A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2013. június 2. - Úrnapja
Lk 9,10-17 - Jézus gondoskodik rólunk
Amikor az apostolok felmérték a helyzetet, szóltak Jézusnak, bocsássa
el a sokaságot, hogy élelmet tudjanak vásárolni. Mivel óriási létszámról,
legalább ötezer emberről volt szó, meg sem fordult a fejükben, hogy másképpen
is meg lehetne oldani a helyzetet, hiszen csak öt kenyerük és két haluk
volt. Jézus alighanem nagyon is jól tudta, hogy az apostolok nem lesznek
képesek ekkora sokaságot jóllakatni, mégis felszólította őket: "Ti
adjatok nekik enni!" Vajon miért? Miért kérte tanítványait a Mester olyan dologra,
amelyet nem voltak képesek teljesíteni? A tanítványok látszólag teljesen
logikusan gondolkodtak. Öt kenyér és két hal valóban nem elég ennyi ember
megvendégeléséhez, más élelmük pedig nem volt. A szituáció, ha csupán az
emberi lehetőséget tekintjük, valóban reménytelennek látszott. Sok az eszkimó,
kevés a fóka.
Amikor az apostolok tehetetlenségüket fejezték ki Jézusnak, megesett rajtuk
a szíve, és jóllakatta a népet. Jézus talán próbára tette apostolait, felismerik-e,
hogy nem emberi léptékkel kellene a megoldást keresni? A tizenkettő közül
egyik sem felelte azt: "Noha csak öt kenyerünk és két halunk van, DE mivel
benned itt van köztünk az Isten, ha akarod, hatalmadnál fogva csodát tudsz
tenni. Neked csak egy szavadba kerül, és az emberek jóllaknak."
A tanítványoknak azt kellett megérteniük, hogy ha Jézus velük van, ő gondoskodik
róluk, nem szabad aggodalmaskodniuk. Nem az a lényeg, hogyan történt a
csoda, milyen módon lett két halból és öt kenyérből még vagy tizenkét kosár
maradék is, ahogy ezt nem is írja le az evangéliumi részlet. Mindössze
annyit tudunk, hogy Jézus az égre emelte tekintetét, hálát adott, majd
mindannyian ettek, és jóllaktak.
Mi is gyakran reménytelennek látjuk a helyzetünket. Úgy érezzük, kevesek
vagyunk, és nem tudjuk, merre induljunk. Úgy érezzük, nehéz sorsunk van,
másoknak több jutott, és nincs elég erőnk.
Ha úgy érezzük, nem tudjuk, merre forduljunk, próbáljuk rábízni magunkat
Jézusra, keressünk „öt kenyeret és két halat”, amiért hálásak lehetünk,
és az meg fog sokszorozódni. Mert "öt kenyere és két hala" mindenkinek
van, csak sajnos ezt gyakran elfelejtjük. Úgy látjuk, hogy másoknak tíz
kenyerük és hat haluk van, esetleg még több, és ezt igazságtalannak érezzük.
De ahogyan ebben a történetben is, Jézus mindig gondoskodik rólunk, hogy
jóllakjunk. Olyannyira, hogy önmagát adta értünk. Mert Jézus most is jól
tart, éltet, ő az, akivel soha sem lehet betelni. Nélküle üresnek érzi
magát az ember, és éhezik. Ezt az éhséget csak ő tudja csillapítani, mégpedig
Isten gazdagságával és nagyvonalúságával, oly módon, hogy soha nem kaphatunk
belőle eleget, mert ez a lelki táplálék, amit nyújt nekünk, végtelen. Ha
hálásak vagyunk a kenyereinkért és halainkért, akár tizenkét kosár maradékot
is összeszedhetünk.
[Csíky Lajkó, Budapest]
"Ettek is, jól is laktak mind; és az általuk szétmorzsoltak maradéka 12 kosárnyi lett fölszedve." (Lk 9,17)
- Kiket sikerült jóllakatni? Mivel?
- Mennyire szoktam szemetelni?
- Mennyire fontos számomra a természetvédelem?
[Angel]
2013. június 9. - Évközi 10.
vasárnap
Lk 7,11-17 - Miért csak félelem hatására?
