Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. április 15. – Fehérvasárnap
Jn 20,19-31 – „Boldog, aki nem lát, és mégis hisz!”
Amikor Istenről, feltámadásról, túlvilágról beszélünk, sokan hiszékenységgel, vakhittel jellemeznek bennünket. Olyannak gondolnak bennünket, akik nem vizsgálják a tényeket, a tudomány megfogható eredményeit, és légvárakat építenénk. Felületesen nézve talán az apostolok is ilyennek tűnnek az idő távlatából.
Pedig az apostolok, s különösen a mai evangéliumban főszereplő Tamás, pont az ellenkezőjét tanúsítják. Egyáltalán nem olyan könnyű legyőzniük hitetlenségüket, tenyeres talpas módon a tapasztalatukban bíznak. A tanítványok is kézzel akarják érinteni Jézus, megtapogatni, Tamás meg végképp, aki a többieknek sem hitt, csak a saját tapasztalatának. Ha elfogadta volna a többiek tanúságát, később talán elbizonytalaníthatták volna. De így Tamás határozottan kiállhat: magam tapasztaltam, bizonyosságom van róla.
De mi van a ma emberével, a kései Tamásokkal? Sokan azt hiszik, hogy Jézus a hiszékenységet dicséri, amikor a később élő, s őt nem látó, tapintó emberek hitéről beszél. Ellenkezőleg, akik érzékeikkel nem tapasztalhatják meg Jézust, azoknak még inkább össze kell szedniük az eszüket, a bizonyítékokat, hogy olyan meggyőződésre tegyenek szert, amire rátehetik az életüket. Mindenkinek a saját korában, a saját életében kell eljutnia arra a bizonyosságra, ami meghozza belső békéjét és biztonságát.
Jézus nem követel olyan hitet, amely félretolja az értelem használatát. Mindig érvelt, magyarázott, és életpéldájával bizonyított is. Amikor tanítványai hitetlenségét egy alkalommal felrója, akkor is így fogalmaz: „még mindig nem értitek?” A sok magyarázat és bizonyíték után már érteniük kellett volna. A megértett, belátott igazságokat kellett elfogadniuk.
Valószínűleg Isten többre megy a kételkedőkkel, mint a hiszékenyekkel. Persze olyanokkal, akik nem azért kételkednek, mert hitetlenek szeretnének lenni, hanem azért, hogy lássák, összerakhassák a bizonyítékokat, megérthessék az összefüggéseket, s így megalapozottan lehessenek hívők.
Mindannyiunk életében újra és újra felmerülnek kételyek, megkísért bennünket a hitetlenség szelleme. Ez nem baj. Sokszor megpróbálja az ember a szőnyeg alá söpörni ezeket a gondolatokat, s gyerekkori, örökölt, vagy másoktól átvett hitébe, bizonyítékaiba kapaszkodni. Ez nem megoldás, újra és újra, józan eszünket használva, módszeresen végiggondolva, megimádkozva kell hitünket átgondolni, megtalálni a bizonyítékokat. A hitemnek, a bizonyosságomnak olyan erősnek kell lennie, hogy rá merjem tenni az életemet, sőt másoknak is tudjak érvelni, tanúságot tenni. A beleszületett vallásosság, a problémátlan, megalapozatlan naiv hit hamar összeomolhat. A kételkedés sohasem bűn, inkább az, ha nem megyünk utána a felmerült kérdéseknek, nem foglalkozunk velük.
Ez a bizonyosság szerzés, erős hitre rátalálás vezethet el bennünket a megrendüléshez, ahhoz, hogy Tamással együtt elmondhassuk: „Én Uram, én Istenem!”
Jó, ha olyan közösséghez tartozhat az ember, ahol akár még azt is megkérdőjelezik, hogy Isten létezik, ahol adott esetben úgy kell egy lelkigyakorlatra készülni, hogy saját hitvallásom újrafogalmazása a feladat. Persze ez csak akkor igaz, ha a testvéri közösségben, az őszinte, következetes keresés és megbeszélés után, egymás bizonyítékaim és hitén épülve tudunk Isten elé borulni, és életünket újra rátenni a meglátott útra.
[Csíky Lajos, Budapest]
„…. s középre állt és ezt mondta nekik: „Békesség nektek!” (Jn 20,19)
- Hogyan szoktam köszönni? Kinek?
- Mekkora a békesség bennem? Mitől?
- Mennyire sikerül békességet sugározni magam körül?
[Angel]
2012. április 16. hétfő
ApCsel 4,23-31; Jn 3,1-8
„Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újra kell születnetek.”
