A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2015. augusztus 2. - Évközi 18. vasárnap
Jn 6,24-35 - Az égi és a földi...
Ez az evangéliumi részlet akkor lesz kerek, ha az előtte
és utána lévő történéseket is elolvassuk. Minden a kenyérszaporítással
kezdődött. Az, hogy ezt a csodát ki hogyan magyarázza, nem is lényeges.
A végeredménye a fontos: a nép jóllakott. Amikor pedig a nép kielégíti
elsődleges igényét, elkezd csodálattal nézni arra, aki ezt véghezvitte.
Ebben az esetben is: a jóllakás után az emberek kezdték beszélni, hogy
ez a Jézus bizonyára próféta lehet, hogy ilyen nagy csodát vitt véghez.
Ebből egyenesen fakad a következő gondolat: Rajta, tegyük királlyá, és
majd mindig ilyen jókat fogunk enni! (Vajon ma nem az győz egy választáson,
aki a legtöbb "megehetőt" ígéri?)
Jézus érzi, hogy baj van, ezért otthagyja a tömeget, felmegy a hegyre, majd
csatlakozik tanítványaihoz. De a jóllakott tömeget nem egyszerű lerázni. A
további jóllakás reménye hajtja az embereket Jézus után. Ő megkísérli a lehetetlent:
szeretné megmagyarázni, hogy nem az a fontos, hogy a veszendő eledelért fáradozzanak.
Sokkal fontosabb olyan értékek után vágyakozni, amelyek nem a testet, hanem
a lelket táplálják, amelyek nemcsak pillanatnyi kielégülést adnak, hanem az
örök életre szóló boldogságot is.
Ha belegondolunk abba, hogy egy ilyen tömeg hogyan működik, akkor beláthatjuk,
hogy ebből a tanításból egy dolog vert bennük gyökeret: Megint a kenyérről
beszél! "Uram, add nekünk ezt a kenyeret!"
Aztán, amikor kezdték felfogni, hogy ez bizony nem az a kenyér, amelyre ők
gondoltak, elkezdtek zúgolódni. Még a tanítványai is azt mondják néhány verssel
később, hogy "Kemény beszéd ez. Ki fogadhatja el?"
Szomorú ez a történet. Szinte magam előtt látom Jézus csüggedt arcát. Az égi
értékeket megint elnyomták a földi vágyak, a lelkit megint lesöpörte a test
kívánsága, az anyag megint erősebb volt a szellemnél...
Ez a kettősség zajlik azóta is. Nagyban és kicsiben is. Tömegben és egyénben
is. Bennünk és bennem is... "Itt lakik bennem az árny és a fény..." -
énekeljük gyakran Borka Zsolt csodálatos szövegét.
Erről szól az életem: Napról napra egy csipettel növelni magamban az égit,
kicsit feljebb emelni a tekintetemet a földről az ég felé. Néha jobban sikerül,
néha kevésbé, de az a fontos, hogy ne fáradjunk bele! Az a fontos, hogy tudjuk,
hová tartunk, hová tartozunk!
[Schaul Árpád, Sopron]
"Így szóltak hozzá: Mit csináljunk, hogy Isten munkáját végezzük?" (Jn 6,28)
- Mennyire szeretném Isten munkáját
végezni?
- Mely dolgomra ütheti rá Isten bízvást
a maga pecsétjét?
- Mennyire bízom Isten küldöttjében?
[Angel]
2015. augusztus 9.
- Évközi
19. vasárnap
Jn 6,41-51 - Vonzások között
Ismerjük apját, anyját. Húsból
és vérből való ember. Nem több, mint bármelyikünk. Eszik, alszik, beszél,
érez, ért. Ember az emberek közül. Nincs rajta semmi rendkívüli.
Ez a baj vele. Ha legalább valami csodás trükköt mutatna. Elkáprázatna bennünket.
Ha legalább volna miért meglepődnünk, vagy netán félnünk tőle. Akkor, akkor tudnánk,
hogy tényleg a mennyből jött. Hogy lehet valaki ennyire emberszerű, és állíthat
ilyen földtől elrugaszkodott dolgot: "Én vagyok az égből alászállott élő
kenyér!"
Ha én akkor ezeket a mondatokat élőben hallom Jézustól, valószínűleg hasonlóképp
kételkedően hallgattam volna őt. De talán néha még most is feddően szólhatna
hozzám, mert a zúgolódás hangja gyakorta megszólal a fejemben, hitetlen óráimban,
vagy reménytelenségemben, vagy amikor nem engedek az Atya vonzásának.
A vonzás törvénye a fizikában az általános tömegvonzás (gravitáció), az egyik
alapvető kölcsönhatás a természetben. Abban nyilvánul meg, hogy a testek vonzóerőt
fejtenek ki egymásra (Newton), Megtanultuk, tapasztaljuk. Az anyagi világ anyagi
természetében működő törvényszerűség. Jézus mondatai a spirituális dimenzió törvényszerűségeit
fogalmazzák meg. "Senki sem tud hozzám jönni, ha az Atya, aki küldött engem,
nem vonzza."