Vajon mit tudnánk még elmondani egy feltámasztós történetről? Milyen plusz
tartalmat vagy cifrát adhatnánk neki? Ha azt mondom, semmilyet, csak saját
nevemben mondom. A halottak feltámasztása Isten leglátványosabb csodája,
amit Jézuson keresztül visz véghez, aki saját magával is "produkálja" ezt
élettörténetének végén. Avagy vége felé, mert tudjuk, halála után él még
egy kicsit. Isten és fia kénytelenek ekkora volumenű dolgot felmutatni,
hogy az okos, intelligens, tudós csúcsteremtmény is kénytelen legyen felfogni:
Isten mindenek felett áll, mindenek Ura. De hát ezt tudtuk eddig is.
Az sem új számunkra, hogy Jézusnak vannak érzései. Megrendíti egy-egy ember
hite, vagy éppen megesik a szíve valakin, s kiemeli őt szomorúságából,
nyomorából. Persze, ez egyértelmű. Kinek ne esne meg a szíve egy asszonyon,
aki férje után egyetlen fiát is elveszti? Én is feltámasztanám, ha tudnám.
Ez csak természetes. Annak vesszük. Jézus mindenben tud segíteni, hát segítsen!
Hiszen látja, hogy szükségem van rá. De mennyire, hogy látja! Még akkor
is, amikor mi nem érzékeljük. "Istenem, bár későn indultam el, add, hogy
odaérjek a megbeszélésre, nagyon kínos lenne most elkésni!" Odaérek. Isten
segített? Vagy mindegy? Mindegy. Most az életemre kell koncentrálnom.
Azt a reakciót is ismerjük, amikor egy számára megmagyarázhatatlan történés
láttán félelem fogja el az embert. Jézus megérint egy halott ifjút, rászól,
hogy keljen fel, s az felkel. Csoda. Mi inkább a thrillerekből ismerjük
az efféle jeleneteket, izgalomfokozó zenei aláfestéssel. Na de akkoriban
film kizárva, tényleg megtörtént, jogos hát, hogy "mindnyájukat elfogta
a félelem, és magasztalták Istent". Hoppá! Előtte nem magasztalták. Csak
utána. Pedig Jézus az apró dolgokban is kitett magáért.
Mindig bosszankodom, amikor az iskolában a tanítványaim csak akkor hajlandók
odatenni magukat, ha valamivel megfenyegetem őket. Ha "elfogja őket a félelem".
Hát nem lenne egyszerűbb stresszmentes, oldott hangulatban dolgozni? Felfoghatatlan.
Nekik lenne jobb, miért nem értik? Ja, hogy én ugyanígy viselkedem Istennel?
Csak akkor jut eszembe, ha félek és szükségem van rá? Vagy ha valami erős
"természetfelettire" utaló élményben van részem, ami megijeszt? Miért kell
Istennek állandóan valami lenyűgöző és egyben félelmetes dolgot produkálnia
annak érdekében, hogy bele tudja csempészni magát az életembe?
Isten nem várja el, hogy írjak egy ezerháromszázhatodik mélyen szántó gondolatot
a naimi ifjú feltámasztásáról, s ez igazán megnyugtató. Cserébe szerezhetnék
neki egy kis örömet azzal, hogy megpróbálom őt mindennapjaim részévé tenni.
Teszem azt, magasztalom egy kicsit. Néha. Még ha nem varázsolta is a szemem
láttára borrá a vizet, vagy tízezres vacsorává az öt kenyeret. Nekem lenne
jobb. Miért nem értem?
[Kőszegi Júlia, Pécs]
"És megpillantva őt az Úr, megesett rajta a szíve és azt mondta neki: Ne sírj!" (Lk 7,13)
- Milyen sorsok tudnak leginkább megindítani? Mikor? Miért?
- Mikor szoktam sírni? Miért?
- Hogyan tudok vigaszt nyújtani? Kinek? Mivel?
[Angel]
2013. június 16. - Évközi 11.
vasárnap
Lk 7,36-50 - Erősítsük hitünket!
A történetet olvasva hamar megnyilvánulnak Jézus legjellemzőbb tulajdonságai.
Szelídség, irgalmasság, szeretet, minden bűnünk megbocsájtása. Ha megkérnének
minket arra, hogy soroljuk fel ezeket a tulajdonságokat, azonnal menne.
