2013. január 1. - Újév
Lk 2,16-21 - Így jött, így akart jönni!

Pásztorok. Még nem lelki-, csak olyan egyszerűek: birkapásztorok. Meg istálló, jászol, és a galileai "télbe" meleget sóhajtó állatok (gyerekkorom kedvenc figurái a gipszbetlehemekből). És nem hercegek, királyok, mindenféle titkos felavatott-beavatott akárkicsodák. Na jó, a napkeleti bölcsek, ők határeset, de ebben a pillanatban ők még nem érkeztek meg, most éppen rossz helyen járnak, Heródes palotáját keresik. Úgy tűnik, most sem a bölcseké az elsőség... Még egészen az elején vagyunk, a csendes, csinnadrattamentes pillanatot szemléljük lélegzetvisszafojtva, szégyenlősen-szentimentálisan. Normális esetben így érzünk, amikor egy gyermek a világra jön. Vagy legalábbis így érzett egykor az ember, a videokamerák, mobiltelefonok és a szülőszoba egyéb rémségeinek feltalálása előtt.
Csak ennyi? Sokunknak kevés ez, angyalt is álmodunk mellé, fényeket, és persze palotát, kincseket, mert pogány lelkünknek ez így túl hétköznapi, nem elég ünnepélyes. Az írás meghamisítására hivatkozunk (sok esetben nyilvánvalóan joggal). Végül is mégiscsak hatalmas, világformáló események történnek itt! Az nem lehet, hogy pont úgy, olyan körülmények közé szülessen meg ez a gyermek, mint az összes többi, vagy még úgy sem.
Pedig alighanem a Szentírás egyik legfontosabb tanításáról van itt szó, függetlenül attól, hogy a szöveg mennyi valóságos, és mennyi meseszerű elemet tartalmaz. És hogy mennyire fontos ez az üzenet, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mai napig tartja magát, nem kopott ki még a konstantini "dicsőséges" alkut követően sem, a középkor ócska apostoli királyai és romlott főpapjai példájának nyomán sem – és a napjainkban, a polgári demokrácia útvesztőiben botladozó, a piacgazdaság oltárán rendszeresen áldozó, a fenntartható fejlődés illúzióját kergető hitefogyott keresztényből, belőlem sem. És ez a valódi csoda számomra.
Kétezer éve szembesít minket: Igen, így jött, utolsóként, önként vállalt nyomorúságban. Jöhetett volna másként is. De így jött, így akart jönni.

[Szabó András, Sopron]

2013. január 6. - Vízkereszt
Máté 2,1-12 - A távoliak közelednek, a közeliek távolodnak

"Hol van a zsidók újszülött királya?" - kérdezik a napkeleti bölcsek, és ezzel a rövid mondattal megrémisztik Heródest és környezetét. A dolog rendkívülisége abban áll, hogy e kérdést idegen, az üdvösségtől távol álló személyek teszik fel, akik azonban hamarosan a választott nép helyébe lépnek.
A bölcsek vallomása - "eljöttünk, hogy hódoljunk neki" - pasztorális jelentőségű. Lám, a zsidók által mindenkor elutasított és megvetett pogány "bölcsesség" is képes arra, hogy az embereket elvezesse Krisztushoz.
A keleti bölcsességet a zsidó "prófécia" segíti a Jézus bölcsőjéhez való eljutásban. A zsidóság hivatalos vezetői által végrehajtott biblikus nyomozás kideríti, hogy a messiás Betlehemből származik (ezért az evangélista szerint nincs mentség elutasító magatartásukra).
Az Írás nem hirdette meg, hogy a messiásnak Betlehemből kell származnia. Ám ha a messiás "Dávid fia"”, ebből arra is lehetett következtetni, hogy a régi királyhoz hasonlóan neki is betleheminek kell lennie. A júdeai faluban való születés, amely önmagában véve mellékes körülmény, inkább teológiai, mintsem történeti adat: Jézus dávidi leszármazásának vagy messiási mivoltának hirdetésére, és még inkább igazolására szolgál. Az elbeszélés rendkívüli egybeesései a mátéi közösség apologetikus törekvéseiről árulkodnak: pogány emberek Krisztus keresésére tudnak indulni, s egy gonosz és idegen (idumeai) király képes az örömhír közvetítőjévé válni, a jeruzsálemiek azonban egyetlen lépést sem tesznek feléje, sőt ellene fordulnak. A távollevők közelébe jönnek, a közeliek, vagyis honfitársai, távolodóban vannak tőle.
Heródes azonban ennek ellenére sem szövetségese a messiásnak, hanem ellenlábasa. Egyeduralmi célkitűzései ellentétben állnak Isten tervével. Ő földi király, aki fél a vetélytársak fellépésétől. A bölcsek iránt tanúsított figyelme csupán mesterkedés.
A bölcseknek kötelességszerűen meg kell állniuk, de aztán rögtön folytatják útjukat. Ők nem turisták, hanem zarándokok, akiket Isten szava és fénye vezérel. Az evangélista nem mutatta be korábbi lelkiállapotukat. Most azonban, a cél közelében, megemlíti, hogy nagy örömet éreznek. Közvetve ezzel adja értésünkre, hogy korábban félelmek és aggodalmak közepette haladtak előre. A hit útja sosem kényelmes út.
A nemzetek zarándoklása a messiás bölcsője felé végül célhoz ér. A bölcsek belépnek egy házba, és nem valamiféle királyi palotába, mint ahogyan ezt várni lehetett volna. Ott találják a gyermeket édesanyjával együtt. Ennek ellenére sem jönnek zavarba, és felismerik őt. A zsidók ellenben majd nem fogadják el Krisztust alacsony származása miatt. A bölcseket azonban ez közömbösen hagyja, és nem akadályozza abban, hogy leróják hódolatukat, és átadják ajándékaikat az újszülött királynak.
A leborulás, amellyel a bölcsek Izrael királyát köszöntik, az udvari szertartás részét alkotó keleti rítus. A "kincsek", amelyeket a bölcsek a gyermek lába elé helyeznek, más prófétai orákulumok beteljesülésére utalnak, és szimbolikusan Izrael messiásának elismeréséről tanúskodnak.
Tehát az evangélista bemutatja a bölcsek zarándoklatszerű vonulását Jézus felé. Ez azonban nem akadályozza meg őt annak észrevételezésében, hogy a vezetői által képviselt nemzet ellentétes irányba kezd indulni, midőn hírét veszi az üdvözítő születésének. A bölcseket öröm tölti el, Jeruzsálem lakói azonban rettegni kezdenek. A zsidók meg tudják vizsgálni az Írásokat, és meg tudják állapítani a messiási vezér születésének helyét, amelyet előre jelzett a próféta, de egyetlen lépést sem tesznek felkutatására vagy arra, hogy legalább az idegen imádók nyomába eredjenek. A Heródes palotájában tartott gyűlésük inkább haditanácshoz hasonlít, és nem az isteni akarat elfogulatlan kereséséhez. A messiási főváros, a kicsiny Betlehem, a legkisebb Júda városai közül, árnyékot vet a nagy Jeruzsálemre. E város teljes erővel Betlehem ellen fordul, de erőfeszítése hasztalan, mert a messiás megmenekül támadásaitól. A bölcsekről szóló elbeszélésben húzódó feszültség elsősorban azokra a megpróbáltatásokra vonatkozik, amelyeket az apostoli közösségnek kell elviselnie a zsidóság részéről.
Máté szerint a bölcsekről szóló elbeszélés arra a tragikus fordulatra vonatkozó "prófécia", amelynek megtételére az üdvösség rendeltetett. Miként a jelen pillanatban, az evangélium végén is a pogányok lesznek az evangéliumi üzenet címzettjei. A bölcsekről szóló epizód prófétai (és történeti) módon tágítja ki a messiási távlatokat. A zsidók újszülött királya körül a világ minden embere találkozik.

