Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. április 8. – Húsvétvasárnap
Jn 20,1-9 – „Eddig még nem értették meg az Írást!”
A Húsvét vasárnap felolvasott evangéliumban érdekes módon Jézus nem is szerepel. Csak az üres sírról hallunk, a nyomozó és hírvivő Mária Magdolnáról, meg a két tanítványról, akikben a hit fénye kezd felderengeni. Döbbenetes, hogy a férfiak milyen hamar leírták Jézust, a kereszt alá egyedül János merészkedik közülük, egyébként csak nők állnak ott. Míg a tanítványok többsége apátiába süllyedt, ügyet sem vetett Mária Magdolnára, sőt hisztérikusnak tartották, addig ő keres, kutat, fut, próbálja őket aktivizálni. Nagy szeretete, női megérzése hajtja. Példát vehetünk róla!
A húsvét hajnaláról az első benyomás az, hogy a sírhoz menők reménysége összeomlik a sírnál, mert ez az egyetlen érzékelhető valóság. Keresik Jézus jelenlétét, s fájdalmasan állapítják meg hiányát. Ennek ellenére, a Feltámadottban való hitük ezen a megállapításon nyugszik: a sír üres, senki sincs ott. Valószínűleg mindnyájunknak, életünk folyamán talán nem is egyszer, végig kell mennünk ezen az úton. Vannak pillanatok, vagy órák, esetleg hosszabb időszakok, amikor Isten arca fokozatosan szétfoszlik előttünk. Megfogalmazott hitünknek, felépített eszméinknek át kell esniük az üres sír próbáján. Mária Magdolna és Péter is az üres sírnál eszmélt lassan új hitre, az átgondolás, az átlátás, a megértés útján. Ezt mi sem spórolhatjuk meg.
A feltámadás után elhangzó evangéliumi részletekben állandóan visszatér az Írásra hivatkozás. Ma is ezt olvassuk: „Eddig ugyanis még nem értették meg az Írást”. Az emmauszi úton is ezt magyarázza Jézus, az utolsó találkozáskor is a róla szóló jövendölések beteljesedéséről beszél.
Miért nem értették az apostolok az Írásokat? Talán azért, mert mást vártak! Aki pedig egészen mást várt, mint ami megtörtént, az a megtörténttel nem tud mit kezdeni. Pedig hányszor beszélt majdani szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról. De ők ezt elengedték a fülük mellett, mert nem esett egybe vágyaikkal, elképzeléseikkel.
Az apostolok, mint általában kortársaik, mennyből alászálló, dicsőséges királyt vártak messiásként. Ebbe a szemléletbe sehogyan sem fért bele Jézus letartóztatása, szenvedése. Ettől fogva nem tekintették messiásnak. Jézus feltámadása kapcsán kellett rádöbbenniük arra, hogy a Szentírást ne saját szűkkeblűségük, hanem Isten távlatából értelmezzék. Meg kellett világosodnia számukra, hogy az isteni, végtelen szeretet világából érkező, azt életével bemutató Messiás, ha hű akar maradni ehhez a szeretethez, akkor kiszolgáltatott a gonosznak, s el kell viselnie a bántást, akár a halált is, s majd csak feltámadása fogja igazolni őt. Ezzel együtt az is egyértelművé vált, hogy szenvedés, önfeláldozás, s vértanúság nélkül nem lehet Jézushoz tartozni. Pedig a tanítványok inkább azt szerették volna, hogy egyénileg a földi hatalom, nagyság, gazdagság megszerzésében, Izrael vonatkozásában pedig, a megszálló hatalomtól való megszabadulásban hozzon megoldást a Messiás. Meg kellett érteniük, hogy Jézus emberiség méretekben gondolkozik, és a földi boldogulást a szeretetben való kiteljesedés hozza meg.
Az Írás tanulmányozása, egyéni és közösségi átgondolása, nekünk is segíthet akkor, amikor hitünk meginog. Főleg, ha őszintén, saját elvárásainkat, elképzeléseinket félretéve, Jézus szavainak és tetteinek fényében vizsgáljuk. Ez életünk végéig tartó folyamat marad, és talán az idei Húsvét átélt öröméhez is hozzásegíthet. Tudjuk ilyen hozzáállással venni kézbe a Bibliát?
[Csíky Lajos, Budapest]
„A magdalai Mária a hét első napján kora reggel, még sötétben a sírhoz érkezik és látja , hogy a kő elvan emelve a sírbolttól.” (Jn 20,11)
- Mire vagyok képes kora reggel?
- Mivel kezdem a napot?
- Mikor keresem fel szeretteim sírját? Miért?
[Angel]
2012. április 9. Húsvéthétfő
ApCsel 2,24.22-33; Mt 28,8-15
Az angyal és Jézus is azt mondja az asszonyoknak, akik üresen találják a sírt, hogy ne féljenek, menjenek és vigyék hírül másoknak is az örömhírt.
