A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. július 1. – Évközi 13. vasárnap
Mk 5, 21-43 – Hit és erőátvitel
Rendkívül érdekesen kapcsolódik egymáshoz ez a két történet, ez a két különös gyógyítás. Sok a párhuzamosság bennük, valószínűleg ezért is szerkesztette őket egymás mellé az evangélista. Mind a két főszereplő, az elöljáró is, és az asszony is bajban van. Mindketten megtették már a közgondolkodás szerint az adott helyzetben megtehető dolgokat, de eredménytelenül. És itt kezd hasonlítani a helyzetük a mienkhez. Mi is mindig tesszük, amit tennünk kell, és bízunk a saját képességeinkben, cselekvéseink helyességében. Ez eddig rendben is van, de sajnos ez sokszor nem elég. Amint ezekből a történetekből is láthatjuk, sokszor még a legnagyobb igyekezet, leggondosabb utánajárás sem elegendő, és az ember reményét vesztheti. És ilyenkor, ha már tényleg nagyon szorít a cipő, ha már nem segít semmi, akkor szoktunk belekapaszkodni a legutolsó szalmaszálba is. Valljuk be őszintén, hogy sokszor már nem is nagyon hiszünk az eredményben, de azért futunk még egy kört, hátha…
Nos, hasonló helyzetben az elöljáró és az asszony is hitt. Ennek szép leírása a „Tedd rá a kezedet” és a „Ha csak ruháját érintem is”, ami jól tükrözi a hitük szilárdságát. Nekik részben könnyebb volt, mint nekünk, mert ott sokan beszéltek Jézus csodáiról, a gyógyításokról, nekünk viszont az evangéliumok és a kétezer év alatt történt hasonló események leírása, szerencsésebbeknek akár személyes megtapasztalása áll a rendelkezésünkre, reményünk erősítésére.
Fontos momentum az erő kérdése. Ahogy Jézus is érezte, hogy az ő erejéből kellett az asszony energiaszintjét helyrehozni, sokszor mi is érezzük, hogy a másik gyengesége hogyan veszi el a mi energiánkat is, illetve a mi gyengeségünket pótolja a társunk ereje. Fontos is ezt tudatosítani magunkban, hogy a másik kisegítése nem múlik el energiavesztés nélkül, illetve ha nekünk segítenek, akkor utána időt kell hagyni társunknak, hogy újratölthesse az „energiatartályát”.
A legfőbb tanulsága ezeknek a történeteknek az, hogy Jézus tud segíteni a bajainkon, csak nagy-nagy hittel kell kérnünk. S – bár ezek konkrét, könnyen érthető esetek – el kell fogadnunk azt is, hogy Jézus segítsége nem mindig a miáltalunk elképzelt, kért formában történik, sőt sokszor nehéz is azonnal felismerni, hogy ez segítség volt.
Érdemes megfigyelni Jézus utógondozó technikáját. Egy dicsérettel tovább erősíti az asszony hitét, sőt egy kicsit bevonja a gyógyítás dicsőségébe, az elöljárónak pedig meghagyja, hogy „senki meg ne tudja a dolgot”. Jézus nemcsak hogy nem akar magának elismerést szerezni, címlapsztorivá lenni, de az elöljárót is meg akarja óvni attól, hogy dicsekvéssel, élménybeszámolók tartásával leronthassa ezt a lelki élményt.
Alighanem mindnyájunknak szól Jézus szava, hogy járjunk békével, és maradjunk egészségesek.
[Singer József, Székesfehérvár]
„De a Szabadító, meghallva a szöveget, amit mondtak, így szólt a zsinagóga főnökhöz: „Ne félj csak bízzál.” (Mk 5,36)
- Milyen biztatásokkal szoktam kedveskedni?
- Mennyire vagyok tudatában, hogy mi történik velem?
- Mitől, kitől szoktam félni?
[Angel]
2012. július 8. - Évközi 14. vasárnap
Mk 6,1-6 – Jézus Názáretben
Jézus Názáretben jár. Azon a vidéken, ahol gyermekéveit töltötte, szakmát tanult és művelt, ahol felnőtt és férfiként megérett a küldetésre, a tanításra, a rendkívüli cselekedetek végrehajtására. Hallgatói ismerik: hiszen ő az ács fia, Mária gyermeke, sorolni tudják az egész pereputtyát. Az biztos: a közöttük élő aranyos kisgyermekből és dolgos ifjúból igen furcsa felnőtt lett. Tisztelettudó zsidóként felkeresi a zsinagógát, felolvassa az Írást, tanít, magyaráz, örömhírről, gyógyulásról, szabadulásról, Isten közeli országáról beszél. Ráadásul mindezt olyan meggyőződéssel, öntudattal és erővel, mint aki valami többet tud és lát a körülötte állóknál.