Azonban a gyakorlatban, a mindennapi életben mennyire vagyunk tisztában
ezekkel? Mindenki volt, van és lesz olyan helyzetben, amikor nehéz ezeket
elhinni, sőt akár az egészen képtelenségnek tűnik. Ekkor van szükségünk
a hitre. Vajon képesek vagyunk-e úgy leborulni a lába előtt, és őszintén,
tisztán hinni benne, ahogy ezt a bűnös nő tette?
"Hited meggyógyított." Jézus a Szentírásban többször is kiemeli,
hogy bármit is teszel, ha teljes szívedből megbánod, bocsánatot nyersz.
Bármit kérsz
is, ha hiszel, megkapod. A hétköznapi ember ezt a mondatot meghallva esetleg
jót kacag az egészen, majd rögtön elfelejti. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy
mi is tiszta szívből imádkozunk valamiért, kérünk valamit, és nem teljesül,
sőt néha az ellentéte valósul meg. Akkor most hogyan is van ez? Vannak
a hitnek határai? Vagy mindenre képes? Egy ilyen csalódás után, főleg ha
igazán komoly dologról van szó, fel tudunk-e állni, újra hinni és befogadni
őt, majd a lábához borulni? Biztosan nem könnyű. Azonban ha képesek vagyunk
hitünket erősebbé tenni, „megedzeni”, akkor ez lehetségessé válik. Tapasztalataim
szerint apránként kell építeni, erősíteni a hitet. Meg kell találni az
apró, megfelelő "téglákat", és ezeket pontosan egymáshoz illeszteni. Talán
úgy lehetséges ez, hogy minden nap keresünk olyan dolgokat, pozitívumokat,
amikből erőt meríthetünk. Ha mindig csak a bajt látjuk, és nem tudunk örülni,
hálát adni minden piciny örömért, akkor vajmi kevés esélyünk van hitünk
házát megépíteni, azaz olyan szilárddá tenni, hogy ne omolhasson olyan
könnyen össze egy-egy csalódástól.
Az igeszakasz nemcsak a nő szempontjából érdekes, hanem a farizeuséból
is. Ő a vendéglátó, aki befogadja Jézust a házába. Véleményem szerint minden
emberben többé-kevésbé jelen van a történet két szereplője. Érdemes beleképzelni
magunkat a helyükbe, és átgondolni, hogy mi miként cselekednénk?
Mi hogyan fogadjuk el az Urat nap mint nap? Szeretjük-e őt igazán, és elhalmozzuk-e
ezzel az érzéssel?
[Kőszegi Sámuel, Pécs]
"...Johanna, Khúzonak, Heródes gondnokának felesége, meg Zsuzsanna, és sokan mások, akik szolgáltak nekik javaikból." (Lk 8,3)
- Szoktam-e tapasztalni
Isten jóságát? /Johanna/
- Mennyire vagyok előrelátó?
- Mennyire esik foglalkozásom emberi tevékenységem vonalába?
[Angel]
2013. június 23. - Évközi 12.
vasárnap
Lk 9,18-24 - Kinek tartjuk mi Jézust?
Ha ma tenné föl ezt a kérdést, mit válaszolnánk Jézusnak?
- Kötelező tananyag: Minden gyerek tanul irodalomórán a Bibliáról, olvas
Jézusról is. Vajon megértik-e, megérzik-e, hogy ki ő valójában? Ha nincs
családi háttér, ha a tanár nem hívő ember, Jézus csak egy réges-régen
íródott irodalmi alkotás szereplője marad.
- A műveltség része: Évszázadok zenei, irodalmi, képzőművészeti alkotásait,
újabban a filmeket nem érthetjük igazán, ha nem ismerjük Jézus életét,
példabeszédeit. Van, aki ezért foglalkozik a Bibliával, az Újszövetséggel.
- Szupersztár: Jézus nevét hallva sokaknak Lloyd Webber zenéje ugrik be.
Júdás a nagy áriájában a mai emberek értetlenségét énekli meg. Jézus szenved,
meghal, de nincs föltámadás.
- Jézus úr: Őseink így találkoztak a kereszténységgel. Ellenfeleik
"Jézus, Jézus!" - kiáltással indultak a harcba, és végül legyőzték őket.
