Elöljáróban
Tapasztalataink szerint legtöbbünknek nem sikerült a pénteki hústilalom helyett testhezállóbb, előrébb vivő rendszeres szokást kialakítanunk.
A Bokor 10-es régiójának tagjai néhány gondolattal szeretnék segíteni azokat, akik a napi igeszakaszok nyomán kicsit többet szeretnének Isten ügyével foglalkozni ezeken a napokon.
2011. július 1. péntek
Máté 11, 23-30
11, 23: „Te is Kapernaum, aki az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz megaláztatni”:
Kapernaumot Jézus csodái és tanításai magasztalták az égig. Isten csodát, csodákat tesz velünk, hogyha figyelmünket a csodatevőre, vagyis reá irányítjuk. A csoda kegyelem. A kinyilatkoztatás is. Ettől az ölünkbe hullott JÓTÓL bátorodhatunk a ROSSZRA. Kérdés: vajon ez a rosszra bátorodásunk készakarva történik (értsd: cinikusok vagyunk), vagy pedig valahol, valamilyen értelemben „gyanútlanul” ér minket, magunkat is? Vagyis elmulasztottuk megismerni a csodatevőt, a kinyilatkoztatót. Így a rossz döntést - a következményei felett - gyanútlanul, tudatlanul hozzuk meg…
„a pokolig fogsz megaláztatni”, vagyis a csodákat, melyek benned tétettek, maguktól értetődőnek, neked járónak vetted. Ezért elvétetnek tőled. A csoda, úgy, mint a kinyilatkoztatás: kegyelem. És a kegyelem jelentéséhez, értéséhez hozzátartozik: nem magától értetődik. Ez az ismeret a hangsúlyt áttolja magától a kegyelemtől afelé, AKI a kegyelmet adja, gyakorolja.
Így a pokol és a menny egy képzeletbeli – tudatunkban lévő – olló két szárán helyezkednek el, melyek a kegyelemtől, ami a csoda és a kinyilatkoztatás, egymástól egyre távolabbra kerülnek, így nyílik ez az olló. Az egyik vagy a másik melletti döntés egy „lendület” eredménye. Ismerni kell a kegyelmezőt. Kapernaum a csodáktól és a kinyilatkoztatástól nem ébredt rá látogatása napjára. Miért? Mert – kérem – a fenti két kegyelemnél sokkal régebben mulasztott „ismerethez jutni” a kegyelmet adományozó személyét illetően. A Hang 5. kötetében (77 old.) ez olvasható: „Nem a csoda következménye a HIT, hanem a HIT következménye a csoda.” Hamvas Béla az Eksztázis c. művében azt írja: a kinyilatkoztatás egyben ítélet is az egész emberiség felett. Ezt a kijelentést én, e sorok szerzője, most már értem!
11, 23-24: „mert ha Sodómában történnek vala azok a csodák, amelyek te benned lőnek, mind e mai napig megmaradt volna. De mondom néktek, hogy Sodóma földének könnyebb dolga lesz az ítélet napján, hogynem neked.”
Jézus Kapernaumot összehasonlítja Sodómával. Ebből számomra egyértelműen következik: Jézusnak nem sikerült JÓL SZERETNI Kapernaumot! Mert a szeretés, a megismeréssel egy gyékényen árul. A megismerésnek pedig az értés az alapja! Az értés a feltétele a megismerésnek, különben az ismeret széthullik, részlet-törmelékévé válik az ilyennek-olyannak „tudott” személynek, s ez a puszta információhalmaz, nem válik egésszé, szétfolyik! A szeretni valót érteni, s ismerni kell! Jézus fenti megnyilatkozásában semmi jelét nem találunk a Kapernaumot értésnek, a Kapernaumot megismerésnek. Ha Jézusnak „sikerült volna” jól szeretni Kapernaumot, akkor azt Sodómával nem hasonlította volna össze: A szeretni valót, - a Hang könyvekből tudom! – nem hasonlítunk össze más szeretni valóval, vagy – Uram bocsá – gyűlölni valóval! Jézus fenti megnyilatkozása ítélet? Hát az! Az egész emberiség felett? Ha már két várost említ, akkor az már EMBERISÉG!.
MINDEN kegyelemben van valami, ami ÍTÉLET. Ha Kapernaumnak az ítéletkor rosszabb dolga lesz Sodómánál, akkor Jézus Kapernaummal befejezte a dolgokat. Ítéletet mondott? Azt tette! Az ítéletben van valami végleges. Dombi Ferenc azt tanítja, hogy a hit teljes, mindig teljes. Most – figyeljünk csak! – ha jobban elmélyedünk a szón, akkor belátjuk: a teljesség, az mindig valamilyen VÉGLEGESSÉG. A hitnek van egy „folytatólagos véglegessége”. Ez úgy lehetséges, hogy a hívő, élete minden jelenében készen van. Készen áll arra, hogy ne hit által, de színről színre lásson. Ez a HIT hatalma. Ez a HIT teljessége. Az ítélet is teljes, az ítélet is végleges: átkarolja, közrefogja az „olló” két szárát. Ha poklot választasz, az ítélet szerinti, ha a mennyeknek országát, hát az is teljes, tehát végérvényes ítélet. Ezért az élet sem magától értetődik, és ahogyan Hamvas mondja: kegyelem.
