A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. szeptember 2. – Évközi 22. vasárnap
Mk 7,1-8.14-15.21-23 – A rossz belülről származik, és beszennyezi az embert
„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). Így fejeződik be a teremtéstörténet. Jézus sem mondhat mást. A teremtett világ, amely körülvesz minket, jó. Tisztátalan csak belőlünk ered. Súlyos állítás ez, ha belegondolunk. Nem ad felmentést számunkra, hiszen mindaz, ami tisztátalanná tesz, beszennyez minket, kizárólag belőlünk ered. Nincs enyhítő körülmény, amit majd beszámítanak, csak az a makacs tény, hogy minden belőlünk fakadó tisztátalanság okai egyes-egyedül mi vagyunk.
A teremtett világ jóságára, a teremtésből áradó, feltétel nélküli szeretetre, gondoskodásra gonoszsággal, a szerelemre paráznasággal, házasságtöréssel, az értelmes, fenntartható, mértékletes tulajdonlásra lopással, kapzsisággal, irigységgel, az őszinteségre csalárdsággal, a teremtés mindent átható szelíd, de határozott erejére és a végtelen értelemre erőszakkal, kevélységgel, esztelenséggel, az ünnepnapok örömére kicsapongással válaszolunk. A világból felénk érkező jóságra válaszként sokszor a rossz jön ki belőlünk, és ez a válasz az, ami beszennyez bennünket. Félreértünk másokat, nem értjük meg a teremtett világ jelzéseit, sőt nem értjük önmagunkat sem. A felénk érkező rosszra pedig szinte mindig ösztönösen rosszal válaszolunk.
Pedig a főparancs szerint minden szeretetünk mértéke önmagunk szeretete. Ha reflexiónk a világra, a másikra, önmagunkra rosszat eredményez, akkor nem szeretjük jól magunkat, így nem tudjuk helyesen szeretni a felebarátainkat sem, nem tudunk jól beilleszkedni a teremtés rendjébe. Jézus Izaiás szavaival utal arra, hogy az emberi tudomány és az emberi parancsok mennyire távol vannak az Atya szándékaitól. A modern világot megalapozó emberi tudás kevélysége, erőszakos volta, sőt helyenkénti esztelensége jól látható. A birtokunkban lévő tudás és az emberi parancsok (szabályok, törvények) erőszakot, félelmet és létbizonytalanságot sugároznak, és váltanak ki szinte mindannyiunkból reflexszerű válaszként. Hányszor veszik át ezek az érzések a teremtés eredendő jóságának helyét életünkben! Ezek szorítják ki életünkből a szeretetet, az értelmes gondolkodást, az alkotást. Ezek szennyezik be istenképiségünket.
Nem a kezünket, nem az edényeinket, hanem szívünket kell megtisztítanunk percről percre, hogy a belőlünk fakadó reflexiók jók legyenek, a felénk érkező rosszat pedig jóvá változtathassuk. Ne feledjük, csak mi vagyunk felelősek azért, hogy mi fakad belőlünk, egyes-egyedül mi felelünk saját tisztaságunkért és tisztátalanságainkért.
„Uram!
Szívemet megtanítottad a szeretetre, mely után szomjazik,
Elmémet képessé tetted a gondolkodásra és alkotásra.
Én szívemet megtöltöttem gyűlölettel és félelemmel,
És szívem megmérgezi elmémet, mely a gyilkolás óriási gépeit szerkeszti,
Hogy ezekkel elpusztítsa a te világodat, s vele elpusztítson engem is,
És megcsorbítsa a szent anyagot, amelyből Te az életet formáltad.
Istenem! Tisztítsd meg szívemet,
Emeld fel elmémet, hogy testvéreim testvére lehessek!”
(Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus)
[Varga Attila, Budapest]
„…meg is kérdezik a farizeusok, meg a törvénytudók: „Miért nem ez ősök hagyománya szerint járnak el a tanítványaid, miért esznek kenyeret ellenkezőleg: profán kézzel?” (Mk 7,5)
- Milyen hagyomány fontos nekem?
- Mit jelent számomra tárgyak tisztasága?
- Mennyire tiszta a „kezem”?
