Elöljáróban
Tapasztalataink szerint legtöbbünknek nem sikerült a pénteki hústilalom helyett testhezállóbb, előrébb vivő rendszeres szokást kialakítanunk.
A Bokor 10-es régiójának tagjai néhány gondolattal szeretnék segíteni azokat, akik a napi igeszakaszok nyomán kicsit többet szeretnének Isten ügyével foglalkozni ezeken a napokon.
2011. május 6. péntek
János 6,1-15
A csodálatos kenyérszaporítás
A nép Jézust követte. Tudták, ha vele mennek, nem lesz gondjuk. Érezték, Jézus szereti őket, tapasztalták gondoskodását.
Jézus a domb magaslatáról látja a sokaságot, és tudja, éhesek lesznek. Tanítványaival megbeszéli a problémát, megtanulják tőle a gondoskodó szeretetet. A felkínált tanítványi segítséget el is fogadja, mint egy jó pedagógus és hozzáteszi a saját természetfeletti segítségét. Egyszerűen hálát ad a Mennyei Atyának, megköszöni az ajándék eledelt. Szívében bízik abban, elegendő lesz mindnyájuknak. Erre gondolatban kérhette is gondoskodó Atyánkat.
Azt hiszem minden körülményben, szűkös ellátottságban hálás szívvel fordulhatunk Mennyei Atyánkhoz és a szűkös elegendő lesz. Adjuk oda egymásnak, amink van, osztozzunk meg rajta, és az Atya szeretete által elegendő lesz mindnyájunknak. Nincs szükség csodára, csak az ajándékozó szeretetünkre.
Jézus a felmagasztalni akaróktól elfordul, elszalad. Az uralkodó szerepet nem vállalja.
2011. május 13. péntek
János 6,44-51.
Jézus beszéde az élő kenyérről
Az embert vonzza az Atya, vagyis az ember kíváncsi az Istenre, meg akarja ismerni. Így kerül az élő szóhoz, Jézushoz. Jézust megismerve befogadja őt a szívébe, megeszi, mint a szerelmes a szerelmét. Jézustól indíttatva metanoiázik – megtér – szárnyaló, élő lesz.
Az életünk utolsó napján, a testi halált követően a lelke az örök élet folyamába kerül. Nem hal meg, örökéletű lesz, törekszik a fény, Isten felé. A szentáldozás ugyanaz, mert, ha szívvel-lélekkel teszem, lelkemben Jézussal találkozom. Megismétlődik ez által az utolsó vacsora.
A szentírás e néhány verse, egy életút tömör leírása, mely a Mennyei Atyához vezet. Kívánom ezt mindnyájunknak.
2011. május 20. péntek
Ján 14, 1-6
A tanítványok felkészítése megtörtént. Elhangzott az irányadó szeretetparancs.
Ám Jézus tudja, hogy övéi nehéz idők elé néznek. Úgy nyugtatja meg őket, hogy közben az ő lelkén is nehéz súly van: mégis, mint szülő a gyermeket: „nézzétek, lépjetek rá az útra, ami a tiétek. Amit képviselek, a szavak, a tettek, eligazítanak. Minden a helyére kerül, ha az Úton maradtok. Tegyétek tisztességgel a feladatot, amit rátok bíztam. Nem vagytok egyedül: mivel ismertek engem, befogadtátok a tanításaimat, mindig veletek maradok. Általam eljuttok oda, ahova a legtisztább énetek mindig is vágyott: a Tökéletességhez.”
Ezek az utolsó simítások a három közös év után. Minden olyan egyszerűnek látszana, ha nem lenne ott a fenyegető veszély árnya. A tanítványok alkudnának a sorssal, Jézus nem. Végigjárja, következetesen. Azt a hatalmas belső erőt, azt az Atyában való határtalan bizalmat közvetíti, amit nekünk is fel kell építenünk magunkban, egyenként, mindannyiunknak. Ami nála sem előzmények nélkül való: gondoljunk csak működésének kezdetére, a pusztai negyven nap kemény próbájára, az Atyával való szoros kapcsolatra, a tudatos szegénységre… Megkerülhetetlen a feladat. Nekünk is el kell jutnunk oda, hogy bizonyosságot tudjunk közvetíteni. Azoknak, akik mintaként tekintenek ránk: gyermekeink, vagy más „kicsinyek”.
Miben van az erőm? Némely népmesei hősök ereje tárgyakban rejlik, megragadható, elpusztítható tárgyakban. Én nem rejthetem tárgyakba, anyagi biztonságba, veszendőbe, halandóba, ha már „az út, az igazság és az élet” vonzásában vagyok. Magamnak is úttá kell válnom. Az igazság közvetítésével az Élethez segíteni azokat, akik tőlem (is) várják a választ, akik az én példámat látják. Ne fedje el az esendőségem az igazi utat.
2011. május 27. péntek
Jn 15/12-17.
1. „Szeressétek egymást, mint ahogyan én szerettelek titeket”…
2. „Nem ti választottakat engem, hanem én választottalak titeket”
Az Anyaszentegyház Pál Szeretethimnusza mellett igen szereti idézni a fentieket, de ezzel kapcsolatban más véleményeim vannak!
Ad/1. Úgy gondoltam, hogy Jézus ezt nem mondhatta, hiszen miért a múlt idő?
Nap mit nap kell, hogy érezzem Isten/Jézus szeretetét! Elképzelhetetlennek gondolom a tőlünk független Istent, mert Jézus szavai szerint mi mindannyian istenek vagyunk! Tamás evangéliuma szerint a fényből jöttünk, és oda is térünk vissza! Akkor mi is a Fény vagyunk! (Átmeneti állapotban „Fénysugarak”.)
Miért? Mert Isten/Jézus meghosszabbított karja, keze, lába, szíve, szája stb. vagyunk!!!!
Sőt, mi magunk vagyunk!
Kérdésem: Szeretem-e kellően magam?
Átélem-e, hogy az Atya csak általam tud szeretni, hiszen isteni része azonos velem?
Tudom-e átélni, hogy Isten teremt általam? (Barátságot, segítséget, önfeláldozást - akár az élet odaadásig?)
Ad/2 Ha már így gondolkodom, vajon ki választ kit?
A szabadkeresztényektől tanult ének szerint: „Jól vigyázz kicsi én, nagy ne légy!”
A kicsi énnek kell válaszolni a benne lévő isteni hangra, a nagy Én-re! Mikor? Amikor öntudatra ébred! Mikor ébred öntudatra? Amikor összeütközik magában – belül – a kicsi én a nagy énnel! Ez mindenkinél máskor történik meg, reményeim szerint erre még ebben az életében egyszer mindenkinek válaszolnia kell!
Kérdéseim: Ápolom-e magamban a nagy-ént/az Istent, elfogadom-e hogy megegyezőnek kell lennem saját énemmel/saját istenségemmel?
Hiszem-e, hogy a hűség azt jelenti, hogy ma is választanom kell az Isten Országa szerinti legjobb megoldásokat? (Mindenkit úgy kell szeretnem, ahogy neki az Isten Országa szerint jó?) Imádkozom-e (összeszedem-e magam) kellően ennek érdekében?