11, 27. „Mindent nékem adott át az Atya, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya. Az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni.”
Mi az a „minden”? Az olló két szára és az azok feletti hatalom. A menny és a pokol feletti hatalom. A mennyhez és a pokolhoz vezető „utak” minden emberi sorson belüli és annak minden percében történő megkülönböztetésének a hatalma. És ha van az, hogy az ítélet a halálban végleges, akkor a halál feletti hatalom. És ha van az, hogy a halál bűntől van, hát akkor a bűn feletti hatalom. Az Atya és a Fiú személyekként a „mindenen” kívül helyezkednek el: így lesz ez a „minden” átadható, átvehető. Létezőkként, még hozzá létegységben levőkként azonban nincsenek kívüle: az Atya körülzárja a „mindent”, a Fiú pedig kitölti azt. Az Atya a Fiú révén ismerszik meg, a „minden” révén. A Fiú létegységben az Atyával megint e „mindenen” keresztül lesz megismerhető. Így a 11, 28-30 versek már érthetőek, nem szorulnak külön magyarázatra: „Jöjjetek énhozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltetek, és én megnyugosztlak titeket.”…
Testvéreim, a fentieken túl semmi említésre méltó a Máté, 11, 23-30 versekről nem jut eszembe.
[RL]
2011. július 8. péntek
Máté 10, 16-23
16. vers: „legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”
Az okos – ha egyben szelíd is – nem tetteti magát, nem színlel. Ez azt jelenti, hogy a provokációt kivitelező „színlelésre” nem reagál színleléssel. Én – e sorok szerzője – majd két esztendeje ebben élek: észlelem a provokációt, tehát a színlelést, én nem színlelek, és ha sikerül „kivédeni” a provokációt, akkor – figyeljünk csak! – nem vigyorodom el. Okosság és a szelídség együtt azt jelentik, hogy legalább ez a beszélgető fél az „önvédelemmel egy időben” a másik megtérését valamilyen jövőben szívből reméli, és a teremtőjével együtt várják őt is a vacsorára. Ha színlelem a tapintatot, tettetem az előzékenységet, akkor már rég nem vagyok szelíd. És ha a provokátor a színlelésemre rájön, akkor már rég nem képviselem előtte a Lélek akaratát, célját. Továbbá, a fenti két erényt nem tudjuk tapasztalattal, tehát gyakorlattal elérni, ez a Lélek munkájának gyümölcse bennünk: a „legyetek azért…” egy magát beteljesítő, kivitelező utasítás, ember magától erre nem képes. Továbbá ennek az okos szelídségnek az alapja nem más, mint „TRANSZPARENCIA”, azaz egyszerűség és áttetszőség. Ezt elérni megint csak Lélekkel tudunk.
Összefoglalva a fentieket: Ha okos vagyok, észlelni tudom a provokációt. Ha szelíd is vagyok, akkor – és csak akkor – tudom hatástalanítani a provokáció legfőbb célját, vagyis azt, hogy én már csak a jókat szeressem, és a gonoszt meggyűlöljem. Az ellentétnek mindenkor ez a célja. A szelíd reméli: a gonosz egy napon megtér. Tehát a gonosz szenvedésén nem vihog. Ez halálosan komoly.
19. vers: „De amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon, vagy mit szóljatok, mert megadatik nektek abban az órában, mit mondjatok.”
Úgy gondolom a Mt 10, 16 és a Mt. 10, 19 egy szerves folyamat két kiiktathatatlan állomása. A Szentlélek vezetése, és a Szentlélek belőlünk való megnyilatkozása maga a Szentlélek által lesz megoldva, beteljesítve, még pedig két elmebeli tulajdonságunk, viselkedésünk kiiktatásával:
- egy ideig úgy vezet minket, hogy mi, visszaemlékezve egy-egy közlési helyzetünkre, a „múltkorihoz képest” sokkal jobb közléseket, megnyilatkozásokat, mint „odaillőket” kiötöljük. Eszünkbe jutnak sokkal jobb beszólások. És mi, ebbe a zsákutcába besétálva megpróbáljuk képzeletben javítani azt, ami már a MÚLT. Ennek az állapotnak egyik mellékhatása: 1) a Szentlélekre haragszunk, mert nem szólalt meg elég jól, nem védelmezett minket eléggé, vagy ha kétségbe esünk, akkor azt mondjuk: miért hagytál el?… 2) a beszélgetőpartnerre haragszunk, ha utólag észrevesszük, hogy provokált minket. (Na, adják csak a kezembe „még egyszer” ezt a gazembert, s én tudom, mit csináljak vele.) Már pedig a Szentlélek azt az erényünket szereti, s bennünk erősíti, hogy ne féljünk meglepődni, és a veszteségen nem gondolkodni, veszteséget múlt-jövőben nem felszámolni. Ezen erény nélkül a lélek nem tud jól munkálkodni, jól megszólalni bennünk.
