A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2013. augusztus 4. - Évközi 18.
vasárnap
Lk 12,13-21 - Ki akarja magát velem igazolni?
Az ember legyőzhetetlen vágya, hogy olyan világot rajzoljon maga köré,
amelyben két dolog fontos: az egyik, hogy minden meglegyen és úgy legyen
meg, ahogy "én" akarom, a másik pedig, hogy velem szemben, a játékszabályaimmal
szemben senki sem élhet kritikával.
Nem véletlen a Jézushoz intézett kérés, hogy bírálja felül azt, amit mi,
emberek írtunk (öröklési, birtoklási szabályok), aztán ha felülbírálta,
akkor egy vállrándítással el tudjuk intézni a kritikát: "Kérem, ezt nem
én csináltam, hanem a sors, az Isten vagy a jószerencse." "Jókor voltam
jó helyen, mások meg rosszkor rossz helyen!" "Ha valaki felelős is mindezért,
egy biztos: Nem én!"
A történelem másról sem szól, mint hogy megállás nélkül lerángatjuk Istent
saját cselekedeteink igazolásául, akár jóllakottságról, akár éhezésről,
háborúról, önvédelemről van szó, akár a társadalom erkölcsi állapotáról
vagy a környezetünkkel való visszaélésekről: célzott szenteltvízhintéssel
akarjuk megáldani vallási, törvényi vagy harci fegyvereinket.
Azt mondják, Jézus legkegyetlenebb szava anyjához, Máriához szólt, amikor
úgy szólította meg, hogy "Asszony"! Legalább ilyen kőkemény a válasza itt
is: "Ember"! Miért akarod saját vágyaidat, saját önző törvényeidet velem
igazolni? Ahogy a másik ember sem lehet az eszközöd, úgy Istent sem silányíthatod
akaratod végrehajtójává. Szabad vagy, szabadon választhatod azt, amiért
aztán vállalnod kell a felelősséget! Ne mutogass - se föl, se le, se emberre,
se társadalomra, se Istenre, hanem a rád bízott életet, értékeket arra
használd, amire valók: építésre, másokért valóságra! Te legyél önmagad
bírójává, aki tudja, mit miért tesz.
[Sulyok Gábor, Budapest]
"Ám valaki a tömegből azt mondta neki: Mester, szólj testvéremnek, meg kell osztania velem az örökséget." (Lk 12,13)
- Miről szokott vita támadni köztem és a hozzám tartozók között?
- Hová fordulok, ha nem tudok a vitás kérdésekben dűlőre jutni?
- Vállalok-e "döntőbírói" szerepet vitás kérdésekben?
[Angel]
2013. augusztus 11. - Évközi
19. vasárnap
Lk 12,32-48 - Uram, kiknek beszélsz?
Íme az az evangéliumok egyik legmegnyugtatóbb, legkellemesebb üzenete:
"Ne félj, picinyke nyájacska, hiszen tiétek az ország!" És ennek az országnak
az ölünkbe hullásához csupán egy kell, az, hogy tudjunk türelmesen várakozni
a "mikor"-ra.
Veszélyes mondat ez a jézusi ígéret, mert magában hordozza a téves biztonságérzést:
Isten megígérte, akkor annak be kell következnie, de azt is, hogy ez az
ország nekünk van félretéve, és ami a legfontosabb: készen van, hiszen
Isten ajándéka. Egyetlen egyet kell tennünk ebben a nagy várakozásban:
aranyos nyájként engedelmesen bégetni az áment mindarra, amit elkészítenek
nekünk, hogy szent passzivitással bégessünk rá.
A probléma ott van, hogy Jézus bosszantó figyelmeztetéssel folytatja: Metanoeite!
Ébredjetek fel! Nem elég ájtatosan és imádságos lelkülettel várakozni,
hanem gyökeres aktivitással élni kell azt, ami eddig "majd ha ráérünk"
volt. Ami eddig mindent megelőzve betöltötte életünket, azt ki kell onnan
hajigálni, hogy ami nem fért bele mindennapjainkba, mert a munka, a család,
a társadalom, az érvényesülés lefoglalta minden energiánkat, az vezérelvvé
váljék. Ami távol volt, mert idegennek, szokatlannak, betegesnek, sőt sokszor
visszataszítónak találtuk, annak mostantól értékké, kinccsé kell lennie.
Ha arra várunk, hogy valaki majd beint a zenekarnak, akkor hiába várunk,
ha arra várunk, hogy valami pásztorféle utat mutasson, hiába várunk. Nekünk
kell meggyújtanunk saját fáklyánkat, nekünk kell kinyitnunk saját ajtónkat
az előtt, aki Jézusként ment el, de most koldusként, nyomorékként, hajléktalanként,
mélyszegényként, büdösen, összeverten akarja átlépni küszöbünket. Nemde
ők a mi kincseink?!
És itt van az evangélium legjobb vicce: "Akkor Péter megkérdezte: Uram,
ezt nekünk mondod, vagy (úgy általában) mindenkinek?" Mint aki elaludt
a film legizgalmasabb részénél, aztán álmosan kérdezi, ki volt a gyilkos,
ki az áldozat, és egyáltalán... - Olyan kérdés ez, amelyre Péter helyett
nekünk kell megtalálnunk a választ!
[Sulyok Gábor, Budapest]
"Csípőtök legyen felövezve, fáklyátok meggyújtva." (Lk 12,35)
- Hogyan
készülök neki a munkáimnak?
- Hogyan öltözködöm a munkáimhoz?
- Mennyire vagyok kiszámítható?
[Angel]
2013. augusztus 18. - Évközi
20. vasárnap
Lk 12,49-53 - Lángra merem lobbantani?