Na, ez azért sok ettől a nagyravágyó csemetétől! Az egész csak hókusz-pókusz, biztos valami trükk! Emlékszünk, régebben egyszer is eltűnt, még a rokonai is azt gondolták, hogy megzavarodott! Hát ez így már botrányos! És hallgatósága megbotránkozik. Kifejező az átvitt értelemben használt szó eredeti jelentése (szkandalidzomai = csapdába esem): a megbotránkozó ember tulajdonképpen saját csapdájába esik, mert nem jut el hozzá a tanítás. Sem tudati szinten, sem lelkében nem képes el- és befogadni, ezáltal lehetetlenné teszi önmaga számára a metanoiát, a megtérést.
Jézus – aki mindig pontosan érzékelte környezete rezdüléseit, a hallgatóság hangulatát, affinitását a tanításhoz és a tanító személyéhez – meg is jegyzi: „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és családjában (házában).” A lánglelkű, szelíden is erőteljes Tanítótól szokatlan, fájdalmas és lemondó szavak ezek. A szeretet hullámai kissé megtörni látszanak a hitetlenség és kételkedés szikláin. A jelenet azt is megmutatja, hogy a sokaság tanításának korlátai vannak, a hálót-asztalt maguk mögött hagyó választottakból álló kisközösségben, majd a nagyobb közösségekben a magvető könnyebben talál termő talajra.
Jézus téged is, engem is szólít. Talán éppen ott, ahol a legkevésbé várjuk. Rád néz társad, gyermeked szeméből, de akár az utcán szembejövő, mosolygó gyalogostársad, vagy egy kéregető hajléktalan képében is eléd léphet. Észreveszed-e? Elfogadod-e? Befogadod-e? Képes vagy-e megnyitni elmédet, szívedet-lelkedet a szeretet szavakban és szavak nélkül megnyilvánuló ereje előtt? S ha igen, átjár-e, tüzet, lelkesedést, tenni vágyást indít-e benned? Megszületik-e a csoda? A csodatévőt ugyanis sokszor messziről várjuk, a megoldásokat külső segítséggel akarjuk megtalálni, pedig a csoda bennünk van, az üdvözítő megoldások belülről születnek.
S amikor minden adott, képes vagy-e a továbbadásra? Elsőként abban a családi körben, ahol a leginkább ismernek, ahol nehéz folyamatosan hitelesnek maradnod. Aztán mindennapjaid emberi környezetében, ahol a legkülönbözőbb hozzáállással találkozhatsz. Ahol egyesek meg is szerethetnek, de nemkívánatos személy is lehetsz. Közösségedben hozzáteszel-e a közös gondolkodáshoz, lelki erősödéshez? Az ember nyilván a kisebb ellenállás felé mozdul szívesebben, de néha vállalni kell a keményebb kihívásokat is.
Tegyünk mindennap valamit, hogy hozzájárulhassunk a szeretet végső győzelméhez!
[Pakodi Gábor, Székesfehérvár]
„Csodálkozott is bizalmatlanságukon. Majd körbejárta a falvakat, tanítván.” (Mk 6,6)
- Min szoktam megütközni?
- Mivel szoktam megütközést kelteni?
- Mennyire bénít meg a bizalmatlanság?
[Angel]
2012. július 15. - Évközi 15. vasárnap
Mk 6,7-13 – Az apostolok szétküldése
Amikor ezt a részt halljuk, olvassuk, általában az üti meg a fülünket, szemünket, hogy Jézus minden túléléshez szükséges dolog nélkül küldi a tanítványokat a hosszú útra. Ez hasonlít ahhoz, ahogyan Ő maga is, minden e világi biztosíték, hatalom, erő, fegyver, pénz nélkül járja útját, hirdeti Isten Országát. De nem is lehet másképpen hirdetni azt, csak szelíden, szolgálva, erőszak nélkül. Más alkalommal Jézus azt is mondja, hogy a Mennyei Atya gondját viseli minden teremtménynek, ezért nem kell aggódni azért, hogy mit eszünk, mit iszunk, mibe öltözködünk. Sőt Jézus saját példája is azt bizonyítja, hogy őt is befogadják, ellátják étellel az őt követő nők, gondoskodnak róla, legalább is addig, amíg a hatalom el nem fogja, és el nem ítéli. Van tehát alapja annak, hogy Jézus így küldi tanítványait az útra.