Jézus úr
erősebb volt az ősi istennél. A későbbi keresztény századok csak erősítették
a hatalmas, szigorú, büntető Isten képét.
"Hát ti kinek tartotok engem?" Péter helyesen válaszolt, de Máténál és
Márknál olvashatjuk, hogy Jézus nemsokára lesátánozza, mert kiderült, hogy
a korabeli zsidósághoz hasonlóan az ő messiásképébe sem fért bele a szenvedés,
amire Jézus megpróbálja őket felkészíteni.
Nekünk kicsoda Jézus? Vajon helyesen látjuk őt? Nekünk nem mondaná, mint
Péternek, hogy "emberi módon, s nem Isten tervei szerint gondolkodol"?
[Stölkler Nándorné, Pécs]
"És táblácskát kérve ráírta a következőt: János /Jahve kegyelmes/ a neve. El is álmélkodtak rajta mind." (Lk 1,63)
- Mennyire tudok közösen dönteni? Kivel?
- Mennyire zavar, ha közös döntésünk megütközést kelt?
- Min szoktam elálmélkodni?
[Angel]
2013. június 30. Évközi 23. vasárnap
Lk 9,57-62 - Mennyit adunk magunkból?
Vajon már rátettük-e kezünket az eke szarvára? Vagy még tervezgetjük,
hogy ha elég tudásunk lesz, s a körülmények is olyanok, akkor szóval és
tettel is Isten útját akarjuk járni? Ha elindultunk, vajon elég mélyen
nyomjuk-e Isten szántóföldjébe a vasat, vagy csak a felszínen vakargatunk?
Csak annyit adunk magunkból és a magunkéból, ami még nem kényelmetlen?
Olyat, amitől még nem csökken az életszínvonalunk, ahol a tanúságtevés
során biztosan nem kerülünk kínos helyzetbe, ahol nem kell bepiszkolnunk
a kezünket a szolgálat során, s ahol testi-lelki rászorulók nem igénylik
túlságosan az időnket?
És hogy állunk a hátratekintéssel? Hányszor mondtuk már lelkesen Istennek,
hogy számíthat ránk, mindenünk az övé? A visszatérő lelkigyakorlatos vagy
újévi fogadalmak azt jelentik, hogy az idők folyamán szép lassan visszalopkodtuk
a már neki ígérteket.
Tény, hogy nehéz teljes odaadottsággal élni, hiába tudjuk, hogy nekünk
is, az Ország ügyének is az lenne a legjobb. Naponta sok-sok döntéshelyzet
elé állít az élet, s sokszor nincs erőnk és/vagy bölcsességünk a megfelelőt
választani.
Pedig a fenti Ige nagyon kemény! Mennyei Atyánk mindenkit alkalmasnak teremtett
arra, hogy rátaláljon, átalakítsa gondolkodását, s vele egyesülve járja
az élet útját. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mindent megbocsátó Istenünk
elnéző, s megérti gyengeségeinket. Ez biztosan így is van! Csak nem kellene
ezzel visszaélnünk! Nem tudjuk, hogy az "aki sokat kapott, attól
sokat is kérnek számon" szellemében vajon meddig terjed Isten béketűrése. És
mi történik azokkal a helyzetekkel, ahová minket küldött volna? Ott, ahol
nekünk kellett volna az ő eszének, kezének-lábának, szemének lennünk?
Isten soha sem kér tőlünk többet, mint amire képesek vagyunk. Nem akar
agyonnyomni elvárásaival! Azt szeretné, ha örömteli, boldog, de egyben
aktív, tanúságtevő életet élnénk. Hát akkor rajta, testvérkéim, menetirányba
állva, ekeszarvat s egymást szorosan tartva haladjunk a Cél, a Fény, a
Végtelen Ölelés felé!
[Kőszeginé R. Melinda, Pécs]
"Látván pedig ezt a tanítványok, Jakab és János így szóltak: Urunk akarod-e, hogy mondjuk: szálljon le tűz az égből és eméssze el őket?" (Lk 9,54)
- Mennyire
vagyok sértődékeny?
- Mennyire vagyok bosszúálló?
- Mire használom rendkívüli képességemet?
[Angel]
