A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2016. augusztus 7. - Évközi
19. vasárnap
Lk 12,32-48 - "Ahol
a kincsetek, ott lesz a szívetek is"
Ahhoz az evangéliumi részhez, amelyet a fenti mondat fémjelez, Bokor-irodalmon
kiművelt emberfőknek nehéz bármit mondani, amit ne hallottak volna
már százszor.
Objektíve a kincs: nagy vagyon, értékes dolog, értékes személy, a természet szépsége,
nagy szellemi érték, nagyra becsült dolog (Wikiszótár). Szerencsés vagyok: értékes
személy, szellemi érték - tehát kincs - nekem (s állítom: mindannyiunknak itt
a Bokorban) bőven jut.
És így emlékszem a nagyapámra is, aki az életével nagy hatást gyakorolt rám.
Jó iskolám volt, mert az idő tájt láttam meg a napvilágot, amikor a felmenőimet
épp megfosztották mindenüktől, amit az ő felmenőik generációkon
át jó sok munkával összegyűjtöttek. A saját bőrömön érezhettem, mi
a maradandó, és mi nem, mi az, amibe érdemes "befektetni", és mi az,
amibe nem.
Emlékeimben él, hogy stabilitást és erőt a családot összetartó, kis termetű,
de testben-lélekben erős nagyapám személye jelentett. Sosem siránkozott
a veszteségeken. És ha ránk nézett, gyerekekre, az arca mindig megtelt mosollyal.
A házunk megmaradt, egy jól megépített ház a fejünk felett. És nagy tapasztalat.
Nagyapám természeténél fogva okos volt, és megtanulta a leckét; soha már nem
gyűjtött, ellenben több irányú és szerteágazó ismereteit, tudását és törődését
lelkében gyökerező természetességgel ingyen és egyszerűen adta annak,
aki hozzá fordult. Az "ellenségnek" is; annak, aki asszisztált a kifosztásához;
a megveretéséhez; a bebörtönzéséhez - és az egyre csökkenő számú kárörvendőknek
is.
Nem értettem én ezt akkor. Miért fogadja a köszönésüket? Miért nem utasítja el
a közeledésüket? Vagy legalább miért nem "mondogat oda" nekik jó alaposan?
Mert csöppet sem félt. Ismertem én a nagyapám természetét (csak azt nem tudhattam,
mennyit küzd vele)! Sok idő telt el, amíg megértettem a miérteket. Halála
után, háborús naplóját olvasva döbbentem rá (44 évesen a fronton gépkocsit vezetett,
a háború vége felé sebesülteket szállított): ez az iszonyatos tapasztalat is
hozzájárulhatott ahhoz, hogy a természetközeli ember hozzáállásán túl is irgalmas
legyen emberrel, állattal, az élet mindenfajta megnyilvánulásával. És hogy el
tudja különíteni a valós értéket az értéktelentől.
"Látja Isten, hogy állok a napon / Látja árnyam kövön és kerítésen" -
írja Pilinszky. Nagyapámnak is volt "árnyéka", de igazán mégis a "fényeire" emlékszem.
Isten látja az én szívem "árnyékait" is, amint ragaszkodom tárgyakhoz,
még inkább kapcsolatokhoz, emberi megbecsüléshez vagy visszaigazoláshoz, eredményekhez.
Emellett lehetek szegény, nagyon szegény, de bármit jelezzen is a Robin Hood-index
vagy a Risk-mutató, mégis van odaadni-leépíteni valóm...
"Ti is legyetek felkészültek", valahogy úgy - azt gondolom -, ahogy
egy régióbeli testvéremtől kapott versben olvasom:
"Egy kicsivel több kedvesség, és egy kicsivel kevesebb kapzsiság.
Egy kicsivel több odaadás, és egy kicsivel kevesebb elvárás.
Egy kicsivel több mi, és kicsivel kevesebb én." (ismeretlen szerző)
[Bognár Éva, Csömör]
"Ne félj te kicsi nyájacska, mert Atyátok jónak látta odaadni nektek a királyságot." (Lk 12,32)
- Mekkora hit bennem a Gondviselés iránt?