De ennél talán fontosabb arra figyelnünk, hogy mi az, ami nélkül viszont nem engedi útra őket, amit mindenképpen átad, nekik ajándékoz.
1. „…magához hívta a tizenkettőt…” Közel akarja tudni őket, magához akarja ölelni tanítványait, mint amikor indulófélben lévő gyermekét megáldja az anyja, apja, minden szeretetét neki ajándékozva, megerősítve őt.
2. „…hatalmat adva nekik…” Hogy lélekben erősek legyenek, a kísértéseknek ellen tudjanak állni, az ellenséges indulatokkal, erőkkel meg tudjanak küzdeni, hogy a jó hírt erővel tudják hirdetni.
3. „…kettesével…” Nem akarja egyedül kitenni őket a viszontagságoknak, társat ad melléjük, aki erősít, ha valamelyikük elcsügged, ráadásul más-más szempontból tudják bemutatni a hallgatóságnak az Isten Országát. Hitelesebb, ha nem egyvalaki beszél róla. De egyben közösséget is hoz létre kettejük között, élet- és sorsközösséget, amelyben Jézus maga is ott van.
4. „…szétküldte őket…” Sokan vágynak hallani a jó hírt, ezért szükséges útra kelni. De egyben az is szükséges, hogy a tanítványok megértsék, hogy mi Jézus és az őt követők életfeladata, életcélja. Rájuk vár, ők kapják a feladatot, hogy az Isten Országát hirdessék és valósítsák itt a Földön.
Nem kerülhetjük ki, hogy párhuzamot vonjunk a tanítványok küldetése és a saját életünk küldetése között. Nekünk sem kisebb, más a feladatunk, mint menni, és hirdetni az örömhírt. Nem mondhatjuk, hogy én alkalmatlan vagyok, hiszen Isten mindenkinek a képességeihez, erejéhez méri a feladatot. Lehet, hogy „csak” a szomszédomhoz, munkatársamhoz van küldetésem, de lehet, hogy több embert is egybe tudok szeretni.
Isten minket is először (1) magához hív, átölel, (2) nekünk is erőt, képességeket ad, (3) társat rendel (ez lehet a házastársam, a barátom, a közösségi társam), és (4) küldetést bíz ránk.
Részesei vagyunk Isten tervének, rajtunk is fordul a Szeretet Országa!
[Magyar László, Székesfehérvár]
„Aztán kijőve meghirdették, hogy térjenek meg.” (Mk 6,12)
- A megtérést másoktól várom, vagy magamon gyakorolom?
- Mit várok el másoktól?
- Mit nyújtok másoknak?
[Angel]
2012. július 22. – Évközi 16. vasárnap
Mk 6,30-34 – „Tenni” és „lenni”
Az előző részben azt olvastuk, hogy Jézus elküldi tanítványait, hogy tanítsanak, gyógyítsanak, hirdessék Isten jóságát és szeretetét. Ez a szolgálat nehéz és fáradságos, idő- és energiaigényes. Testi, lelki, szellemi odaadottságot igényel.
A küldetésből visszatérő tanítványok hírt adnak mesterüknek az elvégzett munkáról. Jézus látja, érzi és tudja – hisz maga is megtapasztalta –, hogy barátai elfáradtak, pihenésre, elvonulásra van szükségük. Olyan „puszta helyre”, ahol feltöltődhetnek, törődhetnek egy kicsit újra önmagukkal, kielégíthetik szükségleteiket (hiszen a sok jövés-menésben még evésre sem volt elég idejük). Mert a feladat nem fogy el, a küldetés nem ér véget, nemsokára újra indulni kell!
