"Akkor feleletképpen azt monda neki a Szabadító: Ó asszony, nagy a te bizalmad, legyen neked /úgy,/ amint akarod." (Mt 15,28)

   - Mennyire vesz le a lábamról egy szívességkérő?
   - Mennyire veszek igénybe protekciót? Miért?
   - Mennyire vagyok hajlandó egy protektor kérését teljesíteni?

[Angel]

2014. augusztus 24. - Évközi 21. vasárnap
Mt 16,13-20 - "Kinek tartotok engem?"

Jézus Fülöp-Cezárea vidékén tartózkodik (jön-megy) tanítványaival. Hallgatják tanításait, tapasztalják lényét, látják tetteit. Megfigyelhetik, hogy az emberek miként viszonyulnak Jézushoz, hogyan fogadják vagy utasítják el a tőle kapott tanításokat, és egyáltalán az ő kis vándorló közösségüket. Egymás között is megbeszélik a történteket, talán még ki is beszélik Mesterüket. Rajongásuk érte e tapasztalatokból merítkezik, külső és belső élményhatások folyamatában élnek.
Jézus egy csendesebb pillanatukban (ld. Lk 9,18) rákérdez talán az egyik legégetőbb belső vívódásura: Ki is ő valójában?
Itt is, mint oly sokszor, a kérdés feltevésének módjával is vezeti, tanítja őket. Hiszen arról, hogy mit beszélnek róla az emberek, egymás szavába vágva válaszolnak. Ezzel van tele a fejük, erről beszélgetnek a legtöbbet egymás között is. A legnagyobbakhoz hasonlítják, akikről csak jót lehet tudni, hallani, bár személyes ismeretük egyiküknek sincs róluk.
Jézusnak ez a válasz nem elég, tovább megy: "Hát TI (TE) kinek tartotok (tartasz) engem?"
Az addig zsongó csapat elcsendesedik. Kényelmetlenül érzik magukat. El kell szakadni az addig jól bevált, másokkal egyeztetett, konszenzussal kialakult fontos kérdéseket így megnyugtatóan tisztázó véleményformázástól. A kívülről, másoktól jövő tudás után Jézus a belülről jövő hangra fókuszálja őket.
Péter töri meg a csendet. Kimondja, amit belül már korábban is érezni vélt, de a külsőkre figyelő gondolataiba nem illeszthető be: "Te vagy a Messiás, az élő Isten fia." A kimondással bizonyosságra lelt, Jézusban Istenének élő küldöttét - fiát tapasztalta meg.
Mestere a "Boldog vagy, Simon..." kezdettel, és a kőszikla mint megingathatatlan alap jelzővel visszajelzi Péternek, hogy jó úton jár, és bátran építkezhet belső megtapasztalására.

2014. augusztus 31. - Évközi 22. vasárnap
Mt 16,21-27 - Kétféle gondolkodásmód

Ez az evangéliumi szövegrészlet arra ösztönzött, hogy ismét elgondolkozzam azon, vajon kicsoda is Simon Péter, akit itt Jézus Sátánnak nevez, s mi is az a lélek, amelyre a tanítványokhoz forduló Jézus példabeszéde hivatkozik.
Máté azt beszéli el itt, hogyan fogadták a tanítványok, amikor közelgő szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról beszélt nekik Jézus. Péter, aki nem sokkal korábban már képes volt Isten szavának meghallására, s ezzel felismerni Jézusban a Messiást (Mt 16,16-17), most rosszallással fogadja Mestere szavait, s kétségbe vonja a Messiás-Jézus szenvedésének és halálának lehetőségét. A kételkedés által - amely az evangélium többi elbeszélésének tanúsága szerint is újra és újra megkísérti Pétert - az apostol is kísértővé válik: Jézus ezért is utasítja vissza őt ugyanazokkal a szavakkal és ugyanolyan indulattal, mint pusztabeli kísértőjét: "Távozz tőlem, Sátán!" Különös, hogy Jézus kilétét illetően Péter "Isten szerint" tudott gondolkodni (ahogy Jézus kifejezi: "nem hús és vér fedte fel" előtte, hogy ki ő, hanem a mennyei Atya), halálát és feltámadását illetően viszont (ahogy ugyancsak Jézus mondja) "az emberek szerint" gondolkodott (Mt 16,23).
Úgy látom, hogy Péter itt - amint minden más helyzetben is, ahol szellemi és/vagy lelki értelemben gyengének és gyávának mutatkozik - az ember antropológiai (tehát megszüntethetetlen) adottságát is felmutatja. Az emberben megszüntethetetlenül ott munkáló kételkedést, az emberi ész és tapasztalóképesség örökre szóló korlátoltságát, amely korlátozza azt a hitet is, amely Isten felé nyitja ki a lelket. Isten szerint gondolkodni és emberek szerint gondolkodni - Péterben is ez az ellentétes irányba húzó két erő feszül egymásnak. A tanítványok között ő az első, aki meghallja Isten szavát, de annak beszédére éppoly süket is, mint a többiek, hiszen nem tudja elképzelni, hogy Isten részesülhet az emberi sorsban, a szenvedésben és a halálban. Péter szerint Jézus lehet Isten, de ha az, akkor nem lehet ember. Vagyis képtelen megérteni azt a hírt, amelyet a megtestesülés közvetít - ami azt is jelenti, hogy azt a hírt sem értheti, amelyet a feltámadás üzen. Mert az elválasztásra épülő emberi értelem és emberi nyelv (az emberek szerinti gondolkodás) alapján nem könnyű integrálni az istenibe az emberit (megtestesülés, szenvedés, halál), s az emberibe az istenit (feltámadás, örök élet). Ez a megszüntethetetlen antropológiai korlát azonban nem felmentés - sem Péter számára, sem számunkra, akik bizony magunkra is ismerhetünk benne. Sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy - amint Péter történetei is példázzák - a hit nem egyszer s mindenkorra elnyerhető tárgyszerű valami, hanem folytonosan újrakeletkező feladat.
Máté elbeszélésében is ennek a feladatnak a kijelölésével folytatódik a történet: Jézus a tanítványokhoz fordul, arra szólítva fel őket, hogy az e világi törvényekre és értékekre irányuló, "emberek szerinti gondolkozást" elhagyva figyeljenek a bennük is meglévő isteni gondolkozás "szervére", ami nem más, mint a lélek. Hogy az ember a lélek által emelkedik ki (pontosabban emelkedhet ki!) a fizikai világból, azt legjobb gondolkodási hagyományaink mindig is megfogalmazták; számomra a legszebben Vörösmarty Mihály: "Ember vagyunk, a föld s az ég fia, / Lelkünk a szárny, mely ég fel viszen." Jézus eszméltető kérdéseinek hátterében is - "Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt szenved?", "Mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?" - e kettős kötésű ember képe áll. De a kérdés most annak pozitív kötésére veti a fényt: az Istenhez kapcsolódás képességére, lehetőségére - és ezért feladatára.