Elöljáróban
Tapasztalataink szerint legtöbbünknek nem sikerült a pénteki hústilalom helyett testhezállóbb, előrébb vivő rendszeres szokást kialakítanunk.
A Bokor 10-es régiójának tagjai néhány gondolattal szeretnék segíteni azokat, akik a napi igeszakaszok nyomán kicsit többet szeretnének Isten ügyével foglalkozni ezeken a napokon.
Szeptember 3. – péntek
Lk 5, 33-39, 1Kor. 4,1-5
Új bort, új tömlőbe.
Gyakran hitegetjük magunkat azzal, hogy mi aztán valóban értjük az evangéliumot. Azt gondolom, hogy valamit világosodott a helyzet, de azért biztosan nagyon meg leszünk lepve, ha „hazaérkezünk”. Amellett a nagyobb ismeret, nagyobb felelősség is, hiszen az kéretik majd számon rajtunk, amit igaznak tudtunk, s mégsem valósítottunk meg.
Ítéletek – megítélések.
Sokféle elvárásnak akarunk megfelelni. Nem akarunk kilógni a sorból. Ez aztán okozhat tragikomikus helyzeteket is.
Van egy mese, amiben egy ember a fiával és szamarával elindult valahova. Amerre mentek, a környezetük elítélő megjegyzéseket tett. Vagy az nem tetszett, hogy az apa megy elől, hol az, hogy a fiú, hol az, hogy túlterhelték a szamarat, ráültek. Az apa és a fiú mindvégig igyekezett igazodni a kritikához. A végén már a nyakukba vették a szamarat. Na, ez volt az igazi szenzáció!
Ilyen lesz az ember, ha nem az igazi tekintélyhez igazodik. Nem szabad mindenféle emberi vagy démoni hatalmassághoz, tekintélyhez igazodnunk, előttük hajbókolnunk. Az egyedül igaz, hatalmas, jóságos Istenhez kell igazodnunk. Az ő ítélete, értékelése a mérvadó. Ő minket is jobban ismer, mint mi önmagunkat, jobban ítél meg bennünket, mint mi önmagunkat.
Szeptember 10. – péntek
Lk 6, 39-42, 1 Kor 9,16-19
Ez a bibliai rész már a hétköznapokban szinte közmondássá is vált. Vak vezet világtalant. A mindennapokban akkor mondjuk ezt, ha az egyik ember nem ért valamihez, a másik sem ért a dologhoz, de csak csinálják tovább, míg mindketten elbuknak.
A kérdés önmagamhoz: milyen vagyok én? Lehet, hogy azt hiszem magamról, hogy látok – pedig csak nem veszem észre, hogy vak vagyok. Esetleg figyelmeztetnek is néhányan, de én csak vakon megyek saját utamon. Ez a rész számomra azt is jelenti, vigyáznom kell, hogy kire hallgatok, ki az, akit követek, ki az a tökéletes mester, aki számomra példa.
Sajnos rossz szokása az embernek, hogy a másik hibáival foglalkozik, azokat felnagyítja, kiszínezi. Sokszor saját hibáinkat vetítjük másokra, vagy okkal, ok nélkül a másikat hibáztatjuk. Milyen könnyen megy ez! Valakinek a pici hibáját észreveszem, saját magamban ugyanabból a hibából egy gerendányit sem veszek észre. Ez a rész számomra rávilágít arra, hogy először önmagunkban javítsuk ki a hibáinkat – ha tudjuk – magunkkal foglalkozzunk, és legyünk elnézőbbek a másik emberrel. Ne bántsuk a másikat! A hétköznapok példái szinte naponta rávilágítanak saját gerendáinkra – negatív tulajdonságainkra.
Nem kell mindig nagy bűnökre gondolni, alattomosan ott rejlik már egy beszélgetésben is a másik bántása – ha valakinek a hibáit felemlegetem, kibeszélem, és észre sem veszem, hogy esetleg a felemlegetett szálkák százszoros méretben – gerendányi vastagon vannak meg bennem.
Szent Pál kötelességének tartotta az evangélium hirdetését, szegénységben, mindenki szolgájaként arra törekedett, hogy minél többeket megnyerjen.
Hogyan történik ez a mai világunkban? Úgy gondolom, mindenki másképp teheti ezt meg. Van, aki egész életét ennek szenteli, sokan az utcán igyekeznek „téríteni”, megállítanak embereket és az evangéliumról beszélnek.
Mi az én dolgom?
