A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. február 4. – Évközi 5. vasárnap
Mk 1,29-39 – Én meggyógyítalak, te megvendégelhetsz minket
Kafarnaumban vagyunk. Szombat van. Jézus most jön az istentiszteletről. Simon Péter feleségének szüleinél lakik. Péter családja meghívta a sógort, Andrást és két halász kollégát is, Alfeus fiait. Péter feleségéről nem esik itt szó, csak az 1Kor 9,5-ben. Anyós vezeti a háztartást. Csakhogy nehéz úgy ellátni a vendégeket, ha a főszakács ágynak dőlt. Díszvendégek traktáját nem szokás a kuktákra bízni. Legjobb lenne, ha a főszakács most kipattanna betegágyából, és megmentené a helyzetet. Lehetséges ez? Ha volna itt egy MEGMENTŐ, akkor igen.
Van itt valaki, akinek a neve azt jelenti: Megmentő. De pont ő a fő díszvendég! Nem ciki bevallani neki, hogy a díszvendég ellátása nehézségbe ütközik? De az. Egy próbát azért megér. Nincs mit veszteni vele. Ha meg bejön, nyert ügy. Szóljunk hát neki! És szólnak.
Minek hívtok vendéget, ha nincs, aki főzzön? Ez lenne a normál reakció. A normál emberi reakció. A méltatlankodás emberének normál reakciója. Az érzéketlen, az indolens ember reakciója. A tehetetlené. Csakhogy Jézus, ha ember is, nem érzéketlen, nem indolens, nem tehetetlen. Ellenkezőleg: figyelmes, együtt érző, tetterős és készséges. Kézen ragadja anyós pajtást, és fölsegíti betegágyából. Láza elmúlt, jól érzi magát. Kutya baja. Egy baja van csak: tele a ház vendéggel, és nincs készen az ebéd. Anyóska nem az a tesze-tosza asszonyság. Nekiáll, és olyan kaját rittyent, hogy mindenki megnyalja utána mind a tíz ujját.
Mindenki? A Gyógyítója is? Ez a következő üzenet: Ő is. Jézus szerény, de nem szerénykedő. Megtette, ami tőle telt. De nem akadályoz meg senkit abban, hogy ő is megtegye, ami meg tőle telik.
Ebédért gyógyított? Post hoc, ergo propter hoc? (Utána, tehát érte?) Nem ebédért gyógyított, de nem is utasítja el az ebédet attól, akit meggyógyított. Csak egy gőgös gyógyító utasítaná el a betege háláját. Jézus nem ilyen. Jézus az adás világából jött, az adás világát akarta megvalósítani köztünk. De az adás világa nem létezik elfogadás nélkül! Ha adsz, nagylelkűnek, nagynak érzed magad; ha elfogadsz, rászorulónak, kicsinek. Jézus tud adni és tud elfogadni. Nem az határozza meg, hogy hogyan akarja érezni magát, hanem az, hogy mire van szükség.
De nemcsak Péter anyósának volt szüksége Kafarnaumban gyógyulásra. És nemcsak ebédelésre volt szüksége Jézusnak. Elmúlt a szombat, hozták a sok pácienst. És ő gyógyított, gyógyított. De hát jól volt ez így? A démonok megpróbálták úgy beállítani, mintha így lenne jól. Ám Jézus hamar észrevette a turpisságot, és nem engedte szóhoz jutni őket, hanem Apácskáját engedte szóhoz jutni: elvonult, hogy vele beszélje meg, hogyan tovább. Nemcsak ebédre volt szüksége, hanem imára is. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindennel, ami Isten szájából jön.” (Mt 4,4; 5Móz 8,3) Nemcsak testi táplálékra van szüksége, hanem lelkire is. Nemcsak testi egészségre, hanem lelkire is. Ő azért jött, hogy lelki táplálékot nyújtson: a szeretet jóhírét, s ezt illusztrálja időnként testi táplálék nyújtásával is, ha kell.
Nem pedig fordítva. Ha a rendszer netán megfordul, és a feje tetejére áll, újból a talpára kell állítani. Ezért most Kafarnaumot itt kell hagynia egy időre, míg lecseng a gyógyulni vágyók kampánya (Mk 2,1), és Galilea egyéb városaiban kell prédikálnia a megfelelő illusztrációkkal. Erről számol be a perikópa vége: prédikál és gyógyít Galilea zsinagógáiban. – Nem fordítva!