- Menyire hiszek a nagylelkűség örök értékében?
- Mi szerepel értékrendemben a második helyen?
2016. augusztus 14. - Évközi
20. vasárnap
Lk 12,49-53 - "Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak..."
A tűz nagyon fontos szerepet töltött be az emberré válás folyamatában.
A négy alapelem egyike. A magát elégető és hamvaiból feltámadó főnixmadár
az öröklét jelképe. A tűz a megtisztulás szimbóluma is. A tűz látványa
vonzza a szemet, nehéz neki ellenállni. Az emberek szívesen gyűlnek köréje.
Fény és meleg forrása. Az áldozati tűz - ételáldozat, bűnért való
áldozat - nélkülözhetetlen volt a vallási gyakorlatban.
A tűz mint folyamat visszafordíthatatlan: ahol a tűz munkálkodott,
ott semmi nem lesz olyan, mint annak előtte.
Először is, jó végiggondolni, hogy a bennem égő tűz milyen?
1. Melegít, vagy felperzsel? - 2. Fénylik, vagy vakít? - 3. Gyújtó hatású, vagy
épp csak füstölög?
1. Valósítom, vagy megbontom a harmóniát, békességet? Ha szakadás és meghasonlás
jellemzi a működési környezetemet, az nem feltétlenül a jó ügy jó képviseletének
a következménye... A valódi Jézus c. könyvében Karl Herbst így ír: "Akár
az égből akart tüzet hozni és a földre vetni, mint Prométheusz, akár csak
Izrael országába akart tüzet hozni, ahogy egy anya begyújt a kályhába egy hideg
szobában (a gé földet vagy országot jelent), mindenesetre az élethez szükséges,
melegítő tűzről van szó, és nem az életet megsemmisítőről,
amelyet Illés, fanatikus Jézus-tanítványok, a Keresztelő és más apokaliptikusok
akartak lehívni a bűnösökre."
2. Megvilágítom azt az igazságot, amelyért lelkesedek, vagy "túlbuzgok"?
3. Továbbadom a szikrát, vagy a hagyományokhoz igazodva végigviszem az elvárásoknak
megfelelő magatartást?
"Ám nem elégséges, hogy őbenne magában ég, hanem végre "tüzet
kellene fognia" a környezetének is" (Herbst)!
Szenvedélyesen szeretem nézni a tüzet, s van is rá alkalmam bőven. Telente
szépen megrendszabályozva ég-lobog a kazán gyomrában, és nemcsak engem bűvöl
el a fahasábok lángjainak tánca, hanem kedvenc macskám is látszólag éppolyan
lenyűgözve figyeli, akár a gazdája. Úgy vélem, valami mélyet, ösztönöset
is felébreszt bennünk a látvány. Ezért (is) mélyen magaménak érzem Kazantzakisz
alábbi mondatait:
"Hogyan tudom összeegyeztetni magamban ezt a két ellentétes örökséget, a
tüzet és a földet? Világéletemben úgy éreztem, ez az egyetlen kötelességem: összebékíteni
az összebékíthetetlent, kibányászni magamból az ősi sötétséget, és amennyire
tőlem telik, világossággá változtatni. Nem ez az Isten munkamódszere is?
Nem ezt kell-e tennünk nekünk is, ha az ő nyomdokaiban akarunk járni? Ellobbanó
kurta villám az életünk. Sietnünk kell. - Anélkül, hogy sejtené, az egész világegyetem
ezt a módszert követi: minden élőlény egy-egy műhely, amelyben a benne
rejtőző Isten megmunkálja, átlényegíti a sarat. ... Teljesíthetetlenül
nehéz feladat. Egész életemben küzdöttem, küzdök ma is, de szívemben is van még
sötét üledék, mindig újra kell kezdeni a harcot..." (Jelentés Grecónak)
[Bognár Éva, Csömör]
"Tüzet jöttem vetni a földre, s ha már föllobbant, mit /se/ kívánok!" (Lk 12,49)
- Milyen tűz ég bennem?