[Angel]
2012. szeptember 9. - Évközi 23. vasárnap
Mk 7, 31-37 – A süketnéma meggyógyítása
Jézus meggyógyít egy süketnéma embert. Aki süketnéma, nem tud kommunikálni. Nem hallja a külvilágból érkező hangokat, zajokat. Az a csodálatos világ, amelyet a hangok tárnak fel, rejtve marad előtte, és ő maga sem tud értelmes beszéddel, verssel, énekkel kapcsolatba kerülni a másik emberrel. Ma már léteznek módszerek, amellyel megtanulhatják a kommunikációt, de Jézus korában ez nem így volt. Akkoriban ez még inkább bezárt világot, teljes magányt, kiszolgáltatottságot jelenthetett.
Egy ilyen embert vittek Jézushoz, hogy gyógyítsa meg. Ő beledugta az ujját a süket fülbe, és megérintette a néma nyelvet, s mindezt úgy, hogy közben föltekintett az égre és fohászkodott. Kereste a kapcsolatot az Atyával, egységben akart vele lenni. Majd kimondta az oldó szót: Effata, vagyis nyílj meg! E szavakra kinyílt a lezárt világ: érthetően beszélni kezdett az, aki eddig nem tudott, és hallott, aki eddig nem. Fantasztikus új világ tárulhatott ki a számára.
A süketnéma a betegség kényszeréből zárult magára, de mi, mai emberek önként zárjuk be magunkat a kapcsolat nélküliség börtönébe. Ezért különösen aktuális ez a történet. Ha megnyílunk Isten felé, akkor nem fogunk elzárkózni embertársainktól sem, akkor felértékelődik számunkra a közösség és a másik ember. Modern kori életünk folyamatai éppen ellenkezőleg hatnak. Szinte minden arra buzdít, hogy magadat tedd az első helyre, ne törődj mások gondjával. Így zárulunk magunkra, természetesnek véve az önzést.
Isten a Szentháromság szeretetkapcsolatában él, ehhez akar kapcsolni minket is, nekünk is meg kell nyílnunk, ha bezárultunk Isten előtt. Az Isten felé való megnyílás természetes következménye, hogy nyitunk a többi ember felé is. Ezen a nyitott szeretetkapun Istenhez és emberhez kapcsolódhatnánk, de sokszor félelemből bezárjuk a kapunkat. Isten, aki mindenki felé nyitott és befogadó, segítsen nekünk, hogy megnyithassuk szívünket, és részesei lehessünk egy új szeretetvilágnak.
[Bisztrai Györgyné Évike, Budapest]
„És minden mértéken túl magukon kívül voltak mondván: Mindent megfelelőképpen cselekedett a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.” (Mk 7,37)
- Mire lehet engem megkérni? Milyen reménnyel?
- Menyire tudom felvállalni a módszereimet?
- Mikor szoktam fohászkodni?
[Angel]
2012. szeptember 16. - Évközi 24. vasárnap
Mk 8,27-35 – Világos és sötét pillanatok
Jézust saját korának emberei sem ismerik fel igazán. Látták csodáit, hallgatták tanítását, ennek alapján gondolták, hogy talán ő János vagy Illés, vagy az egyik próféta.
Péter valami többet lát meg Jézusban. Nyilván a tanítványok közelebbről, más szemszögből láthatták Jézust. Amikor Péter elmondja, hogy kinek látja őt, ebben az evangéliumban nem reagál rá Jézus, de a párhuzamos részben már igen: a Mennyei Atya nyilatkoztatta ki neki, és ezért boldognak mondja Pétert. Tehát Jézus megerősíti Pétert, hogy jó úton jár, hiszen meghallja és felismeri Isten szavát.
Viszont amikor Jézus elmondja nekik, hogy meg kell halnia, de harmadnapra feltámad, ekkor már másképp értékeli Péter reakcióját: Sátánnak mondja, mert nem az Isten dolgain jár az esze, hanem az emberekén.
Hát most mi van Péterrel? Valóban hallja az Isten szavát, boldog, mert felismeri Jézust, vagy az emberek dolgain jár az esze, és ezért elmarasztalja Jézus?
