"És tüstént tágra nyíltak halló szervei, és feloldódott nyelvének csomója, úgy, hogy helyesen beszélt." (Mk 6,35)

   - Mennyire tudok megnyílni? Ki előtt? Miért?
   - Mennyire érdemes rám hallgatni?
   - Mennyire tudok titkot tartani?

[Angel]

---

2015. szeptember 13. - Évközi 24. vasárnap
Márk 8,27-35 - Mibe kerül ez nekünk?

Jézus körül feszült a helyzet. A vallási és világi hatalmasságokat bosszantó sok tanításra és tettre (Jézus sajátos istenképe és emberképe...) felteszi a koronát a jeruzsálemi templomban végbevitt prófétai tett, a hatalmasok oldaláról nézve botrányos magatartás. Ez a galileai, másodrangú zsidó jöttment fel meri borogatni az egész ország legnagyobb üzleti és hatalmi központját, a templom csarnokát. Jézus is rádöbben az életveszélyre. Irány először Galilea, majd tovább Fülöp Cezáreája, irány a Dekapolisz (Tízváros) pogányok lakta vidéke, ahol már sem a júdeai hatalmasságok, sem Heródes nem éri el, hiszen ez már külföld. Ilyen körülmények között kiemelt beszélgetési téma az alapok tisztázása: Kinek tartják Jézust? Hogyan is van ez az életveszélyes helyzet, amelybe kerültek? Az üldöztetés, a szenvedés, a várható következmények átgondolása. Hogyan lesz ebből Isten Országa?
A tanítványi kisközösség tagjainak is ezen jár az eszük. Péter is normális emberi mérlegelést végez. Ahhoz, hogy a Mester ügye országos üggyé, eredményes győzelemmé kerekedjék, meg kell védeni őt és magukat. Áthidaló megoldásnak ez a disszidálás is jó. Itt meg lehet tervezni a következő lépést. A lényeg, hogy életüket kockáztatni ostobaság lenne. Mit is akarhat a Mester? Hogyan is akarja azt, amit ezután tenni kell? Amit akar, az nekünk, nekem is jó? Mibe fog ez nekünk kerülni? Mit vár el tőlünk, és nekünk megéri-e kockáztatni? A rózsaszín ködöt itt már elfújta a valóság: a rajongó tömegek, a csodás tettekből táplálkozó népszerűség a múlté.
Az ember azóta is ilyen kérdéseket kiált az égre, amikor bajban van: Miért jó nekem az árral szemben úszni? Az ember addig és annyit vállal a kikerülhetetlen bajból, ameddig és amennyire megéri neki. Csordultig vagyunk emberi vágyainkkal, illúzióinkkal, hogyan is férne még oda valami új, valami más, valami életalakítást követelő szemlélet? Péter révén Jézus is szembesül az emberi behatároltsággal. Kísértetiesen megismétlődik a pusztai kísértés ("Kőbe ne üssed lábad..."): akit Isten szeret, azt nem érheti baj, főként nem halál. Akik szeretik Istent, azokat sem érheti baj... A történelem azonban ennek ellenkezőjéről tanúskodik. Születtek is a kérdést megoldani hivatott megoldások a megváltás-teológiáktól az ateizmusig. Az engesztelő áldozatot igénylő Istentől és a velünk nem törődő Istentől már csak egy lépés az istentagadás. Péter álláspontja nem Istennek tetsző, hanem Sátánnak tetsző: mert bizony az Úton járásnak vannak olyan fájdalmas következményei ebben a világban, amelyek csak a Sátánnak tetszéssel, elvfeladással kerülhetők ki.
Megéri Jézust követőnek lennünk? Ha elszaporodnak a Jézus-követők, akkor lesz száz testvérünk és nővérünk, házunk és összetartásunkból fakadó egzisztenciális biztonságunk, noha valakik számára idegenek, szektások, sőt ellenségek leszünk. Mindig mindenkihez lehetünk jók, de nem lehetünk mindig mindenkinél jók. "Miért legyek tisztességes, kiterítenek úgyis. Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis" (József Attila). A kérdésre az egyik lehetséges jó válasz: "A jót önmagáért és önmagunkért kell akarnunk" (Sütő András).