- Milyen kívánságaim vannak még a szeretet lobogásán kívül?
- Mennyire bízom a környezetemben lévők szívének átforrósíthatóságában?
2016. augusztus 21. - Évközi
21. vasárnap
Lk 13,22-30 - "Vívjatok élet-halál harcot..."
Zsigerivé váltak-e bennem az alapértékek, amelyek mentén
járva bízhatok abban, hogy számomra nyitva az ajtó?
Különös, de akárhogy fel vagyok vértezve, a "helyzetek" mindig váratlanul
jönnek. Jönnek? Alkalmatlankodnak!
A fiú a gyalogos felüljárón ételre gyűjt. Nem kér, csak ül, és maga elé
mered. Szólít a látvány, le kéne ülni melléje, megszólítani, meghallgatni a történetét.
Valakinek meg kéne tennie... Segíteni, ha hagyja, hogy más irányt vegyen a történet.
De valahogy mindig sietős az utam. Valahogy mindig túl sokan járnak arra,
és én nem szeretem a feltűnést... (Nagyon meg tudom ám magyarázni.) És
valahogy könnyebb is odavetni a pénzt. Legkönnyebb oda sem nézni. Vagy kikerülni
azzal, hogy befizetem egy számlára, és jóváírom a listán a "segítettem" rovatban
- ami persze kell, nagyon kell, de tudom, hogy nem elég. Mert még mindig ott
ül az a fiú.
Nektek is van "fiútok a felüljárón"?
Az is lehet, testvér, hogy te nevetve ugrasz át egy ilyen kaput, én meg épphogy
csak átpréselődök, nagy nehezen, "vértezetet" hátrahagyva. Nem
zengnek harsonák, ha sikerül, nem omolnak hegyek, ha nem - mégis alighanem ilyen
apró döntéseken áll a majdani fogcsikorgatás vagy asztalhoz telepedés.
A teremtettség, fizikumunk egységre emlékezése, avagy szellemi kaland szintű ismeretek
alighanem kevésnek bizonyulnak gyakorlati következmények nélkül.
Gyerekkoromban úgy gondoltam, negyven év már rettenetes nagy idő, addigra
rendkívül érett és bölcs leszek. Amikor elértem ezt a kort, rémülten láttam,
milyen messze vagyok az ideáltól! Egyáltalán, felismerem-e még azt a valakit
a tükörben, aki lenni akartam? Mennyit alkudtam meg a "körülményekkel",
és mennyi maradt a Teremtőbe - és teremtményeibe - vetett bizalmamból? Vannak
még álmaim, vagy csak morzsolom a napokat, "ahogy lehet"? Kelet-közép-európai
kényelmemben képes vagyok-e együttérzésre és abból fakadó cselekvésre a tökéletességtől
hasonlóképp távolálló, sorsüldözött embertársam érdekében? Képes vagyok a magam
biztonságának egy szeletkéjét feláldozni?
Ugyanis, a "látjátok magatokat kívülre hajítva" (ti. Isten országából),
valahol itt kezdődik. Mi a biztosíték, hogyha most nem ismerem fel azt a
valakit, akkor valaha is fel fogom ismerni, és nyugodt szívvel letelepedhetek
Isten asztalához? Hogy ha most nem vagyok az Ország része, mitől válok majd
hirtelen azzá? Csak ha nálam itthon van Isten most, akkor leszek nála otthon
akkor. (Más szavakkal: vállalom a kirekesztettséget, vagy kinn rekedek.)
Utak - kapuk. Újabb ösvény - újabb kapu. Némelyiket ki lehet kerülni, más pedig
nem ad választást: át kell préselődni rajta. Mindenképpen. Ahogy meg kell
születnünk - első kapu -, majd meghalnunk (utolsó földi kapu).
Ezen a kapun mindenki csak egyedül fér át. Azonban nem vonatkoztatható el az
élet során megtett utaktól, és kikerült - vagy vállalt - kapuktól.
[Bognár Éva, Csömör]
"És lám vannak utolsók, akik elsők lesznek és vannak elsők, akik utolsók lesznek." (Lk 13,20)
- Miben érzem magam tehetségesnek?