Nikodémus nem értette Jézus beszédét, mert földhöz ragadt módon gondolkodott. Pedig ő a jobbik fajtából való farizeusok közé tartozott. Ő nem tőrbe akarja csalni Jézust a kérdésével, mint tették azt oly sokan előtte is, utána is. Nikodémus őszinte érdeklődő, kereső, bár ezt nyíltan nem meri vállalni: csak éjnek idején, titokban meri felkeresni Jézust.
Újra kell születni? Hogyan? Az ember csak egyszer születhetik, amikor csecsemőként a világra jön. No de hogyan születhetik valaki, mikor már öreg?
Nikodémus nem értette. Én ma már, öregként - még éppen ötös számjeggyel kezdődik az életkorom, de már nem sokáig! - érteni vélem. Számomra az „újra kell születnetek” parancs egyszerűen azt jelenti, hogy nem elégedhetek meg tegnapi önmagammal. Jobb emberré kell ma válnom, mint tegnap voltam. Minden reggel megköszönhetem a mai napot, a mai lehetőséget, a mai feladatot, és elhatározhatom, hogy ma jobb ember akarok lenni. Vagy ha nagyobb szavakat akarok használni: igyekeznem kell szentnek lenni. Legalábbis szentebbnek, mint tegnap sikerült. Tapasztalhatjuk nap mint nap, hogy ez nehéz, hogy nem nagyon sikerül. Nehéz jó kereszténynek, sőt még csak jó embernek is lenni, nemhogy szentnek, mégsem adhatjuk alább. Önerőből ez nem is sikerülhet, de ha a Szentlelket hívjuk segítségül, az Ő segítségével sikerülhet. Így válhatunk Szentlélektől, Szentlélekben újjászületett emberekké!
[Gyulai Zsolt, Budapest]
2012. április 17. kedd
ApCsel 4,32-27; Jn 3,7-15
„Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Nikodémus megkérdezte tőle: "Hogyan történhet meg mindez?"
Mindig megilletődöm, amikor a születésről van szó. Amikor valami új dolog van születőben, akik mellette bábáskodtak, és sok munkát fektettek bele, örömmel és várakozással tekintenek az alkotásukra. Valami, ami eddig nem volt, most lett, valami, ami eddig hiányzott, az létezik.
A legnagyobb változás mégis az, amikor egyszer csak a nemlétből a létbe érkezünk. Ha az ember megfogan, és növekszik, nincs visszaút, ha érett, meg kell születnie. De micsoda változás! Minőségben, fényben, tágasságban, kapcsolatokban, lehetőségekben!
Nehéz árat fizettünk érte. Nem egyszerű az ismeretlenbe indulni az anyaméhből, a hormonok kényszere, az idő betelte mind abba az irányba űz, ahová nem vágyunk, sőt, amitől tartunk. Mégis szükséges. Ugyanígy vagyunk a halálunkkal is. Nem egyszerű éretté válni valamire, ismét elhagyni valamit, amit ismerünk, biztonságos, megszokott. Bizalommal, törvényszerűségek hatása alatt átmenni egy másik világba, egy másik életbe. „Égi születésnap ez” – mondja a katolikus temetési szertatás-könyv. Nehéz árat fizetünk érte.
„Valósággal újjászületett” - mondjuk azokra, akik nem hasonlítanak korábbi önmagukra, nagyot változtattak az életükön maguk elhatározásából, vagy súlyos körülmények kényszere alatt. Hányszor születünk akkor? Hányszor születünk újjá? Hányszor és miért kell újjá születnünk? A kell és a szükséges amúgy sem a magát szabadnak képzelő és vélő mai ember kedvenc szava, amit örömmel használ, ha magáról beszél. Amit „kell” más fordításban ami „szükséges”, az bizony nem tartozik a szabadon választható kategóriába. Mi is csodálkoznánk, ahogy a szentírási részben az írástudó, ha valaki azt mondaná nekünk mostanában valamelyik nap egy baráti beszélgetésben: neked újjá kell születned!
A gondterhelt mindennapok vonszolódásában, vergődésében élő, a napi rutinba belefáradt és belebetegedett ember erre gondolna az ember legkevésbé. Hagyjuk, engedjük, hogy a valamikori gyermek látásmódját, őszinteségét, nyitottságát a világ koptassa, reszelje, teleszemetelje. Közben vágyva vágyunk arra, Nikodémussal és sokakkal együtt, hogy velünk legyen az Isten már itt a földön, vele járni, kelni, nagy tetteket végbevinni, lelki békét találni, részesülni Isten országának életében.