[Király Inácz, Érd]

2015. szeptember 20. - Évközi 25. vasárnap
Márk 9,30-37 - Vitakultúra

Üldöztetésben erősen kirajzolódnak a kontúrok. Ki mit gondol, és miért gondolja azt. Ki mit tervez, miről álmodozik, és milyen alapon teszi ezt. A tömegektől és hatóságoktól magát távol tartani akaró Jézus körül csak zártkörű alapközössége van, a Tizenkettő. Intenzív megbeszélések folynak. Megbeszélések? Inkább csak Jézus beszél, oktat, felkészít. A tanítványok részéről értetlenségükből fakadó óvatos visszakérdezések, de főleg nagy hallgatások lehettek. Ami igazán érdekelte őket, azt a Mester kihagyásával, maguk között vitatták: Isten Országa jöhetne már, és ők uralkodhatnának már végre a tizenkét zsidó törzs maradványai fölött.
Izgalmas a téma, hiszen a miniszteri tárcák, a "Ki a nagyobb?" kérdése mindig izgalmas és nagy veszekedéseket jelentő téma. Ma is micsoda tülekedés folyik az "elit" rétegbe bekerülést jelentő székekért... Lehet, hogy már az is Isten Országa előszele lenne, ha úgy kellene körbeudvarolni az alkalmas embereket a szolgálat vállalására? Ja, hogy ez szolgálatról, és nem elit kiváltságokra való meghatalmazásról szólna? Nem csoda, hogy a tanítványok elő sem mernek huzakodni a témával, hiszen ennyi év kisközösségi együttlét után minimum érzik a lelkiismeretükben, hogy Mesterüktől idegen a szemléletük. Amit szégyell az ember, arról csak a hasonlóan gondolkodókkal konzultál.
Jézus tudta, hogy mi lakozik az emberben, hát még a vele régóta együtt lévő tanítványokban. A végkifejlet felé haladva sem küldi el őket. Nem mondja, hogy elég belőletek... meddig tűrjelek még benneteket... belefáradtam győzködésetekbe... Ragaszkodik hozzájuk, még akkor is, amikor sok rajongója és tanítványa visszahúzódott már: "Ti is el akartok menni?" - kérdez rájuk. Az utolsó pillanatig bízik abban, hogy van értelme tudat- és életalakító munkálkodásának. Mekkora bizalom és belső fegyelem kellett ahhoz, hogy a titokban és idegen gondolkodással forrongó tanítványi közösség most ne ledorongolást, hanem építő helyretevést kapjon. Ott egy utcagyerek, ő lesz a középpontban, őt veszi ölébe Jézus. A nem sokra becsült, még csak lehetőségében sem emberszámba vett gyereket állítja példaképpen a fiatalemberek elé: a rácsodálkozó, nyitott, fejlődésre készséges kölyköt az ambícióval teli, maguk igazát megérvelni tudó, vitákkal erőpróbákat produkáló tanítványok elé. Hogy a kép még világosabb legyen, Jézus gondolatot is fűz hozzá: a szolgálatról, Isten Országának "ülésrendjéről".
A nézetkülönbség természetes emberi jelenség. A nézetek ütköztetése is az. Fejlődésünk egyik alapvető élettere a dialógus, mások hatása reánk. Ha valaki kerüli ezt az ütköztetést, az nem biztos, hogy alázatának jele, sokkal inkább a félelemé, nehogy el kelljen bizonytalanodnia, és esetleg fejlődnie kelljen. Tény, hogy a vitakultúra nem születik együtt az emberrel. Azt tanulni kell, ha nem elégszünk meg az érzelmi, hangulati, alkalomszerű ütköztetésekkel. A vitában az igazság helyett szubjektív érvényesség van jelen.
A tanítványok a Jézus felé történő közlés (kommunikáció) helyett zártkörű ütköztetésben vannak, gondolatcseréjük (interakció) inkább egymás legyőzésére, mint meggyőzésére irányul. Jézus ezt a különállást feloldja, és rendszeregységgé tágítja, miként a Nap és a bolygók egymáshoz való viszonya is az. Felkínálja nekik a szimmetrikus együttműködést: az egymásra figyelő és egymáshoz kapcsolódó rend szerinti gondolkodást. A szolgálat szerinti gondolkodást. Mintha most hangozna el az apokrif Apostolok levelében áthagyományozott mondás: "Testvéreim vagytok a mennyek országában..."

[Király Inácz, Érd]