[Kovács Tádé, Tata]
„És igen korai éjjel fölkelvén kiment egy pusztai helyre és imádkozott.” (Mk 1,35)
- Mikor szoktam fölkelni?
- Mennyi időm marad imádkozni a nap indulásakor?
- Mennyire szoktam az Atya elé terjeszteni a pillanatnyi sikereimet, kudarcaimat?
[Angel]
2012. február 12. –Évközi 6. vasárnap
Mk 1,40-45 – Nem baj ám, ha udvarias vagy azzal, akin segítesz!
Két hete volt a leprások világnapja. Sajnos, ez a világnap sem fölösleges még. És amikor még világnapjuk sem volt, ügyük már akkor is évezredes gond volt. Kolerásoknak, pestiseseknek nincs világnapjuk, mert már nincs rá szükségük. A leprásoknak van, mert a helyzetük ma is szörnyű. Mondhatnám azt is, hogy szörnyűbb, mint mikor még gyógyíthatatlanok voltak. Mindegy, hogy javult-e a gyógyulási statisztikájuk vagy romlott. Az a helyzet, hogy mióta gyógyíthatók, már csak a lustaságunk, fukarságunk, részvétlenségünk miatt szenvednek. A gyógyszer még csak nem is drága! Ugyanúgy fehér hollóvá zsugorodhatna egy-egy átmeneti előfordulás, mint a pestis vagy a kolera esetében. Ha nincs így, az a mi sarunk.
Pedig Mesterünk példája e téren is beszédes. Nem a saját kényelmével kell megküzdenie, mint nekünk; hanem a mózesi szabályok évezredes falát kell áttörnie. A lepra a Leviták könyvének 13. fejezete szerint olyan rituális tisztátalanságot okoz, amely komoly társadalmi, vallási és erkölcsi akadályokat teremt ember és ember között. Jézusnak Égi Apácskája küldötteként olyan új rendszert kell meghonosítania, amely kitágítja honfitársai védekező, elzárkózó, begubódzó stílusú gondolkodását, viselkedését. Nagyon kell vigyáznia az ez irányban megteendő lépések arányára, ütemére, hogy se el ne riassza az érdeklődőket, se túl lassúra ne vegye a tempót, hiszen a hatalom emberei merevebbek, s úgyis hamarosan eltávolítják őt az útból.
Mit tesz hát? Szóba áll a szenvedővel, továbbá nemcsak megengedi neki, hogy hozzáérjen minden egészségügyi, vallási tilalom ellenére, hanem egyenesen megfogja. Végül elküldi őt felülvizsgálatra, hogy hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítva visszatérhessen a társadalomba, amelyből betegsége kirekesztette (3Móz 14). Áthágja a törvényt, ahol arra van szükség, és betartja, betartatja, ahol meg arra! Honnan tudja, hogy mikor, melyikre van szükség? A szeretet súgja meg neki.
És milyen érzésekkel teszi meg ezeket a szeretetgesztusokat? Érdekesekkel. Márk nem volt jelen. Péter szájából hallhatott az eseményről. Az eredeti szöveg nincs a birtokunkban. A másolatok eltérnek egymástól. Amikor a beteg túl közel jön hozzá, az egyik szövegváltozat szerint haragra gerjed. Vajon miért? Mert most csorba esik a Törvényen? Mert most szeretetből át kell hágnia a Törvényt, és ezzel veszélyeztetnie küldetése elfogadhatóságát a konzervatívabbak szemében? Mert a betegség gonosz, és szenvedést okoz egy szegény embernek? Mert Mózes nem tudott okosabbat kitalálni, mint a karantént? Mert a beteg feltételezi róla, hogy büntetésül vagy szeszélyből nem akarja őt meggyógyítani? Mert a páciens úgy borul elé, ahogy a zsarnokok elé szoktak? Ez mind lehetséges.