A keresztény embernek alapvető életformája a szolgálat, a másokért élés. Naponta megtalálnak bennünket a feladatok, ha érzékeny szívvel járunk. Előfordul, hogy nem tudunk nemet mondani, erőn felül vállalunk, vagy a feladatok meghaladják képességeinket. Ilyenkor elfáradunk, elcsigázottak leszünk. Pedig megtanultuk Jézustól, hogy milyen fontos a „tenni” és a „lenni” egyensúlya. Ha azt szeretnénk, hogy életünket a harmónia jellemezze, ki kell alakítanunk a helyes arányokat. Figyelnünk kell arra, hogy a jól elvégzett, becsületes munka után – reménykedve a gyümölcsökben – áldozzunk időt a pihenésre, feltöltődésre is. A békességet, a szív zavartalan nyugalmát nem lehet kiérdemelni és elhatározással megszerezni. A békesség előtt csak megnyílni lehet, és engedni, hogy betöltsön. Törekedjünk hát arra, hogy egyéni és közösségi életünkben megteremtsük ennek feltételeit, és éljünk az adódó lehetőségekkel. Hiszen csak úgy lehet szeretetet adni, ha van miből. A kiszáradt, üres kútból nem fakad éltető víz.
Számunkra mindig éltető, megújító erő lehet a hitünk, szerető odafordulásunk Jézushoz és egymáshoz.
[Magyarné Pál Laura, Székesfehérvár]
„Aztán összegyűltek az apostolok a Szabadítónál és feltárták előtte mindazt, amit csináltak és amit tanítottak.” (Mk 6,30)
- Hol szoktam összejönni? Kikkel? Miért?
- Mennyire szoktam kivárni, míg megszólalhatok?
- Mennyire tartozom a hangadók közé?
[Angel]
2012. július 29. – Évközi 17. vasárnap
Jn 6,1-15 – „Telepítsétek le az embereket!”
Jézus küldetésének központi része az örömhír hirdetése, a tanítás és a tanúságtétel a szerető Atyáról. Továbbá Jézus munkásságától elválaszthatatlan a tanítványok felkészítése a küldetésükre, azaz az örömhír továbbadására és ennek begyakorlására. A tanítás, majd utána a visszavonulás, a csendben átgondolás, feltöltődés, erőmerítés lényeges és kihagyhatatlan része ennek a tevékenységnek. Ez a folyamat mintául is szolgál számunkra, hogy hogyan kell folytatnunk a Jézus által ránk bízott feladatot. Hiszen nekünk is tanítanunk kell, nekünk is gondoskodnunk kell másokról, nekünk magunknak kell cselekednünk a jót, és nem elvárni másoktól.
Jézus nagyon jó példát adott arra is, hogy miként tegyük valóságossá, hogyan éljük meg Isten Országát. Amikor a nagy tömeg már megfáradt, tanítványaival letelepítteti a sokaságot, létrehozva ezzel az egymással szót értő, egymással osztozó „asztaltársaságokat”. Miközben együtt étkeztek, minden bizonnyal megbeszélték a Jézustól hallottakat, jóllaktak és eszmét cseréltek. Az ott történteknek a hatása nem is maradt el. Visszaemlékezhettek a régi írásokra, arra, hogy Mózes miként etette meg a pusztában vándorló népét, és ki is mondták: „Bizonyosan ez az a Próféta, akinek el kell jönnie!” Nekik ilyen vezető kellett, aki nemcsak tanít, de gondoskodik is róluk. Igen, így gondolkodott a sokaság. Még nem fordult át a gondolkodásuk. A tömeg még mindig az Ószövetség nagy prófétáját látta Jézusban, aki vezeti, másokkal szemben megvédi, és jóllakatja népét.
Jézus viszont elhárította a tömeg „királyválasztási” szándékát, és visszavonult ebből a helyzetből. Majd másnap, amikor a tömeg ismét rátalál Kafarnaumban, Jézus ezt mondja nekik: „Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem azért, amely az örök életre megmarad…”
Csak remélhetjük, hogy hétköznapi küzdelmeinkben, százféle elfoglaltságunk közepette képesek maradunk arra, hogy kézben tartsuk és irányítsuk törekvéseinket, kellő időben tudjunk visszavonulni, és a magány elmélyült csendjében felismerjük, hogy mi az a gondolat, kimondott szó, tett, cselekedet, „amely az örök életre megmarad”.
[Deli József, Székesfehérvár]
„És hatalmas tömeg követte, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken vitt végbe.” (Jn 6,21)
- Mennyire menekülök a balsikerek helyszínéről?
- Mennyire tódulok a látványosság után?
- Mennyire érdekel a betegek sorsa?
[Angel]