A legtöbb, amit tehetek az, hogy példamutatóan élek – és ez nem könnyű, sőt talán ez a legnehezebb! Családomban, munkahelyemen, környezetemben napi szinten úgy kell élni, hogy megnyilvánuljon a szeretet, legyen fontos a másik ember, keressem a mások javát. Ne csak általánosságban, hanem konkrét helyzetekben próbáljunk meg az evangélium szellemében tevékenykedni, így közvetíteni az örömhírt. Milyen szép ez így leírva! És a gyakorlat? Most ahogy csak a mai napomra visszatekintek, nem elméleti szempontok az útmutatók számomra, hanem a nap eseményei tükrözik vissza azt, hogy hogyan hirdettem ma az örömhírt a családomnak.
Szeptember 17. – péntek
Lk 8,1-3, 1 Kor 15,12-20
A korintusi levélben Pál apostol támadja azokat, akik azt mondják, hogy a halottak egyáltalán nem támadnak fel. Ezzel magának Jézusnak a feltámadását is megkérdőjelezik. Az evangélium lényege viszont éppen abban áll, hogy Jézus életével követendő példát mutatva nekünk feltámadt és legyőzte a halált. Azon a húsvéti reggelen a tanítványok meggyőződhettek arról, hogy a halálnak nincs végső hatalma.
Az evangéliumban Lukács a „tizenkettő” mellet asszonyokat is megemlít, akik szintén Jézus kísérői. Az asszonyok jelenlétének azonban előzménye van: Jézus sokukat betegségükből gyógyította meg. Szolgálatukkal Jézus iránti hálájukat is kifejezik. Az a tény, hogy Jézus kíséretében asszonyok is vannak, egészen újszerű a korabeli palesztinai szokásrendben. Jézus az akkor rabbikkal ellentétben nemcsak megtűrte az asszonyok jelenlétét környezetében, de gondoskodásukat is elfogadta. S ami még fontosabb, Isten országának kincseire ugyanúgy méltónak tartotta őket, mint a férfiakat.
Ezen nők közül többen a társadalom nyilvános életéből kirekesztett, másodrendű tagok, tisztátalanok. Amikor tehát Jézus velük együtt mutatkozik, kétszeresen is felvállalja őket. Ők is a kicsinyek közé tartoznak, akiknek Isten kinyilatkoztatja a mennyek országának titkait, s egyben betegek, akik jól tudják, hogy szükségük van orvosra.
Szeptember 24. – péntek
Mt 10, 28-33, Bölcsesség 3,1-9
Isten a hajunk szálát is számon tartja.
Mégis tele vagyunk aggodalmakkal. S való igaz, egy mai fiatal élete pl. eléggé kilátástalan: tanulás, közösség, munkahely, párválasztás, család, lakás. Szinte csoda kell ahhoz, hogy minden sikerüljön, nem meglepő, ha tele vagyunk félelmekkel. Hol van a gondviselésbe vetett bizalmunk? - kérdezhetnénk. Vajon igaz – e, hogy döntéseinket megbeszéljük az Úrral? Igaz – e, hogy imádságban fohászkodunk nehézségeink idején? Igaz – e, hogy csak a legszükségesebbet kérjük, s azzal meg is elégszünk? Azt gondolom, hogy szerető Istenünk gondviselő jósága leggyakrabban a testvéreken keresztül érkezik hozzánk. Számtalan példát tudunk sorolni életünkből, amikor valami szükséges hiányzott, s csodák csodája éppen az érkezett meg a legközelebbi testvérrel.
Tartsuk szorosan egymás kezét, figyeljünk egymás szükségére, legyünk nagylelkűek az adakozásban, s ne felejtsünk el minden fontos dologban egyeztetni Mesterünkkel!
„Isten próbára tette és magához méltónak találta őket….s az Úr lesz a királyuk mindörökre.”
A régi magyar néphagyományban nemigen dicsérték a gyereket, ha valamit jól megoldott, hanem az elismerés jeleként nehezebb munkát bíztak rá.
Valahogyan így működnek a mi próbatételeink is. Minél elkötelezettebben próbálunk az Úrhoz tartozni, annál kacifántosabb megoldandó helyzetekkel szembesülünk. Olyanokkal, ahol már gőgös énünk számára is bizonyossá válik, hogy csak Vele együtt, s nem kizárólag saját kútfőből hajtható végre az elénk adott szolgálat.
A próbatételeknek tehát örülnünk kell, a lehetőség szerint helyt állni bennük, majd hálát adva boldogan leülni királyunk, s barátunk lábai mellé megpihenni.
Achívum
