Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. április 1. – Virágvasárnap
Mk 11,1-10 és 14,1-15,47 – Hullámzás
A virágvasárnap két bibliai története: a diadalmas bevonulás és a passió, számomra az emberi gyengeségről, befolyásolhatóságról, megkísérthetőségről, kétarcúságról szól. Arról, hogy rövid idő alatt milyen óriási változások tudnak végbemenni az emberekben. Ezek a hullámzások mindig megdöbbentettek. Igaz, hogy a határhelyzetekben, ahol élet-halálról van szó, mutatkozik meg, hogy mit érünk!
Bizonyára sokan voltak Pilátus udvarában azok közül, akik néhány nappal korábban, Jézus ünnepélyes bevonulásakor pálmaágakat lengettek, virágokat szórtak, lelkesen hozsannáztak. Ennek ellenére Barabás szabadon bocsátását követelik, s kiabálásukkal Jézus kereszthalálára szavaznak. Ilyen labilis a tömegember! Ennyit jelent a tömegpszichózis, a beolvadni, a tömegből kilógni nem akarás.
Péter és a többiek fogadkozása az utolsó vacsora csodálatos hangulatában, szöges ellentétben áll a pár órával később bekövetkező tagadással, a tanítványok menekülésével. Péter, a többiekkel együtt, hevesen tiltakozik Jézus jövendölése miatt, erősnek hiszi magát. S egy nap sem telik el, elég egy szolga vagy szolgáló megjegyzése, a Jézushoz hasonló sorsra jutás réme, s átkozódva esküdözik: „nem ismerem ezt az embert”. Ennyit tesz a félelem, a magunk életének, szabadságának féltése!
Azonban a legnagyobb meglepetés talán Jézus láttán érhet bennünket. Ő is megmutatja emberi oldalát, majdnem feladja küldetését, vért izzadva, hosszasan küszködik önmagával, míg ki tudja mondani az önfeláldozó mondatot: „Legyen meg a Te akaratod!” Pedig a nyilvános működés évei alatt mindig erősnek mutatkozott!
Az ember sajnos gyenge, hajlamos a könnyebb utat választani, ahogy Jézus mondja az Olajfák hegyén: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. Akaratunk, érzelmeink talán vinnének előre bennünket, de félünk a szenvedéstől, a haláltól, sőt még mások ítéletétől is. Mondhatnám azt is, hogy sose legyek biztos magamban, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!
Feltehetjük a kérdést: hogyan tudnék erős maradni, hajlíthatatlan, aki kiállja a próbát?
Péternek és a többieknek Jézus felrója, hogy nem tudnak egy órát sem virrasztani vele. Ő órákig, keservesen kínlódva imádkozott, hogy legyőzze a kísértést. Éberségemet megőrizve, nap, mint nap kell nekem is a jó Isten elé vinnem dolgaimat, keresve a helyes, jó döntések megfelelő motivációit, erősítve odaadottságomat, mind szorosabbra fűzve a vele való kapcsolatot. Ez nem is olyan könnyű: a tanítványok szeme is elnehezült, még mentegetni sem voltak képesek magukat. Mégis újra és újra próbálkozni kell, ez menthet meg bennünket.
Az imádság mellett a jó példa is erőt adhat. Itt nem csupán Jézusra gondolok, hanem azokra a testvéreimre is, akik előttem, vagy mellettem járják a helyes utat, hozzák meg naponta a jó döntéseket, és szinte húzzák az embert felfelé. Persze magam is lehetnék ilyen húzóerő mások számára.
Ha mégis elbukunk, az lehet vigaszunk és reményünk, hogy Jézus ismeri az embert, ő maga is átélte gyengeségeinket, s mint Péternek, nekünk is megbocsát. Nem juthatunk olyan mélyre, nem tehetünk olyan szörnyű dolgot, nem tagadhatjuk úgy meg mesterünket, hogy ne maradna meg a bűnbánat és általa a megbocsátás esélye. Sőt, aki már rászorult erre az irgalomra, maga is megértőbb lesz másokhoz.
Ugye nem keseredem el végletesen, ha megtapasztalom az esetleges tagadásban, árulásban megmutatkozó gyengeségemet, hanem tudok Jézus szemébe nézni, s kiolvasni belőle a bíztatást?
[Csíky Lajos, Budapest]
„Két nap múlva volt a pászka és a kovásztalan kenyér ünnepe. És keresték a főpapok meg a törvénytudók, hogyan öljék meg Öt fortélyosan elfogva.” (Mk.14,1)
- Kivel szemben szoktam fortélyos lenni?