A főpapok megpróbálnak hazudni és magyarázkodni, eltussolni a dolgot, lefizetni az őrt álló katonákat; ők még most is félnek Jézustól és az igazságtól. Félnek attól az igazságtól, hogy a szeretet mégiscsak legyőzi az erőszakot, hogy hatalmuk nem terjed ki mindenre.
Jézus bátor, húsvéti örömhírt vivőknek akar bennünket látni, a gyávaság nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy kimondjuk és hirdessük, amit igaznak tartunk.
[Dr. Kovács Zoltán, Karancsalja]
2012. április 10. kedd
ApCsel 2,36-41; Jn 20,11-18
Egy jelentéktelennek látszó mozzanat ragadta meg figyelmemet ebből a szetírási szakaszból:
„ s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus.
„Jézus most nevén szólította: Mária! Erre megfordult, s csak annyit mondott: Rabboni, ami annyit jelent, mint Mester.”
Mária Magdolnáról van szó. Nem ismerte meg Jézust, pedig annak előtte csókjaival borította. Hogy lehetséges ez? Egy lehetséges magyarázat, hogy Mária nem „ismerthette” fel Jézust, hiszen tudja, hogy halott, tehát nem állhat mellette, bármennyire is mást tapasztal a „látás”. Meghalt emberrel találkozni csak álomban lehetséges, ébren ez nem fordulhat elő. Az agyunk formálja képpé, hogy mit látunk, mit láthatunk.
A következő pillanatban azonban minden megváltozik annak hatására, hogy Máriát a nevén szólítja meg az „idegen”. Talán az ismerős hangszín, talán a saját név hallatán a személyesség érintése – ledönti a korlátot. Mária felismeri a Mestert, a szeretett személyt – bármit is érzett az előző percben.
Amikor az embert a nevén szólítják, felkapja a fejét és felfüggeszti addigi tevékenységét. Megszólítottá válik. Egy levél is attól válik személyessé, hogy megszólítással kezdődik. A megszólítottságot nem lehet kikerülni, ez speciálisan nekem szól, nem csak úgy általában elhangzott kijelentés. Az ember az arcával, esetleg teljes személyével, személyiségével a szóló felé fordul. Figyel és próbál nyitott lenni.
Érezted már, hogy neveden szólított a Mester? Tudtál feléje fordulni? Készen állsz arra, hogy megszólított legyél? Hányszor próbáltál kitérni a Szeretet személyes hangja elől?
[Kiss Gábor, Pilisborosjenő]
2012. április 11. szerda
ApCsel 3,1-10; Lk 24,13-35
Péter meggyógyít egy sánta koldust
Mondják, a hit hegyeket mozgat. A sánta koldus története pedig azért érdekes, mert tisztán kimerevíti azt a pillanatot, amelyben a hit, a felismerés, a bizonyosság megszületik. Nézzük csak, mi is történik: Péter és János a forgalmas Ékes-kapunál igyekeznek bejutni a templomba. Egy rendszeresen ott kolduló férfi alamizsnáért könyörög. Péter és János rátekintenek, majd megkérik, hogy ő is nézzen rájuk. Péter közli vele, hogy nem tud pénzt adni neki, majd így szól: “A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!” Felsegíti a koldust, akit hirtelen megszállt az erő, járkál, sőt ugrándozik és a templom közössége előtt dicsőíti Istent.
A történet kulcsmondanivalója számomra nem az, hogy vannak csodák. Sokkal inkább az, hogy a hitet, a változtatás képességében való bizonyosságot leginkább (kizárólag?) egy másik ember tudja felébreszteni bennünk. Ha pedig ez a kulcsüzenet, akkor a kulcspillanat a tekintetek összekapcsolódása. A koldus nem teremt szemkontaktust az elhaladó tanítványokkal: valószínűleg sokan járnak ki és be a kapun, számára az a fontos, hogy őt lássák, nem pedig az, hogy ő lásson. Talán fáradt, talán szégyenkezik, mindenesetre hozzá van szokva a megaláztatáshoz, és valószínűleg azzal is tisztában van, hogy az adakozók nem igénylik a párbeszédet. Lehet, hogy adnak, talán csak elhaladnak mellette, de semmiképpen sem kíváncsiak rá. A koldusnak nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy ő tulajdonképpen csak egy megtűrt kellék a templom bejáratánál. Ezt a bejáratott és bevált rendszert, az emberi test totális tárgyiasítását rúgja fel Péter és János azzal, hogy nem csupán ránéznek a koldusra, de arra kérik, hogy ő is nézzen vissza rájuk. A csoda tulajdonképpen ekkor történik, abban a pillanatban, amikor a két tekintet összefonódik. Ez a magamhoz emelés, egyenjogúsítás, odafordulás az, ami képessé teszi a koldust egy újfajta paradigmában való gondolkodásra. Hogy fizikailag mi történik vele? Azt hiszem, másodlagos, a történet tanulsága szempontjából.
