Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. március 25. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Jn 12,20-33 – „…látni szeretnénk Jézust”
Érdekes felvezetése van a mai evangéliumi részletnek. Megjelenik néhány görög (más fordítás szerint pogány), akik zarándoklatra érkeztek Jeruzsálembe. Biztosra vehető, hogy közel állt hozzájuk, vonzó volt számukra a zsidó vallás, a zsidók Istene és a szent helyük, a jeruzsálemi templom.
Emlékszem még szeminarista koromban minden könyvemet pénzzé tettem volna, hogy eljuthassak a Szentföldre. Ma már nincsenek ilyen vágyaim, pedig meg tudnám fizetni. Már nem vonz a hely szelleme, csak az az ember, akiben Isten lakik.
A görög zarándokok ott Jeruzsálemben arról is tudomást szereztek, hogy a húsvéti ünnepekre az a Jézus is megérkezik, akikről az emberek sokfélét beszélnek. Ők is szeretnének közel kerülni hozzá, megismerni a híres prófétát. Ebben a szövegrészben már nem a színeváltozáskor kiválasztott Péter, Jakab és János kerül előtérbe, hanem először a galileai Betszaidából származó Fülöp, akinek a görögök elmondják kérésüket: „Látni szeretnénk Jézust!” Kérésüknek nincs indoklása. Nem derül ki, hogy miért szeretnék Jézust látni.
A köznapi emberekben valami belső késztetés van, hogy híres emberekkel, médiasztárokkal, politikai közszereplőkkel ismerkedjenek meg, szólhassanak hozzájuk, beszélgethessenek velük. Úgy érzik, hogy ezáltal ők is részeseivé válnak annak a hírnévnek, amelyet a sztár birtokol. Azután eltelik néhány hónap vagy év, és a sztár helyére más kerül, a politikus lelepleződik, a megbukott médiaszereplő véget vet az életének, mert véget ért életének látványkorszaka, és egyszerűen csak lecserélték. Jópofa „művészeink” meglopják a közös vagyont, elmulasztják megfizetni, ami jár a császárnak, vagy önfegyelem híján éppen mások életét veszélyeztetik. Nem is érdemes leírni neveket, mert mire ez az írás nyomtatásban megjelenik, legtöbbre már nem is emlékeznek rájuk az emberek. Sztárok és sztárcsinálók veszélyeztetik az igazi látásunkat. Annyi hamis látványt tolnak elénk, amelyektől nem látjuk meg a valódi értékeket.
Fülöp apostol pedig megörülvén az újabb rajongóknak, szólt tanítványtársának, Andrásnak. Ezután mindketten odamennek Jézushoz, hogy a görögök számára audienciát, magánkihallgatást kérjenek a Mestertől. Jézus válaszol nekik, de egészen másról beszél. Elmondja, hogy a búzaszem akkor hoz sok termést, ha földbe hull, és elhal. Aki ragaszkodik evilági életéhez, el fogja veszíteni azt. Aki pedig nem ragad le ennél a világnál, az előtt egy új élet fog kitárulni. Aki neki akar szolgálni, kövesse Őt.
Elég a külső szemlélgetésből, a messziről csodálgatásból, a látszatkapcsolatból. Döntést vár tőlünk Jézus! Megrendülve fogalmazza meg a mondatokat. Tudja, hogy rövid időn belül ítélet születik fölötte. Halálos ítélet! A megrendültség és az elszántság együtt van benne, miközben sztárnézők és értetlen tanítványok ostromolják kérésükkel. A tanítványok nem értik, miért nem örül Jézus az érdeklődő görögöknek, Jézus pedig szomorúan látja, hogy a tanítványok nem fogják fel, rövid időn belül mi fog történni körülöttük és velük.
Látni vagy követni? Ez a mai vasárnap legfontosabb kérdése. A kérdésre mindenkinek felelnie kell. Ne hitegessük, és ne csapjuk be magunkat! Ez a vasárnap nem a sztárcsinálásról, de nem is az önbecsapásról szól. Jézus ma hiteles választ vár tőlünk.
[Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest]
„Most zaklatott lett a lelkem. Mit mondjak? Atyám ments ki ebből az órából! Hanem – e miatt jöttem erre az órára!” (Jn 12,27)
- Mikor érzem lelkem zaklatottnak? Mitől?
- Kinek a közelében érzem biztonságban magam?
- Miről tudom biztosítani az enyéimet?
[Angel]
2012. március 26. hétfő
Iz 7,10-14; Lk1,26-38
„Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: ,,Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!' De Ácház azt mondta: ,,Nem kérek, és nem kísértem az Urat."