Azt hiszem, az ember olyan lény, hogy egy-egy pillanatban képes felismerni valamit a nagy Egészből, felismeri Istent, a szavát, önmagát, a feladatát és szerepét, amit most meg kell élnie. Vannak megvilágosodott pillanataink, amikor túllátunk a mindennapi bajokon, és rálátunk önmagunk igazi lényére, és innen nézve a másik ember igazi lényére is. Ilyenkor egyértelmű, hogy mit is jelent szeretni, megbocsátani.
És vannak pillanatok, amikor természetes emberi reakciók jelennek meg, a féltés vagy a nem értés következtében. Ahogy Péter is féltette Jézust, nem tudta elképzelni, hogy baj történjen vele. Hiszen Jézus a felkent, az Isten fia, hogy történhetne vele ilyesmi? Itt ütközik Péter látásmódja, gondolkozásmódja Jézuséval. És Jézus helyreteszi Pétert, mert nem Isten dolgain jár az esze.
A magunk gondolkozásában is lehetnek olyan elképzelések, amelyek miatt érthetetlenné válik egy-egy esemény, történés – mert nem illik bele a képbe; mert van valamilyen képünk Istenről, elképzelésünk önmagunkról, a világról, és ez sokszor ütközik a valósággal. De nem baj, ezek azok az ütközések, krízisek, amelyek ráébreszthetnek arra, hogy hol is vannak az Isten dolgai.
Félelmeink, kudarcaink, örömeink, felismeréseink egyformán részei teljes emberi létünknek, és alkalmasak lehetnek arra, hogy általuk is ráláthassunk Isten dolgaira.
Jézus követése talán azt is jelenti, hogy nem akarom magam megmenteni, sem a fájdalomtól, sem a szenvedéstől, sem döntéseim bármiféle következményétől.
[Cserey Zsuzsa, Budapest]
„Mert aki megakarja menteni életét, elveszíti azt.” (Mk 8,35)
- Milyen egzisztenciális hátrányokat vállalok elveimért?
- Milyen „vásárt” szoktam csinálni?
- Mire pocsékolom az életemet?
[Angel]
2012. szeptember 23. – Évközi 25. vasárnap
Mk 9,30-37 –„…legyen mindenki közül az utolsó…”
Sokszor el kellett olvasnom, mire rádöbbentem, hogy milyen furcsa ez a szituáció. Jézus, miközben átmennek Galileán, arról beszél a tanítványoknak, hogy meg fogják ölni, de harmadnapon feltámad. Ők nem értik teljesen, miről beszél, de Jézus kérdésére nem merik bevallani, hogy már az utódlásról beszélgettek, hogy vajon ki lesz közülük az első.
Micsoda dolog ez! „Vérszagra gyűl az éji vad?” Micsoda aljas dolog ez! A Mester a haláláról beszél, miközben alkudozunk a koncon, hogy nekünk minél több jusson! Jézus helyében én otthagytam volna ezt a rémes társaságot. Lehet, hogy újrakezdtem volna másokkal? Nem tudom, de ez engem nagyon szíven üt. Ha három esztendőt ilyen intenzíven együtt töltöttem ezekkel az emberekkel, és itt tartanak, akkor mi a reményem, hogy majd fel fognak nőni a feladathoz, ha én nem leszek? Nem hiú ábránd ez? Ezek után nem is csodálkozhatom, hogy kétezer év múltával az egyház vezetői ma is a pénzzel és a hatalommal operálnak. Hát már az ősök is itt tartottak. Miben reménykedett a megtestesült Isten fia? Kihirdeti az ő játékszabálya szerinti versenyt: az lesz az első, aki mindenki közül az utolsó, aki mindenkinek a szolgája.
Emlékeimben felmerült egy teheráni film, címe: A mennyország gyermekei. Ebben a főhős, egy tízéves, nyomorgó fiúcska a futóversenyen mindenképpen második akar lenni, mert a második helyezett nem nyaralni megy, mint az első helyezett, hanem egy jó sportcipőt nyer. Zseniális, ahogyan a futóversenyen a második helyért versenyez, s mily tragédia, hogy véletlenül, a sors fintoraként megnyeri a versenyt. Elkeserítő látni síró arcát, a bánat könnyeit azért, mert akaratán kívül győzött.