- Ha sikeres volt a beszélgetésünk, pl. tudtunk eredményesen tanúbizonyságot tenni, akkor „a siker ismétlésének reményében” megint csak jó beszólásokat, aranyköpéseket készítünk be, s gondosan összegyűjtünk ötleteket a „következő” csevegésre. Sőt, egy idő után már spórolni kezdünk ezekkel, megpróbálunk „gazdaságosan” megszólalni. Ugye, hogy ez is falat emel köztünk és a Lélek között? Naná…
Ha tudunk elengedni e két tulajdonságot, a gondolkodásunk két aspektusát, s megnyugtatóan fegyelmezni az elménket, akkor tud a Szentlélek a bíróságon és a hatalmasságok előtt rajtunk keresztül megszólalni, vagyis – figyeljünk csak! – rajtunk keresztül SZERETNI.
Nos, nagyon is lehet, hogy a fentiek a neofitában kétségbeesést, s félelmet keltenek miszerint, mi van, ha az „én” bírósági tárgyalásomra, a fent említett „kiképzés” előtt kerül sor, vagyis nem lesz időm felkészülni? Ma már annyi hit- és üdvbizonyosságom már van, hogy tudjam: velem-Krisztusban, s Krisztussal-bennem minden, de minden a maga idejében történik.
[RL]
2011. július 15. péntek
Máté 12, 1-8.
Jézus és tanítványai búzatábla mellett mentek el. Megéhezvén a kalászokból a szemeket kimorzsolták és ezzel oltották éhségüket. Az ott tartózkodó farizeusok kérdőre vonják Jézust és a szombat tilalmát hozzál fel neki.
Jézus – Isten megvédi az övéit. (Istenszeretőknek minden a javukra válik.)
Jézus a Talmudot idézi: „Nem tudjátok, mit tett Dávid, amikor társaival éhezett?”
Akik Istennel járnak, azok felette állnak a vallási obszervanciák felett. A vallási törvény arra való, hogy egy kijelölt útra vezesse az embert. Ha Isten él bennem, akkor Őrá kell hallgatnom.
Egyedüli törvény számára: szeresse az Istent, és csak őt szolgálja.
[KI]
2011. július 22. péntek
János 20, 11-18.
Mária Magdolna ott sírt Jézus sírjánál, a szeretett személy mindörökre elveszett számára és a veszteségével volt elfoglalva.
Majd betekintett a sírba és két fehér ruhás személyt látott. Kérte őket adják elő számára jézus testét, hogy illően eltemettesse. Léptek zaját hallotta maga mögött hátra tekintett és egy fehér ruhás embert látott. Kertésznek gondolta. Tőle is megkérdezi hova tette Jézus testét?
Jézus ugyanolyan beszéddel válaszol, mint halála előtt ismerte Mária. Erről ismeri fel őt.
Át akarja ölelni, mint életében tette. De Jézus hátrább lép, hárít. Az elutasítás nem Máriának szól. Rögtön magyarázattal szolgál. Küldetésben van, előbb fel kell mennie az Atyjához.
Hogyan lehetséges, hogy Mária nem ismerte fel?
Valószínűleg más testi formában jelent meg. Ez arra utalhat, hogy Jézus titokzatos teste mi vagyunk, akik Őt befogadtuk. (Jn.14,23)
[KI]
2011. július 29. péntek
Lukács 10, 38-42.
Jézus igehirdetői útján járva betért a tanítványaival Márta nevű asszony házába, aki befogadta őket. Testvére, Mária pedig leült Jézus lábai elé és hallgatta őt.
Jézus körül mindig sokaság volt. Valószínűleg nem csak tanítványai lehettek jelen, hanem a környező házakból is ott voltak az emberek.
Márta megtiszteltetésnek vette, hogy egy híres embert – rabbit láthat vendégül a házában tanítványaival együtt. Illendően el akarta látni őket.
A sok ember láttán rájött, nem győzi a munkát és felszólítja Jézust, szóljon nővérének, Máriának, hogy segítsen a munkában. Jézust a testi dolgok legkevésbé izgatták. Jézus nem add igazat Mártának. Sokkal fontosabbnak tartja a testi eledelnél az Isten dolgaiban járást. Az Igéjét.
Tudja, az vezeti el az embert az örök életre, ha befogadjuk.
Márta olyan eledelt kap, amely örökké benne marad, és nem veszi el tőle senki.
Aki Istent választja, biztos lehet, benne, hogy nem hagyja el soha.
[KI]