Az pedig, amit a szelídebb szövegváltozat mond, hogy megszánta a beteget, szinte biztos is, de nem zárja ki a többit. Amit meg mond, öt részből áll: az első kettő válasz a betegnek. A második a hatékony és érdemi válasz: Tisztulj meg! De ezt megelőzi egy udvariassági: Mivel meg tudlak, meg is akarlak tisztítani, ha egyszer hozzám fordultál. Ez az első. Nem fontosságban, de időben és talán emberségben is megelőzi a másodikat. Jézus udvarias, először válaszol a feltételezésre, s a következő szava máris az, ami a páciensnek a legfontosabb, ha nem is meri megfogalmazni, de térdre borulása nagy tisztelettel kifejezi a kérést: Tisztíts meg!
Bekövetkezik a remélt gyógyulás, de Jézusnak van még a pácienshez három mondanivalója. A háromból kettő az illető érdekét szolgálja, egy (ámbár kétfelé ágazó) pedig saját ügyének érdekét. Mik ezek? A leprásnak hivatalos felülvizsgálatra kell mennie, és hálaáldozatot kell bemutatnia a jeruzsálemi templomban, hogy joggal visszaintegrálódhassék a nép társadalmi, erkölcsi, vallási közösségébe. De Jézusnak is szüksége van arra, hogy bizonyítsa a klerikálisok és a klérus előtt, hogy "nem fölbontani jött a törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17-18). Ezért kéri a gyógyulttól a titoktartást, míg a hivatalos eljárás le nem zajlik, másfelől pedig az előírtak precíz végrehajtását. Ki is fejezi, hogy mire van szüksége: Bizonyítékra a szervek előtt. Minek a bizonyítékára? Hogy ő nem gázol át a törvény betűjén ott, ahol az emberség ezt nem kívánja tőle. Hogy ő hithű zsidó, s csak azon fárad, hogy zsidó honfitársai még hithűbbek legyenek az ő hiteles istenképének megfelelően.
[Kovács Tádé, Tata]
„Majd megszánva öt, kinyújtotta kezét megfogta és azt mondta neki: Megakarlak tisztítani, tsiztulj meg!” (Mk 1,41)
- Mennyire hat meg mások baja, szorultsága?
- Mennyire vagyok udvarias azzal, akinek szívességet teszek?
- Mennyire engedem szabadon érzelmeimet? Kikkel szemben?
[Angel]
2012. február 19. – Évközi 7. vasárnap
Mk 2,1-12 – A test másodlagos, a lélek az elsődleges
Szóval nem végleg hagyta ott Kafarnaumot a múltkor. Felgyülemlettek a gyógyítás esetei. Már nem maradt alkalom arra, hogy másokat megtanítson a szeretetgyakorlásra, annyira lefoglalták szeretetgyakorlásra. Ezért eljött innen, s másutt kezdett tanítani, és gyakorolni azt, amit tanított. De lecsengett a gyógyulni akarók özönlése. Most tehát újra itt van, és tanít. Sok az érdeklődő. Érdemes volt visszajönni. De érdemes volt elmenni is. Lám, most mennyire átkerülhetett a hangsúly a másodlagosról az elsődlegesre! Átkerült, átkerült, de azért nem vált kizárólagossá.
Lám most is egy béna érkezik. Nem a saját lábán, hiszen béna. De itt van, és gyógyításra vár. Bemenni két okból nem tud: a tömegtől és a bénaságától. Csakhogy nincs egyedül. Öten vannak. Négy másik cipeli hordágyát. Mind az öten tudják, mik történtek itt a múltkor. Ők már nem kerültek sorra a múltkor, de most sorra fognak kerülni, ha törik, ha szakad. Törik is, szakad is – a nádtető. Nem azok az emberek ők, akik kinnrekednek, ha be akarnak jutni. Ha nem megy az ajtón át, menjen a tetőn át! Nincs lehetetlen, csak tehetetlen van. Ők négyen nem tehetetlenek. Azt akarják, hogy a társuk se maradjon tehetetlen. Biztosak benne, hogy ha bejutnak Jézushoz, nem is marad.
És bejutnak. Ez némi erőlködéssel jár. És némi kellemetlenkedéssel is. De nem akkorával, mint ha az ajtóban állókat löknék félre a hordággyal. Hullik a bent lévők nyakába némi kosz a tető meghámozásakor, a manőver, míg leeresztik középre ágyastul a beteget, megakasztja kissé a Mester gondolatainak fonalát, de senki nem tiltakozik. Sem az előadó, sem hallgatósága. Döbbenten nyugtázzák, ennek az akarásnak nem nyögés lesz a vége, hanem allelujázás.