Mennyivel nehezebb ez a verseny, amit Jézus hirdet, nemhogy másodiknak, hanem utolsónak kell lennünk, abban kell versenyeznünk, hogy ki a méltányosabb a másikhoz, ki az, aki jobban tud szolgája lenni a többinek. Mert a verseny végén azt hirdetik ki győztesnek, akit a pénz és hatalmi rangsor utolsó helyén találnak. Végül Jézus rátesz még egy lapáttal erre, amikor a gyermeket közéjük állítva azt mondja: aki egy ilyen gyermeket befogad, az engem fogad be, s rajtam keresztül a Teremtőt.
Istenem, kérlek, adj nekünk olyan lelkületet, mint a gyermekeké, akik nyitottak a világra, nem személyválogatók, akik minden társadalmi helyzetkülönbséget mellőzve csak a pajtásukat látják a másik gyermekben. Mai világunk tele van kirekesztésekkel, mi keresztények is személyválogatók vagyunk. Győzni akarunk, és nem utolsók lenni, elsőként akarjuk átszakítani a célszalagot, és nem akarunk szégyenszemre utolsónak bekullogni. Talán abban bízunk, hogy Isten megbocsátja nekünk ezt, mert lám, Jézus sem szaladt el, megbocsátotta tanítványainak önzését, és újra felgyűrte az ingujját, nekiveselkedett, hogy kinevelje belőlük Isten népét. De vajon minket ki fog ilyen állhatatosan nevelni?
[Áts András, Budapest]
„Aki a kisgyerekek egyikét befogadja nevemre, engem fogad be és aki befogad, nem engem fogad be, hanem Küldőmet.” (Mk 9,37)
- Mire használom fel a gyermekek jelenlétét?
- Mire tudnak felhasználni a gyermekek?
- Mennyire vagyok kész befogadni Krisztust, Istent?
[Angel]
2012. szeptember 30. – Évközi 26. vasárnap
Mk 9,38-48 – Megfelelni emberi méltóságunknak
A Szentírásból látjuk, hogy működése során Jézus elég sok példabeszédet állított elénk. Példákon keresztül megpróbálta illusztrálni, mivel tudunk még jobban Istennek tetsző életet élni.
A Szentírásból tudjuk azt is, hogy mindenki meghívást kap Isten népébe. Jézus evangéliuma minden ember számára nyitva áll, illetve Jézus fontos feladata, hogy minél több népet gyűjtsön maga köré.
„Aki nincs ellenetek, veletek van.” Azoktól sincs távol az igaz Isten, akik homályosabb képekben keresik őt, de őszinte szívvel keresik, és arra törekednek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. A Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de iparkodnak becsületesen élni.
Egy még nem teljesen elkötelezett embert nagyon könnyű elbizonytalanítani. Nagyon könnyű megbotránkoztatni, nagyon könnyű kritikával illetni. De ez az ember hamarabb elmenekül a tanítások elől, ha azt látja, hogy bizonytalanságát kinevetik, tetteit megvetik.
Számomra ezek a szavak: „..aki egy pohár vizet ad az én nevemben, nem veszíti el jutalmát”, azt jelentik, hogy a szabályok koordinálják az embert a szabad akarat mezején. Próbáljuk meg végiggondolni, számunkra mi az a viselkedés, amely megtart az isteni úton – mert az a cél, hogy a Szentlélek működése nyomán tudatos, teljes közösséggé legyünk. Mert senki sem él hiába, és senki sem hal meg hiába. Így fog az ember megfelelni méltóságának, és eljutni az üdvösségre.
[Vargáné Peresztegi Ibolya, Budapest]
„Ha ugyanis valaki azon a címen itat meg veletek egy pohár vizet, hogy a Krisztuséi vagytok, azt mondom nektek, hogy egyáltalán nem veszejti el a bérét.” (Mk 9,41)
- Kiket sorolok a saját táboromba?
- Mire számíthatnak tőlem az emberek?
- Mire számítok jótettem fejében?
[Angel]