Ez a törvényszerűség is világokat összetartó erő! De mekkora erő! Az Atya a lét
két dimenzióján át vonz bennünket. Itt a földi létben megtapasztalhatóan, a szeretet
életét élő magatartásban, és ezzel együtt járóan abban a láthatatlan térben,
ahol az Istentől valók léteznek.
Jézus feddő szavai materiális gondolkodásomat ostorozzák, amikor nem engedek
az isteni vonzás törvényének, és nem merem átadni magam az Atya vonzó magatartásának!
[Csizovszki Zsóka, Sopron]
"Én vagyok az élet kenyere" (Jn 6,48)
- Mennyire fontos nem az élet kenyere?
- Milyen gyakran veszem magamhoz az élet kenyerét?
- Miféle halált szeretnék mindenképpen
elkerülni?
[Angel]
2015. augusztus 16. - Évközi
20. vasárnap
Jn 6,51-58 - Napi porció Jézusból
Jánosnak nagyon fontos
lehetett ez a szakasz, mert még önmagához képest is rendkívüli bőbeszédűséggel
meséli el a történteket. A szöveg tele van ismétléssel, és ezáltal
már-már kissé szájbarágóssá válik. A négy evangélista közül egyedül János hozza
összefüggésbe a csodálatos kenyérszaporítás történetét az eucharisztia megalapításával.
A többiek ezt valamiért nem tartották annyira fontosnak megemlíteni. Egyértelmű,
hogy János teológiájának alapvető fontosságú része ez a hosszúra nyúlt szakasz.
A szöveg olvastán nekem az jutott eszembe, hogy sokszor milyen önkényesen válogatnak
a teológusok egy-egy szöveg szó szerinti vagy szimbolikus értelmezése közt. A
katolikus hittudósok itt egyértelműen a szó szerinti értelmezés mellett törnek
lándzsát, meglehet, a szerző szándékával nem teljesen ellentétesen.
De János hiába mondja el lassan és sokszor, én akkor sem értem. Úgy érzem, a
határaimhoz jutottam, sajnos nem először. A titok számomra akkor is titok marad,
ha százszor futok neki a megfejtésének. Hogy Jézus teste valóságos kenyér volna,
és a vére valóságos ital, és itt a "valóságos" a kulcsszó, ezt legfeljebb
elfogadni tudom, megérteni semmiképp sem. Közben pedig azon tűnődöm, mi lenne,
ha Jézus szavaihoz egyszer tágabb, átvitt értelemben közelítenénk, persze csak
kísérletképpen: A kenyér mindennapi szükségletünk, az evés, az ivás életadó és
egyben élvezetes tevékenységeink egyike; ugyanígy kellene Jézusból is kivenni
a napi porciónkat, és folyamatosan az ő tanításához, értékrendjéhez igazítani
az életünket.
Ez kevés, legyintenek sokan, és már megint szegényebbek lennénk egy borzongatóan
titokzatos titokkal, amit csak néhány jelentőségteljesen, és persze együtt érzően
mosolygó nagy ember tud igazán felfogni. De csakugyan szegényebbek lennénk? Csupán
Jézushoz igazodni nap mint nap? Ennyi? Ez a mi munkánk, és nem is kevés.
Így tűnődtem én, Isten bocsássa meg nekem!
[Szabó András, Sopron]
2015. augusztus 23. - Évközi
21. vasárnap
Jn 6,60-69 - Isten feltétel nélkül elfogad
Kemény beszéd? Igen.
No de ilyesmin fennakadni? Ráadásul ti is? A tanítványaim? Ennyire hiábavaló
volt az együtt töltött idő? - Félelmetes szellemi magányt élt
át Jézus, még a végsők eljövetele előtti időszakban is.
Meredek dolgokat adtak Jézus szájára már az ezt megelőző versekben is. Felettébb
valószínűtlen, hogy abban az értelemben, abban az összefüggésben és abban a
formában hangzottak el a fenti mondatok. Ezektől függetlenül Jézus igenis mondott
megbotránkozásra
okot adó dolgokat, és érthető módon egykori követői közül is sokan elszivárogtak
mellőle.
Hogy Jézus tudta-e, ki nem hisz (benne, Jézusban? az Atyában?), és ki fogja
megtagadni, nem feltétlenül több az evangélium szerkesztőjének feltételezésénél.
Hogy honnan
jött és hová megy az Emberfia? Istentől és Istenhez, mint mindnyájan ezen a
földön. Mivel mindannyian emberfiak vagyunk, férfiak, nők egyaránt.
Ha nem adja meg az Atya nekünk, hogy Jézushoz menjünk, akkor mi van? Elrejti
előlünk az üdvösség lehetőségét - jelentsen az bármit is? Tovább megyek: Ha
csak Jézus által juthatunk az Atyához, akkor hogyan mehetnénk Jézushoz, míg
nem jutunk
az Atyához - mivel ő adja meg nekünk, hogy Jézushoz mehessünk...? Az Atyához
nem mehetünk közvetlenül? Ha meg már ott vagyunk, akkor mi szükségünk lenne
még egy másik isteni entitásra - közvetítőként? Tán azért, hogy analógiás módon
legalizálni
lehessen az emberi elme kreálta hierarchia létjogosultságát?