Mit akarnak? Napnál világosabb: a béna gyógyulását, ő a saját gyógyulását. Ha már megzavarták, ha már nem zavarta el a zavargókat, rendezze el gyorsan, amit akarnak, s folytassa ott, ahol abbahagyta. Ez lenne a mi logikánk. Az övé más. A sorrend fölborulása miatt hagyta el a várost a múltkor. A sorrend helyrehozatala érdekében jött most vissza. A sorrendet nem engedi többé fölborulni. Testi gyógyulást akarnak? Megkapják. Két perc múlva. Előbb azonban a lélek gyógyulásával foglalkozunk. Ez a helyes sorrend.
Hogyan gyógyul a lélek? Ha megbocsátásra lel. A környezet úgy tudja, hogy a betegség nem érheti ok nélkül az egyént. Isten küldi ránk. Próbaképpen, mint Jóbra, vagy büntetésképpen, mint Nabukodonozorra. Ha próbaképpen, ha büntetésképpen küldte, egyik esetben sem szabad gyógyulást várni, míg a próba, a büntetés ideje le nem jár. Jézus biztosítja a beteget arról, hogy Isten részéről nincs akadálya a gyógyulásnak. Nem kell arra számítani, hogy ha az egyik tünet elmúlik, jön helyette egy másik, mivel a gyökéren még mindig féreg rág. És ha a lélek egészséges, a testnek is könnyebb visszaszereznie egyensúlyát. A logika, a sorrend világos, nincs is vele gondja senkinek.
De valakiknek mégis van gondjuk valamivel. A hatalom embereinek hatalmi gondjaik vannak. A szellemi elitnek szellemi aggályai támadnak. Istenkáromlással vádolják „Isten Szeretett Fiát”. Féltik Isten tekintélyét, emberi szintre való lerángatás veszélyét látják abban, hogy a názáreti ácslegény úgy tesz, mintha az ő kezében volna a bűnbocsátó hatalom, holott az egyedül Isten kezében lehet, s Mózesnek el is árulta, milyen szertartások fejében hajlandó érvényesíteni.
Jézus látja tépelődésüket, és segíteni próbál rajtuk. Másképp gondolkodásának bizonyításába fog. Isten nem félti a hatalmát, nem őrizgeti tekintélyét, és nem neki van szüksége szertartásokra, hogy meg tudjon bocsátani. Isten alig várja, hogy megbocsáthasson. Abban a pillanatban, hogy nem ragaszkodunk tovább bűneinkhez, már meg is bocsátott. Könnyű persze ilyen nagy szavakat kimondani, de hogyan bizonyítja be Jézus, hogy Isten az ő felfogását vallja? Úgy, hogy nemcsak azt meri kimondani, ami a láthatatlan, s így ellenőrizhetetlen szférában zajlik, hanem azt is, ami a láthatóban, ellenőrizhetőben. Miután kimondta a lélek gyógyultságának dokumentálását, felszólítja a pácienst a test gyógyultságának dokumentálására. És lám-lám, ez sikeres. Akkor nyilván az is.
Az „emberfiát” én nem messiási címként értelmezem, hanem általános alanyként. A testi gyógyulás paranormális jelensége bizonyítja, hogy Isten megosztotta bűnbocsátó hatalmát az emberrel. Biztosíthatja egyikünk a másikát róla: Istennél nincs akadálya annak, hogy ne kelljen cipelnie múltjának erkölcsi terheit. Isten megbocsátott. A kafarnaumi szemtanúk magukon kívül dicsérték Istent mondván: „Mivel sosem láttunk ilyen módon, mint Jézus.” De mi, ugye már mindig ilyen módon látunk? Ezzel az ujjongással zárul az évközi idő idei első szakasza.
[Kovács Tádé, Tata]
„Miért beszél ez így? Káromkodik! Ki tud bűnöket bocsátani, ha csak nem egyedül az Isten?” (Mk 2,7)
- Milyen előzmények ismeretében merek ítéletet mondani?
- Hogyan viszonyulok a káromkodáshoz?
- Kinek a kiváltságaként képzelem a bűnbocsátást?
[Angel]
