a feladat, mert a családi élet
Évit követelte.
Gondjaim: egy korrupt bírónál kilincsel, dühöng egy özvegyasszony, és keresi
az igazát, s ezt a bírót nézve gondoljak én és az ÉV olvasók + egy milliárd hívő Istenre,
és-e példa nyomán szüntelenül imádkozzunk hozzá? Na ne!
Lukács valamit összekevert. Jó lenne, ha az özvegyasszony lenne a főszereplő,
nem pedig a megvesztegethető bíró, az "igazságtétel" embere. Jézus
Istene az irgalmas, nem büntető, hanem Szerető Isten. Tegnapi a hír
- 2016. 07.16. -, hogy Törökországban 2745 bírót és ügyészt nemcsak elbocsátottak,
hanem le is tartóztattak. Valószínű, hogy ítéleteik nem szolgálták az éppen
aktuális hatalmat.
Özvegyünknek nem volt pénze megvesztegetni a bírót, hanem állhatatosan, szívósan
a nyakára járt, hogy tegyen igazságot. Nem jó, ha Lukács ilyen istenképet sugall.
Nem a kitartó, állhatatos, szűnni nem akaró imádság miatt lesz búzakalászt
érlelő meleg és kukoricát öntöző eső, hanem " ...aki felkelti
napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek egyaránt.
..." "Hamarosan igazságot szolgáltat" - ez nem más, mint a közeli
apokaliptikus világvég gondolata, amely nem szolgálja az Életet, hanem ismét
csak büntetéssel fenyeget. "...talál-e hitet a földön?" Igen talál,
és találni fog sok imádkozó, templomba járó vallásos embert, akik ugyanazt teszik,
mint az Istent tagadó társaik, de előtte és utána próbálnak szüntelenül
imádkozni. Hűséget kellene keresni, nem pedig hitet. De hűséget mihez?
A jézusi tanításhoz.
Ez a mai is jézusi tanítás volt? Ehhez legyek hűséges?...
[Bisztrai Gyuri és Évi, Budapest]
"Megmondom nektek: sürgősen ellátja majd védelmünket: Máskülönben, amikor az emberfia eljön, megtalálja- e majd a hitet a földön?" (Lk 18,8)
- Milyen intenzívek imáim? Miért?
- Mekkora a hitem? Miben? Kiben?
- Mennyire vagyok kitartó a hitemben?
2016. október 23. - Évközi
30. vasárnap
Lk 18,9-14 - Tanítás az alázatról
Ha az alázatról, az alázatosságról kezdünk gondolkodni,
eszünkbe jut, hogy Jézus az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát. "Ha
én megmostam a ti lábatokat, ti is tegyétek meg egymással!" "Tanuljatok
tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű!" Szent Pál Krisztus
így magyarázta megtestesülését: "Megalázta magát, és engedelmes lett
a halálig. Ezért Isten felmagasztalta őt" (Fil 2,6).
Az átlagember így gondolkodik róla: Alázatos ember az, akit mindig félre lehet
állítani; aki kisebbrendűségi gátlásokkal küzd és bocsánatot kér, hogy él;
aki nem mer kezdeményezni, és semmire sem érzi magát képesnek. Szürke, névtelen
egérke, csak hagyják őt békében.
Ezt a példát állította elénk Jézus, amikor példabeszédében a vámost elébe tette
a farizeusnak? Egyáltalán nem! A példabeszéd alapján állíthatjuk: az alázatosság
nem más, mint a gőg ellentéte.
A gőgös magával törődik, az alázatos mással. Hogy mennyi mindent megtesz,
mennyire betartja az elvárásokat, mennyire nagy ember ő.
A farizeus csak saját erényeiről beszélt, a vámosnak az fájt, hogy embertársait
becsapta. A farizeus és a vámos ma is erről ismerhető fel. Ha valaki
felismeri, hogy mennyi rosszat tett az emberekkel, abból lehet elindulni egy
jobb út irányába.
A kórteremben öten saját betegségüket mesélik a látogatóknak: "Jaj, de szerencsétlen
vagyok! Mindenem fáj." A hatodik így szól: "De kedves, hogy eljött!
Milyen sápadt, csak nincs valami baja?" Nehéz dolog elvonatkoztatni a saját
problémánkról, de akkor is lehet úgy gondolkozni, hogy nem én vagyok a legfontosabb.
A gőgösnek egy a döntő: mit jelent ő az emberek szemében. Az alázatosnak
pedig: mit jelent ő Isten szemében. Az alázatosság nem ismer falakat. Minden
embert fontosnak és azonos rangúnak tart.
Segíts Istenem, hogy erőt merítsek Jézus alázatosságából! Ne legyek gőgös,
ne legyek magammal eltelve, minden emberben felismerjem a Te képmásodat, és alakuljak
a Te akaratod szerint! Ámen.
[Dénes Zoltánné Zsuzsa, Budapest]
"A vámos azonban távol állva még a szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verete: mondván Az Isten /vagy/, légy kiengesztelt velem, a vétkezővel!" (Lk 18,13)
- Mennyire szerepel az imádságaimban a bűnbánat?
Miért?
- Kinek a nevében szoktam bűnbánatot tartani?
- Mennyire élvezet a szerénységem gyümölcsét?
2016. október 30. - Évközi
31. vasárnap
Lk 19,1-10 - Zakeus és a fügefa
A fügefa többször is előfordul a Bibliában. "Megtrágyázom,
uram, és jövőre hátha hoz termést" - olvassuk. Amint látjuk a példázatban,
ez esetben jó, hogy ott volt ez a fügefa, és pont ott volt, ahol kellett
lennie, mert Zakeusnak szüksége volt rá. Megteremette gyümölcsét rajta keresztül,
illetve általa és rajta. Igen, kellett a megtrágyázás, hogy ez a vámos megmutathassa,
igenis jobb akar lenni, irgalmas akar lenni, nagyobb akar lenni a többieknél.
Kellett a fügefa, hogy kíváncsiságát kielégítse, és betöltse feladatát rajta
keresztül. "Bűnös vagyok, de ha láthatom Jézust, akkor jobb lesz
nekem, mert ő az Isten küldötte, és én tanulni akarok tőle" -
gondolhatta Zakeus. Ő elfogadta, befogadta Jézus üzenetét, meghívását.
Mi is legyünk kíváncsiak Jézusra, és Isten dolgaira. Legyünk kíváncsiak embertársaink
gondolataira, lelkére, hogy megérthessük saját magunkat, és megérthessük Jézus
üzenetét, szerető gondoskodását, simogatását.
Imádkozzunk azért, hogy észrevegyük a nekünk hiányzó szereteterőt, a mindennapi
apró örömöket, a nekünk rendelt "fügefát", amelyre ha felmászunk, tisztábban
látunk. De ide nekünk kell felmászni. Legyünk nyitottak, hogy elfogadjuk embertársaink
által a vigasztalást, a segítséget, a felénk nyújtott segítő kezet, amire
szükségünk van, hiszen "az elménk meggyógyítására szolgáló lehetőségek
mindenütt körülvesznek bennünket". Úgy legyen!
[Topál Ildikó, Budapest]
"Az emberfia ugyanis az elveszetteket jött megkeresni és megszabadítani." (Lk 19,10)
- Mire érzem hivatottnak magamat?
- Mennyire érdekel az elveszettek sorsa?
- Mennyire érzem elveszettnek magam? Miért?