Jézus választásra késztető volt egész életében. Szembeállította a jámborokat
a bűnösökkel, az igazakat a vámszedőkkel, a templomi kultuszt az emberbaráti
élettel, az elvetettséget a kiválasztottsággal. Isteni tüzet akart gyújtani,
de már kortársai sem nézték jó szemmel. Nem tartotta szükségesnek, hogy
az áldozati oltárról hozza a tüzet, mert úgy ítélte meg, hogy az áldozati
oltár tüze nem hoz életet. Olyan tüzet akart fellobbantani, amely megújítja
a földet, ahogy a biológusok is értéknek tartják akár az erdőtüzeket is.
De sokan akarták ezt a tüzet eloltani, vagy legalábbis biztonságos falak
közé zárni, és jámbor gyertyafénnyé vagy mécsessé csendesíteni. De az élet
él, és élni akar, és ki mondhatja a tűznek, hogy ne égjen? A Jézus által
hozott isteni életet de sokan akarták már bedugni templomok ájtatos árnyai
közé, viszont a Tamás-evangélium így fogalmaz: "Tüzet dobtam a világra,
és most őrzöm, amíg ég!"
Hányan akarták már szembeállítani a jézusi életet a gonosz hétköznapok
értéktelenségével. Pedig ha a jézusi élet tüze valamiről szól, akkor arról,
hogy nincs profán és nincsen szent, nincs hétköznap és nincs vasárnap,
és a meghasonlást meg kell szüntetni, még azon áron is, hogy kitagadnak
a családból, a barátságból, talán még a közösségből, a társadalomból is.
Jézus valóban vízválasztó volt, de a kettősség nem őbenne, hanem bennünk
van, akiket - valljuk be - sokszor egészen más tűz éget: ég a munka a kezünk
alatt, égeti a pénz a kezünket. Jézus más tűzről, más szenvedélyről beszélt;
arról, hogy vigyük vissza a forráshoz a világot, az életünket, tegyük újra
természetessé az isteni életet, a nyitottságot mindenki iránt. Ne akarjuk
kisajátítani a tüzet a saját kiskályhánkba, hanem legyen szenvedélyünkké
az az isteni tűz, amelynél melegedhetnének az emberek, akkor is, ha szemben
állnak velünk, ha kinevetnek, ha megvetnek, ha ostobának tartanak minket.
Mennyire engedjük, hogy ez a tűz átjárjon minket, és mindent átértelmezzen
bennünk és általunk: a munkát, a pihenést, a mienkét és másokét, a megimádkozottat
és a megdolgozottat, a megérdemeltet és a szétosztottat?
[Sulyok Gábor, Budapest]
"Tüzet jöttem vetni a földre, s ha már fellobbant, mit/se/ kívánok!" (Lk 12,49)
- Milyen tűz ég bennem?
- Milyen kívánságaim vannak még a szeretet lobogásán kívül?
- Mennyire bízom saját tüzem tartósságában?
[Angel]
2013. augusztus 25. - Évközi
21. vasárnap
Lk 13,22-30 - A kibic kérdez, és nincs válasz?!
Első hallásra teljesen fölösleges és fontoskodó a kérdés: Hányan
vannak, akik üdvözülnek? Valójában az egyik legnagyobb kérdésünk bújik
meg a látszat mögött. Látszólag másokról szól a kérdés, valójában önmagunkat
és Istent kérdezzük: Van-e értelme az életünknek, van-e jövője annak, amit
nap nap után teszünk? Van-e remény, ha nem azt tesszük, amit tennünk kell?
Van-e út a seholból a biztonságos hazaérkezéshez?
Kétszeres bizalmi felülvizsgálat ez, de az igazi az, ami Isten bizalmát,
türelmét, szeretetét kérdőjelezi meg. Az ember sokféleképpen be akarja
biztosítani magát Istennel szemben. Ilyen-olyan áldozatokkal, szertartásokkal,
szentségekkel és szentelményekkel, egyedi közösséghez tartozással. Nagy
kísértésünk, hogy éljünk Istentől soha nem kapott jogunkkal, és meghatározzuk,
kinek milyen sorsot szánunk, ki üdvözül és ki nem, eleget tesz-e azoknak
a feltételeknek, amiket mi támasztunk, tulajdonképpen Istennel szemben.
Ezeket a feltételeket természetesen úgy igyekszünk megállapítani, hogy
mi még beleférjünk a keretbe. - Ne akarjunk Isten helyett istenek lenni,
mert azokból volt már elég a történelem folyamán!
Jézus azonban félreérthetetlenül kimondja az egyetlen választ: Ne azon
agonizáljatok, hogy kit és hogyan lehet hova bejuttatni, vagy onnan kitagadni,
hanem azon, hogy látva életeteket, szavaitokat és tetteiteket, meggyőzővé
váljon az Istenbe vetett bizalom hitelesége.
Megdöbbentő a gondolat, amit talán Lisieux-i Teréznek tulajdonítanak: „Nem
érdekel az örök sorsom, mert rábízom Istenre.” Vagyis teszem a "dolgomat",
aminek az a lényege, hogy a jézusi élet értékei: a szolgálat, az élet szétosztása,
a másokért valóság meggyőzze az embereket - mert Isten megérdemli bizalmunkat.
Az igazi válasz az elején föltett kérdésre: Úgy éljek, hogy a másik ember
is beférjen azon a kapun, amely az életre vezet.
[Sulyok Gábor, Budapest]
"És lám, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek." (Lk 13,30)
- Kik szememben a legnagyobbak és elsők?
- Miben próbálok első lenni?
- Mire kell vigyáznom, hogy nehogy utolsó maradjak a végén?
[Angel]