- Ki vagy mi bánt annyira, hogy nem tudok megszabadulni tőle?
- Mivel leplezem, ha nem vagyok jóindulatú?
[Angel]
2012. április 2. hétfő
Iz 42,1-7; Jn,12,1-11
„A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön.”
A fájdalmas és véres nagyhét első napjához rendelt ószövetségi részlet Isten végtelen szeretetéről és gondoskodásáról szól.
Olyan támaszt küldött nekünk az Atya, akire minden nyomorúságunkban számíthatunk, mondja Izaiás. Ahogy az eget és a földet megteremtette úgy gondoskodott a megváltásunkról is.
Nem hagyott magunkra minket soha.
Jézus tanítása, és példája olyan változást hozott a világba, ami jobbá tette azt. Lehetőséget adott a jobbá levésre kinyitotta a kaput. Talán Lázár volt az első, aki belépett rajta. Talán ezért volt ő Jézus számára olyan fontos, hogy a csendes elvonulás után, még Húsvét előtt el kellett hozzá mennie és hagyni, hogy kényeztessék, fölöslegesnek és érdemtelennek látszó kedvességekkel halmozzák el. Engedte, és örömmel fogadta ezeket. Mint egy utolsó kényeztetést, szeretgetést.
Erre sajnos nincs lehetőségünk, de megtehetjük azt, hogy a körülöttünk élőket szeretjük kicsit jobban, feleslegesnek, érdemtelennek tűnő kedveskedésekkel - mintha Jézussal tennénk.
A Húsvét Isten szeretetének talán legnagyobb kifejezője, hiszen "a megváltást kaptuk ajándékba".
A bűnbánatban megtisztult, feltöltődött lelkünket fordítsuk a többiek felé, hogy ők is részesei lehessenek a húsvéti ajándékozásnak!
[Bitterné Gyöngyi, Mór]
2012. április 3. kedd
Iz 49,1-6; Jn 13,21-33.36-38
A mai napra rendelt írásokban két jövendölést olvashatunk: „Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig." jövendöli Izaiás a Messiásról. "Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul." jövendöli meg Jézus Júdás árulását az utolsó vacsorán.
Jézus reálisan látta, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen. Ismerte övéit, tudta ki az a tanítványok közül, aki leginkább mást várt a megígért Messiástól, aki a legszenvedélyesebben várta Izrael népének a Felszabadítót. Izrael népe politikai Messiást várt. Jézus pedig elérkezettnek látta az időt, hogy nemzete és a tanítványai értésére adja: az Atya világában minden egészen másképpen van, mint ahogyan ők képzelik. Megrendítő a halálra készülő Jézus hagyatkozása: „Új parancsot adok nektek: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."
Életre szóló feladatot adott. Több mint kétezer éve küszködünk a megvalósítással.
[Grüllné Erzsi, Mór]
2012. április 4. szerda
Iz 50,4-90; Mt 26,14-25
„Ekkor a tizenkettő közül az egyik, akit Júdásnak, a karióti férfinak neveznek, elment a főpapokhoz és így szólt: ’Mit szándékoztok nekem adni? Én átadom őt nektek.’ Azok harminc ezüstöt rendeltek neki.
Akkortól kezdve kereste a kedvező alkalmat, hogy átadhassa őt.”
- Júdás: Mit kapok azért, sikerdíjként, ha Jézust a kezetekre adom?
- Főpapok: 30 ezüstöt.
Aki pénzt keres, az mást nem is fog találni. Júdás fejében már megvan az akcióterv. Az árulás ekkorra már stratégiailag kidolgozott, Júdás fejében előkészített. Csak ki kell várni a kedvező alkalmat. Még mindig visszaléphetett volna, de egy bevállalt megbízást visszatolni, az nagy blamázs és rossz referencia a jövőre nézve. Jézus, meghívott tanítványaival megünnepli a közös pászkaünnepet. Ekkor mindannyian együtt és egyedül lesznek. Jézus mondja: Időm közel.
Küldetése véres beteljesedéséhez Jézus rászorult volna Júdás gyengeségére?