Jézus minden erre vágyónak mondja: újonnan kell születnetek. Ez csakis egy módon lehetséges, a mélybe húzó ballaszttól meg kell megszabadulni. Isten Lelke képes arra, hogy átszellőztesse, kifújja mindazt, ami gátol abban az életben, amit az Úr készített számodra. Ez az a feltétel, amit vállalni kell annak, aki élni akar. Ez a feltétele annak, hogy valami, ami eddig nem volt, most legyen; valami, ami eddig hiányzott, az létezzen. Akik léteznek, azokat találja az Emberfia hitben, és fölemeli őket, hogy örök életük legyen őbenne. Micsoda változás! Minőségben, fényben, tágasságban, kapcsolatokban, lehetőségekben!
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
2012. április 18. szerda
ApCsel 5,17-26; Jn 3,16-21
Az apostolokat újabb üldözés éri
„... a főpap és akik vele voltak, azaz a szadduceusok felekezete, elteltek irigységgel, és elfogván az apostolokat, tömlöcbe vetették őket. Hanem az Úrnak angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját és kihozta őket, mondván: Menjetek el és hirdessétek a templomban a népnek ez életnek teljes beszédét!”
A tapasztalat akkor is és ma is azt mutatja, hogy az Egyház növekedésével párhuzamosan föllép a féltékeny ellenakció is. Ahol a Lélek hathatósan munkálkodik, ott a „másik cég is beindul”. Jelen esetben letartóztatás, nyilvános börtönbe vetés eszközeit alkalmazza. Az Úr itt kézzel foghatóan megmutatja erejét (nem hallhat meg az Egyház mielőtt elterjedt volna). Ezért egyik angyalát küldi el éjszaka a kiszabadításukra. Az angyal feladattal küldi el őket: „menjetek, álljatok ki a templomba a nép elé és hirdessétek ennek az életnek igazágait!” Ők szót fogadtak és hirdették Jézus örömhírét a templomban a következő elfogatásukig. A Szentlélekkel eltelve örömmel hirdették mindvégig az igét nem számolva a következményekkel.
Halász Bandi bácsi egyik lelkigyakorlatán mondta: „Odáig kell eljutnunk az életszentségben, hogy méltóvá váljunk a gyalázatra.”
Hol tartok én ezen az úton?
Félelemből nem lépek rá a Lélek vezette útra?
Vagy már hordozom annak áldását és minden terhét?
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn. 3, 16)
Aki pedig nem hisz benne az már ítéletet mond magára. Mára már nem válik el a gonosz a jótól. Összemosódott- kevert világunkban nehéz eligazodni annak, akinek nem Jézus az igazodási pontja. Ezért Éberen őrködjünk a jó felett! Tartsuk tisztán a szívünket, hogy ne tévesszenek meg a csillogó jelmezt viselő „fényhozók”. Vagy épp az alkony ködét választó „na és akkor mi van?” emberei.
[Széplakiné Erzsi, Pécel]
2012. árilis 19. csütörtök
ApCsel 5,27-33; Jn 3,31-36
„tanúságát nem fogadja el senki”
Súlyos mondat, erősen rímel egy korábbira: „övéi nem fogadták be” (Jn 1,11).
És mi elfogadjuk a tanúságát?
Igaznak ismerjük-e tanítását? Elég-e vallani, amikor alkalmas, vagy vallani kell akkor is, amikor kényelmetlen, sőt kockázatos? És elég-e vallani, nem sokkal fontosabb-e, hogy a tanítása szerint éljünk?
Nem vagyunk-e a csak szóval vallott, de nem hitelesen megélt kereszténységünkkel elrontói a Fiú tanúságtételének?
És mi befogadjuk őt?
Felismerjük-e a beosztottunkban, a kéregetőben, a cigányban, a hajléktalanban – a legkisebbekben, akikkel azonosította magát? Milyen formáját választjuk annak, hogy időt, pénzt, szeretetet nyújtsunk nekik?
Fogunk-e örökké élni a Fiúban való hitünk által? Mire van erőnk ebben a hitben?