Mondják, a hit hegyeket mozgat. Hát keressük tudatosan a másik tekintetét, aztán talán megjönnek majd a csodák is!
[Végh Vera, Budapest]
2012. árilis 12. csütörtök
ApCsel 3,11-26; Lk 4,35-48
Sajnos a hitetlenkedés nem Jézus-korabeli emberi tulajdonság. Szinte minden napunkat „féreg” rágja, melynek neve: Hitetlenkedés.
Reggel fölkelünk és azzal kezdődik a nap, hogy kételkedünk. Ma el fogom tudni végezni a munkámat? Be tudom osztani az időmet? Meg tudom csinálni az ezer feladatom mindegyikét? Valóban képes vagyok megcsinálni ezt vagy azt?
Ajaj, csak annyit érzünk, hogy nagy a baj. Kicsit olyan káoszos minden, nincs semmi a helyén. Rosszkedvűek vagyunk. Aztán csak elmúlik valahogy nap-nap után. Görgetjük a gondjainkat, feladatainkat… de hát majdcsak lesz valahogy.
Aztán biztosan van mindenkinek olyan napja, amikor minden úgy összejön. Minden klappol! Valahogy úgy tele vagyunk energiával, mindenhez van türelmünk. Talán kicsit úgy érezzük, most részese vagyunk az isteni életnek/szeretetnek. Lehet, hogy ezeken a napokon valahogy kicsit jobban hiszünk mindenben? És ha ezeken a napokon csak egy kicsit hiszünk jobban, mi lenne, ha sokkal, de sokkal nagyobb lenne a hitünk?
Hát erről szól a mai olvasmány. A többség sajnos hitetlenkedik, míg az aki hisz, meggyógyul, boldog emberré válik, másokat boldoggá tesz mondhatjuk, hogy hegyeket mozdít meg. Vagyis részesévé válhatunk az Isteni szeretetnek.
Az Apostolok a rájuk ruházott feladat beteljesítése reményében figyelmeztetnek mindenkit a Jézusban való hit megerősítésére. És ha manapság nem is az Apostolok figyelmeztetnek bennünket élő szóval, de ha más nem, ezek a boldog napok emlékeztetnek minket arra, hogy ha hittel éljük az életünket, valami sokkal jobb és szebb dolog születik.
Hiszünk a szeretetben? Hiszünk egy boldogabb életben?
[Vígh Lívia (Kaszapné), Budapest]
2012. április 13. péntek
ApCsel 4,1-12; Jn 21,1-14
Péter és a többi tanítvány elindult halászni, de most segítség nélkül semmire nem mentek. „Mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15,5), és valóban, Jézus nélkül nem tudtak halat fogni, úgy, hogy ők döntötték el, hogy hol, mikor és milyen módon fognak halat. Nem csak megadatik nekik, amit kerestek, hanem előbb megmondta, hogy hol és hogyan keressék, útmutatás alapján. Éreztünk-e már hasonlót, hogy valami nem sikerült, és aztán Isten „megsegített" minket? Vagy nem csak ölünkbe pottyant a siker, hanem az Ő segítségével dolgozhattunk meg a sikerért?
Amikor Jézus már ott állt a parton, nem ismerték fel a tanítványai, nem tudták, hogy ott van. Annyira lefoglalta őket a tevékenységük, a sikertelenség? Ez velünk is megtörténhet, hogy mellettünk áll, mégsem veszünk tudomást róla, nem ismerjük fel.
Amikor Jézus kérdez, pl.: „van-e ennivalótok?", mindig tudja a választ. A kérdések késztetnek gondolkodásra, cselekedetekre. Tőlünk várja, hogy ki merjük mondani, felismerjük, és felvállaljuk a válaszokat. Ez/ezzel tud rajtunk segíteni, ha beismerjük, hogy szükségünk van a segítségre, szükségünk van rá, és figyelünk rá.
A ma embere gyakran kételkedik ... A tanítványok bizonyosságot éreztek afelől, hogy Jézus az, és ez a bizonyosság akkor is, és ma is nagy kincs! A megkérdőjelezések között szükségünk van a bizonyosságra. A tanítványok nem bizonytalanodtak el a hitükben.
Vajon mi hogy állunk a bizonyossággal? Bennünk mennyire lehetnek biztosak a ránk számítók és a ránk bízottak, a szolgálatunkra utaltak? Szolgálni egymást, feltételek és banki kisbetűs részek nélkül csak akkor lehet, ha belefonjuk a mindennapokba a többi a szeretetszállal együtt, nem csak ünnepekkor, hanem minden percben az életünkben.