[Valkó János, Sopron]

"Megpillantván a csillagot, felujjongtak nagy örömmel, szerfölött." (Mt 2,10)

2013. január 13. - Jézus megkeresztelkedése
Lk 3,15-16.21-22 - Megszólal az ég.

Lélegzetelállító pillanat, amikor megszólal az ég. Nagy dolgoknak kell akkor történniük! Amikor nem szólal meg, tudhatod, hogy nem történt veled semmi rendkívüli. De hát mit tegyünk, ha életünk számtalan helyzetében nem szólal meg?! Amikor csak úgy tesszük a dolgunkat. Éljük a mindennapokat. Akkor hiábavalóság, érdem nélkül való, amit teszünk, ahogy élünk?
Itt igyekszünk, erőlködünk közösségeinkkel immáron 60-70 éve, hívén azt, hogy a legjobb úton járunk. És még mindig hallgat felettünk az ég. Pedig én nógatnám: "Mi lesz már! Nem látod, hogy kitartottunk, hogy átmentettük örömhíredet egy ellened való politikai rendszeren, hogy legjobb igyekezetünkkel, legőszintébb elhatározásunkkal képviseltük tanításodat minden körülményben, akár alkalmas volt, akár alkalmatlan?!" - de az ég még nem szólalt meg felettünk. Nincs csinnadratta, harsonaszó, vörös szőnyeg, kitüntetés.
Erősen elgondolkodom ezen a hétköznapias életen. Dolgozom, családi életet élek, közösségi találkozókra járok, eszem, alszom, olvasok, jótékonykodom. Jó, hát tényleg, mi is ebben az a rendkívüli, ami miatt megszólalhatna az ég?! Mi is az, ami miatt mondhatná fölöttem, hogy "Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem"?
Nem vagyok csodaváró ember. Járom azt a számomra kijelölt keskeny és rögös utat, amely itt halad a lábaim alatt. Kitartóan járom. Lépem egyik lépésemet a másik után. És halad az út. Mintha nem is létezne más út számomra. Azon nem is gondolkoztam el soha, hogy lehettem volna ez meg az, ha nem Jézus kicsiségre, vissza-nem-bántásra és vagyontalanságra kérő életprogramja talál meg.
És mintha nem kívülről és fölülről, nem angyali kürtszóval, hanem lélekfinom hangon susogna bennem egy hang. Meghallom? Jól hallom?
"Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem."
Ezt a hangot nem lehet másként hallgatni, csak lesütött szemmel, elszoruló szívvel és végtelen hálával. A legkisebbek, leghűségesebbek, legőszintébbek hálájával! Amikor meghallom, arra gondolok, hogy titkot kaptam. Kincset. Amelyet szem nem láthat, és nem eszi meg a rozsda.
És szívemben csak annyit gondolok, hogy "...minden jól van már, hogy itt vagy...", és jó, hogy én is itt lehetek, és "megfuthatom a kicsik futását - hála legyen"!

[Csizovszki Zsóka, Sopron]

"Majd galambszerű testi alakban rászállt a Szent Lehellet és égi hang kerekedett. 'Te megszeretett fiam vagy, elnyerted tetszésemet.'" (Lk 3,22)