Biztosan voltak már korábban is Jézus és Júdás között kritikát megfogalmazó szóváltások, Jézus messiási küldetésére vonatkozóan. Júdás, elfogadhatatlanul hajlíthatatlannak, kompromisszumokra képtelennek látta Jézust, aki ezzel önmagát és társaságukat is a szakadékba viszi. Valahogyan meg kell állítani ezt a Jézust ebben az önpusztító szeretetgyakorlatában. Ha jó szóval nem megy, hát erővel. Ha pedig erőszakoskodás, akkor azt profikra kell bízni, és egyébként is: ne Júdásnak kelljen vérrel beszennyeznie a kezét. Ha igaz a mondás, hogy „cipőt, a cipőboltból” akkor a főpapok őrségét kell az ilyen dolgokra igénybe venni, mert nekik van meg ehhez a szakértelmük, az eszközük, a felhatalmazásuk és a logisztikai hátterük. Régi ellenlábasai Jézusnak a főpapok, akik már régen vadásznak rá, és egy kis „ártatlan információ átadás” még némi hasznot is hoz a konyhára.
Mit nyertek a főpapok Jézus elárultatásával? Mit nyert egy-kétezer évvel később pl. az ÁÉH, a hitvallókat üldöző állami szervezet, egy-egy utód Krisztus-követő elárultatásával, a hatalmasoknak kiszolgáltatásával?
A közösségben eláradó bizalmatlanságot, az egymásra gyanakvást, a növekvő félelmet, a szavahihetőség és tanúságtétel hitelességének megbillenését, a hirdetett igazság tisztaságának bekormozódását. Kiábrándult, hitehagyott, küldetésüktől eltérő hívőket. Elbizonytalanodott, egymás ellen forduló hitvallókat. Megszakadt, megmérgezett barátságokat.
Jézus tényként jelenti be elárulását és azt, hogy az áruló köztük van. Nagy elszomorodást váltott ki az apostolokból és egyenként kezdték tőle: „Csak nem én?” Önmagukban sem voltak biztosak? Ilyenre már mindegyikük gondolt? Irtóztak attól a gondolattól, annak lehetőségétől, hogy ők is képesek lennének árulóvá lenni, adott esetben?
Júdás is belemegy a játékba: „Csak nem én?” és így talán „ártatlanul terepszínű maradhat” az apostolok között és egyben tesztelheti is Jézust, mennyit tudhat, sejthet arról, ami ellene készül? Jézus tudja, visszaigazolja, hogy Júdás saját fejére mondott vádat. Ekkor már világos Júdásnak, hogy lelkiismereti szempontból nem lehet jól kijönni ebből a történetből. Ez már a megsemmisülés.
[Csontos Barna, Budapest]
2012. árilis 5. Nagycsütörtök
Kiv 12,1-8.11-14; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15
„Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”
Egy rég-elmúlt bokorünnepre emlékszek vissza, amikor is Gyurka bácsi, a színpadon megmosta többünk lábát, akár Jézus a tizenkettőnek.
Jézus példát mutatott a tanítványainak, hogy hogyan is kell szolgálni egymást, hogyan legyünk alázatosak embertársainkkal szemben és megmutatta, hogy egyik ember sem különb a másiknál, még akkor sem, ha ő a „Mester”.
Nem könnyű valaki elé odakuporodni és megtisztítani a lábát! Ha magunkba szállunk és elgondolkodunk azon, hogy mi vajon hány embernek lennénk képesek lábat mosni.....azt gondolom, mindnyájan elszégyellnénk magunkat.
Ez a példa kell, hogy erkölcsi iránymutatást adjon ebben világban, hogy erre gondoljunk, amikor mi többnek, jobbnak, kiváltságosabbnak érezzük magunkat embertársunknál. A szolgálat szelleme kell, hogy lángoljon bennünk, még akkor is, ha az bizony kényelmetlen, kellemetlen vagy épp’ fárasztó, mert ez teszi többé és jobbá a lelket, ez tesz naggyá minket: a kicsiség.
[Halászné Kovács Zsófia, Budapest]
2012. április 5. Nagypéntek
Iz 52,13-53.12; Zsid 4,14-16, 5,7-9; Jn 18,1-19,42
A nagypénteki szenvedéstörténet megrendítő, egyben nagyon tanulságos olvasmány. Mély és örökérvényű mondanivalója van az emberről, az emberi természetről, a hatalomról, félelemről, gyengeségről és a hősiességről.