[Czizmadia Gábor, Nagykovácsi]
2012. áprils 14. szombat
ApCsel 4,13-21; Mk 16, 9-15
Próbálom megérteni, hogy miért gyógyított Péter, miért volt fontos számára a nyilvánosság, a béna miért nem beszél, az írástudók miért nem örülnek a szent erőnek, a gyógyítónak, a tanításnak? Oly sok minden zajlik és történik, és csupán csak néhány mondat.
Nem megy. Ez az első reakció – szinte minden feladatnál, amit el kellene végeznem itt a Bokorban. De tudom, hogy várjátok, hogy kapjatok valami újat, amitől felfrissülhet a lelketek, amitől újra gondolhatjátok az élet menetét, s ha kell, változzon valami.
Péter és János apostolok Jézus Krisztus nevében meggyógyítanak egy 40 körüli, béna embert. A főúri osztály tagjai előállítják és kihallgatják őket. Bátor, szókimondó magatartásuk meglepi az írástudókat. El akarják hallgattatni őket, mert a nép körében népszerűek lesznek. A tanítványok azonban erre is megfelelnek: Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.
A Márk evangélium a feltámadást követő napokról szól. Jézus visszatér és találkozik Mária Magdolnával, két tanítvánnyal és a tizeneggyel is. Akik látják, azok hisznek. Akiknek mesélik, egyszer, kétszer, azok nem hisznek, Jézus szerint kemény a szívük.
Miért? Joggal kételkedtek a hírben, hiszen nem tapasztalták még. Vagy a testvérem szavát ne kérdőjelezzem meg sohasem? Mikor vagyunk jó szívűek, lágy szívűek? Attól, ha hiszünk a lehetetlenben? Ha hisszük azt, hogy az ember szeretetének mértéke határtalan, ha bízik Isten szeretetében?
A betegség szinte minden esetben együtt jár valamilyen fajta bénasággal. A gyógyulás pedig - még ha nem is hirtelen, egyik pillanatról a másikra történik, - mindig örömet, jó érzést, új erőt ad.
Volt alkalmam úgy 40 éves korom után hirtelen történt betegségből meggyógyulni. S talán én is részesedtem abban a boldogságban, amiben az ismeretlen, gyógyulást átélt béna.
Ma, jó néhány évvel az esemény után azt kérdezem, miért kell a betegség, a halál félelme ahhoz, hogy belássuk: egyetlen reményünk a szeretet. Egyetlen reményünk, hogy lépésről lépésre elkezdjük a változást. Mert csodák csak egyszer-egyszer vannak, de a hétköznapokban is jól kell érezni magunkat. Az pedig csak úgy lehet, ha elégedettek vagyunk magunkkal, ha a mindennapokban vállalt céljainkkal azonosulni tudunk, és amit eltervezünk ésszel azt a szívünkkel megvalósítjuk.
Nemrég került kezembe Elliot Aronson: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) Az önigazolás lélektana című könyve. Ebből ollóztam ezt a pár sort.
„A változáshoz és a jobbításhoz vezető megoldások keresésében az első lépés a jelenségek megértése. Az életünk tele lehet disszonanciával. Az elme az önigazolás balzsamával akar védekezni a disszonancia fájdalma ellen; a lélek azonban gyónni akar.
A disszonancia elméletének talán legnagyobb tanulsága: nem várhatjuk el az emberektől, hogy erkölcsi fordulatot tegyenek, hogy más személyiséget ültessenek magukba, hogy szöges ellentétbe kerüljenek saját meggyőződésükkel, vagy, hogy egyszer csak valami sugallatra beismerjék és jóvátegyék a tévedésüket. És bármilyen ügyesek és tapintatosak vagyunk, még szeretteink sem fognak örülni, ha szembesítjük a szívüknek legkedvesebb énvédő emlékét….a tényekkel. A bennünket, halandókat sújtó csőlátás ellenszere a nagyobb világosság. Mivel a legtöbben képtelenek vagyunk az önkorrekcióra, és mivel vakfoltjaink megakadályozzák, hogy tudjuk, milyennek kellene lennünk, külső eszközökre van szükség, ha helyre kívánjuk hozni az emberek által óhatatlanul elkövetett tévedéseket, és csökkenteni szeretnénk a jövőbeni hibalehetőségeket.Ha minket, emberi lényeket, óhatatlanul sújt a csőlátás, legyen üvegből az a cső, mert akkor tévedéseink csökkenthetőek vagy könnyebben helyrehozhatóak.”
Szeretettel kívánok nektek jó lélekvárást, betegség nélküli gyógyulást, szomorúság helyett örömet, remény-telenség helyett bizalmat, bizakodást!
[Rauscherné Németh Ági, Budapest]