Jézus Istene szeretettel fogad minden jó szándékú embert, függetlenül vallástól,
hittől, faji hovatartozástól. Ők megértik, és meg is valósítják Jézus tanítását
már itt a földön: Cselekedjétek azt, amit szeretnétek, hogy veletek cselekedjenek.
Szeressétek ellenségeteket - tudniillik akarjatok jót nekik, nyilvánítsatok
ki feléjük pozitív szándékot, ha lehet - vagy legalább törekedjetek rá! És
ne aggodalmaskodjatok
a holnap miatt! Bízzatok mennyei Atyátokban Ennyi a lényeg. És ez elég.
Az örök élet beszédeit a Tizenkettő, vagy legalábbis azok hangadója felismerni
vélte. Ha belegondolunk, hogy a legnehezebb órákban még ők is eltántorodtak
az Isten Szentjétől - hiszen ha valaki, akkor Jézus emberként is rászolgált
erre
a megnevezésre -, számítsunk bizalommal a mennyei Atya feltétel nélküli szeretetére,
amellyel magához öleli minden hozzá megtérő gyermekét.
[Horváth-Szováti György, Sopron]
"Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele." (Jn 6,66)
- Mi késztet visszahúzódásra? Honnan?
Miért?
- Milyen kapcsolat-megszakításokra emlékszem?
- Mi okból történt?
2015. augusztus 30. - Évközi
22. vasárnap
Mk 7,1-8.14-15.21-23 - Maszkok nélkül
Tapasztalatom szerint
a Pál nyomán kialakult egyház judaista alapokra építkezve és ugyanolyan lelki
mechanizmusokra alapozva kialakította a maga megfellebbezhetetlen
hagyományait. A szentségek értelmezéséhez kapcsolódó liturgikus és paraliturgikus
szokások olyan erősek még ma is, hogy jogosan gondolhatjuk: a folyamat során
elveszett a lényeg. Például Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott "Ezt cselekedjétek..." gondolataiból
egy skrupulózusosan cizellált miserendszer épült ki, ahelyett hogy Jézus másokért
való életáldozat-vállalását bárkinek is követendő példának állították volna.
Ezekben a liturgiákban az egyház papjai ma is még mindig elég sok időt töltenek
szent edények mosogatásával, mutogatásával, füstölésekkel és különböző néven
futó vonulásokkal, kötelező szavak és mozdulatok hibátlan és maradéktalan teljesítésével
ahelyett, hogy az élet valós problémáinak jézusi megoldásán fáradoznának, s ennek
megfelelően erre a tevékenységre mozdítanák Isten népét.
Nekünk, mai keresztényeknek is vigyáznunk kell arra, hogy életünk ne vallásos
színészkedésről, hanem valódi Jézus-követésről szóljon. Életünk gyakran színészkedés,
kétszínű viselkedés. Még Isten előtt is maszkokat hordunk, mert többnyire jobbnak
mutatjuk magunkat, mint valójában vagyunk. Szerepeinkben élünk, sokrétegű maszkokban
járunk-kelünk.
Nem az a baj, hogy szerepekbe kényszerülünk, hanem az, ha olyan mértékben azonosulunk
szerepeinkkel, hogy eggyé válunk azokkal. Mintha azok lennénk valójában. De
Isten a szívünkbe-vesénkbe is belelát. Jézus is a belülről jövő, a szívből
jövő őszinteséget
kéri tőlünk. Azt, hogy időnként vessük le magunkra aggatott maszkjainkat, és
így vizsgáljuk meg magunkat. Ki vagyok én, a maszkjaim, szerepeim nélkül? Milyen
a szívem, milyen a lelkem, milyenek az érzelmeim, milyenek a belülről származó
gondolataim?
Ez a szentírási rész erre a kíméletlen szembenézésre, önmagunk kritikus, de
objektív elfogadására tanítson bennünket, mert mindaz, ami tisztátalanná teheti
egyáltalán
az embert, belülről származik! Alapvető tehát, hogy a külvilág bajait-problémáinak
megértését is ilyen mély önvizsgálattal kezdjük!
Csizovszki Sándor, Sopron]
"Ő azonban azt mondta nekik: Mefelelőképpen prófétált rólatok, a színészekről Izaiás, amint megírta: Ez a nép az ajakkal tisztel, a szívük azonban messze távol tőlem, pedig hiába imádnak, miközben emberek parancsait tanítják, tanításként." (Mk 7,6-7)
- Mennyi bennem a színészkedési hajlam?
- Mennyire fakad bennem szívből az Isten tisztelete?
- Az emberi vagy az isteni elvárások fontosabbak számomra?
Miért?