Az egész elbeszélésben feltűnő Jézus határozottsága és félelem-nélkülisége a hatalommal szemben. Ő nem ijed meg, és ezzel elbizonytalanítja az erőszakkal fellépő katonákat, szilárdan kitart az erőszakmentesség mellett. Ugyanígy határozottan és félelem nélkül, igaza tudatában beszél Kaifással és Pilátussal is. Ezen mindketten megdöbbennek. Jézus bátor ember volt, igazi hős.
Péter azonban félt: először kardot rántott, aztán megtagadta Mesterét.
Júdás is félt, elárulta a barátját.
Pilátus is félt a néptől, - a hatalom birtokosa is félhet,- elsősorban attól, hogy elveszíti a hatalmát, a félelem pedig arra kényszeríti, hogy jobb belátása ellenére, igazságtalanul cselekedjen.
Féltek a főpapok is, mert az igaz embertől és az igazságtól minden hatalom fél. Meg akartak szabadulni Jézustól, bármi áron, akár a pogány és elnyomó hatalmat képviselő Pilátussal összefogva is. A félelem kényszerítette őket arra, hogy elárulják mindazt, ami szent volt nekik, vallásukat, hazájukat.
A félelem nagy úr, sok mindent és sok mindenkit a félelem igazgat, a hatalom és az erőszak azonban csak azt tudja legyőzni, aki fél. Nincs hatalma afölött, aki nem fél, azzal szemben tehetetlen. Jézus sokszor elhangzott felszólítása: „Ne féljetek!” Legyetek bátrak, legyetek hősök!
Én félek-e, mitől és kitől? Van-e bennem szilárd, félelem nélküli elhatározottság az igazság mellett? Kiállok-e a barátaimért, mások igazáért?
[Kovácsné Kosztolányi Mária, Karancsalja]
2012. áprils 6. Nagyszombat
Mk 16,1-7
A halál után
„Szombat elmúltával Mária Magdolna, Mária Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak és elmentek, hogy megkenjék Jézust…”
A nagynéni Karácsony előtt került a kórházba és újév első hetében halt meg. Az örökösen panaszkodó, de egyébként mindig vidám családtalan nagynéninek fogalma sem volt arról, hogy rosszindulatú daganatok lepték el egész bensőjét. Kisebb panaszok miatt került kivizsgálásra, majd megműtötték és összevarrták. Naponta látogattuk a vidéki kórházban. Álmatlan éjszakákat nem csak a rokon halálának bekövetkezte utáni teendők okoztak, sokkal inkább a halállal való szembesülés, az ő halálán keresztül a saját halálunkkal. Nagyon igaz, hogy a hozzátartozók halál utáni lelkiállapotát csak az értheti meg, aki már elveszített valakit szerettei közül.
Most, mikor írom ezt az elmélkedést, az életem során annyi ilyen szembesülést felfrissítő élmény után könnyen meg tudom érteni Mária Magdolnáék lelkiállapotát. Ők is szembesültek a nem is akármilyen halállal, Jézus halálával. Az erőszakos halál megrendítőbb mindennél. Látták, érintették a holtestet, melyet nagy gyorsasággal kellett pénteken eltemetni. Két álmatlan éjszaka után még éjjel nekivágnak az útnak, hogy felkeressék újból a sírt. Megrendülésüket tetézte a félelem, hiszen ők egy üldözöttel és kivégzettel vállalnak közösséget. A halottjuk iránt érzett szeretet azonban bátorsággal töltötte el őket. A hajnali órán érnek a sírhoz, „amikor a nap éppen felkelt”. Viszik az illatszereket, hogy bekenjék vele a holtestet.
Nagyszombat a liturgiában a „sírban nyugvás ideje”, a vigasztalan sírban nyugvásé. A holtest láttán és a sír szélén azt éli meg az ember, hogy vége, mindennek vége. Az élet elszállt, a holtest bomlásnak indul. Mit tehetünk? Legalább balzsamozzuk be, legalább illatosítsuk és virágokkal borítsuk a sírt. Csakhogy a sírban nyugvásba nem lehet belenyugodni. A halálba, a végpusztulásba nem lehet belenyugodni.
Erről szól a húsvéti történet. Az üres sír és a fehér ruhás ifjú szava, hogy „Ne féljetek!”, annak az örök reménynek foglalata, amely képessé teszi az embert, hogy a halál biztos tudatában is élni tudjon. A Jézus feltámadásáról szóló történet annak az ősi tudatnak megerősítése, hogy nem a halálé az utolsó szó. Az utolsó szó az Életé kell, hogy legyen! Az én életemé is…
[Kovács László, Budapest]