[Fiers Márta, Budapest]
2012. április 20. péntek
ApCsel 5,34-42; Jn 6,1-15
Az Evangélium a farizeusokat meglehetősen éles kritikával illeti, a viperafajzat kifejezés állandó jelzőként tapad az írástudó és törvénytisztelő, de a létrontásban élenjárókra; ám van két farizeus – Nikodémus és Gamáliel –, akik kivételek. „A kivétel erősíti a szabályt” mondja a magyar szólás, de a szabályerősítés mellett nem szabad, hogy elkerülje figyelmünket az a szimbolikus jelentéstartalom sem, hogy minden negatív erőben kell lennie pozitívnak is. Van két ember, akik farizeus létükre felismernek valamit a jézusi tartalmakból. Nikodémus megsejti a jézusi tanítás jelentőségét, Gamáliel pedig segíti az apostolokat. Bölcsessége azon a belátáson alapul, hogy nem érdemes a keresztény hitet üldözni és tiltani. Ha a kereszténység nem Istentől származik, meg fog szűnni magától. Ha Isten támogatását élvezi, akkor viszont az üldözés sem képes felszámolni.
Gamáliel tehát úgy gondolta, hagyni kell az egészet, az idő eldönti mennyire életképes szerveződés az apostolok által megélt hit. Gamáliel rabbi után kétezer esztendővel vajon mondhatjuk-e, hogy a kereszténység mégiscsak Istentől származott, mert nem szűnt meg magától? Úgy gondolom, mondhatjuk, de gyorsan azt is hozzá kell tennünk: ez még nem egy végső állapot, az Istentől való származást nap, mint nap, generációról generációra bizonyítani kell. Lévén, hogy ez nem egy tudományos tantétel, amit egyszer megállapítottak és az örökké fenn fog állni.
Gamáliel tézise még nem bizonyítódott és nem is cáfolódott. Vannak bizonyítók és vannak cáfolók. A bizonyítókat testi-lelki táplálékkal látja el a Gondviselés, kenyeret, halat szaporít, így eteti meg a bizonyosságtevőket; a cáfolók rögeszméjükbe zárva hadakoznak, jószerivel önmaguk ellen. Ők olyan királyt akarnak, aki felül a trónjára és igazságot osztogat pallosával, háborúkat kezdeményez hatalmi ösztönével. De, mint látjuk Jézus nem ilyen király, Ő nem ül a trónusára, hanem visszamegy egyedül a hegyre…
[Faragó Ferenc & Bircsák Márta, BudapestC]
2012. áprils 21. szombat
ApCsel 6,1-7; Jn 6,16-21
„Nem helyes, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk és az asztalok körül szolgáljunk.”
Elárasztanak a feladatok, a tennivaló, meg kellene állni és szelektálni. Meg kellene beszélni valakivel a helyzetet. Ehelyett azonban egyre gyorsabban ’pörgünk’…. Következmények:
- Fáradtan és ingerülten rámorgok társamra: Nem érti meg a szerencsétlen, hogy teljesen leamortizáltam magam Isten Országa-beli tevékenységemben! …..
- Tanításomat, tanúságtételemet éppen otthon, a gyerekeimnek, unokáimnak, társamnak nem mondom el, mert nincs időm erre – akár a közösségből-közösségbe rohanás miatt…
- Nem megyek misére, istentiszteletre, mert egyéb, sürgős ’szeretet-tevékenységet’ programoztam be éppen…
- Megetetem és megitatom a vendégeimet, de meghallgatásukra már nem jut időnk...
- Meglátogatom a magányosakat, feleségem-férjem pedig vár rám otthon. Aztán elálmosodva, egyedül fekszik le... – vagy a látogatásokból kihagyom magányos apósomat-anyósomat, apámat-anyámat, testvéremet, gyerekemet, rokonomat.
- Hullafáradtan készülök lefekvéshez (ima?) – esetleg éppen a napi jótett-halom végrehajtása után;
- Etetem az éhezőket, az otthoniaknak gyorsan egy-egy zsíroskenyeret kenek.. ..
- Templomot építek, a belejárók gyűjtéséről ’elfeledkezem’... – mert az épület úgy építhető, ahogy akarjuk a fizikai törvényein belül maradva – embertársaim azonban ennél ’többre képesek’;
- Struktúrát, szervezetet tervezek, álmokat szövögetek: megállítom a fejemnél-eszemnél Isten igéjét, s nem engedem a szívemig hatolni.
Folytasd, testvér…. van, ugye, saját példád is?
Teréz anya nővérei hajnalban megkezdik szolgálatukat, de délután ötkor becsukják a kapukat: a regulájuk szerint be kell csukniuk. És imádkozni, enni-inni, tisztálkodni, olvasni-kikapcsolódni kezdenek – aznapra véget vetnek az éhezők etetésének.
Ments meg Uram minket:
pót- és tévcselekvéseinktől,
aránytalan mértékű igyekezeteinktől,
a segítőtársak kiválasztása súlyos feladatának elhanyagolásától,
az önmegvalósítástól – akaratod megvalósítása helyett.
[Zsombok Magdi & Gyuri, Budapest]