- Kik a szememben azok, akik elsővé lesznek?
- Hogyan próbálok utolsóból elsővé lenni?
2016. augusztus 28. - Évközi
22. vasárnap
Lk 14,1.7-14 - Két szemszög - egy eset
Jézusi "eligazítás" a meghívottaknak, sőt
a vendéglátónak is.
Miért hívta meg a farizeusok egyik vezetője Jézust? Szimpátiából? Hogy szemmel
tartsa? Csak sejthetjük. "Kellemesen érezhette magát", amikor először
a vendégeit, aztán őt magát is kioktatta.
Jézus "élesen felfigyelt" a nagy a tülekedésre a jó helyekért. Feltételezem,
hogy a vendéglátóhoz közeli helyek a legmegbecsültebbek. De van egy szabály,
amely alapján az ülésrend kialakul! Azaz minél tekintélyesebb a vendég, annál
feljebb kerül. Jézusnak van egy praktikus tanácsa, és ehhez egy mondatnyi tanítást
fűz a mennyei rendről. Arról, hogy Isten értékrendje nem azonos a
farizeus ebédjén uralkodó renddel, bár igen gyakorlatias tanácsot ad - végső soron
az egészséges alázatról.
Aki a társadalom által respektált szempont és mérték szerint nem ugorja át a
lécet, lehet "becsesebb" a mennyei rend alapján - akár az általam nagyra
értékelteknél is. Mintha visszaköszönne a szűk kapu esete: aki le tud hajolni
- tehát "megalázza" vagy "megalacsonyítja magát" -, az bejut
a szűk kapun, és megbecsült is lesz.
Jelzem, ezek a régies ízű szavak, mint az "alázat" vagy az "irgalom",
valahogy kikoptak a fogalomtárunkból. Mintha elavultak volna. Pedig a "nagyok" nagyon
is pozitív meghatározásokat alkottak róluk. Ami az alázatot illeti, Pilinszky
írja: "Az alázat az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja." És Lao-ce
szerint "a vezetni tudó alázatos". Lehet, hogy újra fel kellene fedezni
a szó igazi értelmét?
Adott körülmények között meghökkentő, amit Jézus az előkelő farizeusnak
mond. Annál is inkább, mert emlékeztetheti őt valamire, amit az Ószövetség
prófétáinál olvashatott: "Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal.
Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt,
leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki" (1Sám
2,7-9).
Ebből következik, hogy mi az ember részéről követendő hozzáállás: "Ha
odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog
a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik" (Iz
58,4-10).
Hatalmas ellentét feszül a tudott/ismert értékrend, és az ettől merőben
eltérő gyakorlat között. Nem tudjuk, hogy ez a feszültség okozott-e változást
a főemberben.
Jézus mindenesetre többször is fújt ébresztőt: "Jaj nektek, írástudók
és farizeusok, ti színészek, mert tizedet adtok ugyan a mentából, az ánizsból
és a köményből, viszont figyelmen kívül hagyjátok a törvény nehezebb részeit:
az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget: az utóbbiakat meg kellene
tenni, amazokat pedig nem kellene elhagyni" (Mt 23,23).
És mi az ébresztő nekem? Aki nem vagyok sem gazdag, sem főember! (Lakomákat
sem adok.)
Eligazítást lehet találni pl. a "kilenckenyeres" Berec ángyó történetében
(érdemes elolvasni! ?), amit Móra Ferenc így fejez be: "Én pedig arra gondoltam,
hogy ha Berec ángyó a mennyországba kerül, az angyalok bizonyosan a főhelyre
ültetik az Úristen aranyasztalánál."
[Bognár Éva, Csömör]
"Mert az összes magát magasra toló alacsonyra lesz téve, a magát alacsonyra tevő magasra lesz tolva." (Lk 14,11)
- Mennyire érzem magam népszerűség hajhásznak?
- Mennyire számítok arra, hogy szerénységem népszerűvé tesz?
- Mennyire számíthatok evilági szerénységemért túlvilági jutalomra?