Első pillanatban, azt gondoltam, milyen derék ember lehetett ez a király, ő jelek nélkül is jól megvan, nincs szüksége holmi csodákra. Aztán utána olvasgattam kicsit. Kiderült, hogy nagyonis szüksége van jelekre, de -mint a fentiek mutatják - nem olyanokra, mint amit az Úr ad neki. (Pedig még tukmálja is az Úr!)
Ez az ember végtelen mennyiségű energiát fektetett bele abba, hogy más isteneknek áldozzon. Még az ellenség istenének is áldozatot mutatott be, mondván, ha az ellensége ennek segítségével legyőzte őt, akkor ha ő többet áldoz neki, az ő oldalán lesz a győzelem is.
Tévedett, és csúful elbukott.
Nincs-e túlontúl nagy hasonlóság köztünk és e király között?
Nem csupaszítjuk-e le a saját Istenünket észérvekkel, racionalitásunkkal annyira, hogy minden titokzatosságát elvesztíti, és kezünk között a puszta semmi marad? Amit már nyugodt szívvel el lehet vetni?
Ugyanakkor közben nem igyekszünk-e jó sokat tenni a másik oldalra, hogy mi is olyanok lehessünk, mint amazok? Mi is elérhessük azt a sok pénzt, rangot, sikert, hatalmat...
Szoktunk-e figyelni a jelekre? Észrevesszük-e Isten ujját az életünkben? Hiszünk-e a véletlenekben? (Mint Isten szempillantásában... - Gyurkovics Tibor gondolata szerint.) Hiszünk-e még abban, hogy vezet minket?
Hogy velünk van, akkor is, ha nem látjuk... Akkor is, ha nincs prófétánk...
És lássuk, milyen nagylelkű az Isten: - mindezek ellenére (hitetlenség, kudarc, vereség: mit sem számít! - vagy épp azért!) - ez a király kapta meg a Messiást megjövendölő jelet!
[Kis Vidám Csapat]
2012. március 27. kedd
Szám 21,4-9; Jn 8,21-30
„A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: ,,Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől." Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük.”
Mennyire nem ismeri az ember az Isten útjait!
A maga kis szűk látókörében mennyire csak emberi ésszel tud gondolkodni!
Természetesen később megmutatja nekik a gyógyulás újtát is, abban a bizonyos kereszten függő rézkígyó képében. De mennyivel különb már az az ember, aki a kígyómarásból felépült!
Mi lett volna ezzel a néppel, ha Isten történetesen mennyei lakomákat bocsátott volna le az égből? Hogyan is bírták vona ki az a negyven esztendőt, amit el kellett tölteniük a pusztában vándorolva? Bizonyos, hogy akkor semmi se maradt volna belőlük. Nemhogy honfoglaló nép!
A magunk kis világában oly sokszor véljük tudni, hogy mi lenne nekünk a legjobb!
Hányszor nyavalygunk sorsunk miatt, és ostromoljuk az egeket, hogy változzanak meg a dolgok! Lehetséges, hogy még Istenben is csalatkozunk, ha nem úgy történik, ahogy szeretnénk.
Azt gondoljuk, milyen jó lenne, ha minden problémánk egy csapásra megoldódna!
De ha Isten sajnálata miatt nem mennék keresztül a ránk váró nehézségeken, akkor tudnánk-e olyan erősekké, érettekké válni, hogy utána még nagyobb, nemesebb terheket, feladatokat is elbírjunk vagy még mélyebben rejlő igazságokat meglássunk?
"Az északi szél teremtette a vikingeket." - mondják a skandinávok. Valóban nem lettek volna, ha nem állják meg a helyüket azok között a mostoha körülmények között, amelyek alakították ezt a kemény népet.
Ha nehéz helyzetünkben valami még borzasztóbb szakad ránk, tudjuk-e bevallani a zsidókkal együtt, hogy: messzire kerültünk tőled Uram a zúgolódásunk miatt, és fel tudunk-e tekinteni a keresztre?
Tudjuk-e felemelni a fejünket, hogy messzebbre lássunk kis mai magunknál?
Hogy minél többször megláthassunk abból a gyönyörű szőttesből egy darabot, ami Isten sző az életünkből!
[Kis Vidám Csapat]
2012. március 28. szerda
Dán 3,14-20.91-92.95; Jn 8,31-42
„az igazság szabaddá tesz benneteket”
Jézus korábban azt mondta magáról, hogy ő az Út, az Igazság és az Élet.
Egyedül az Igazság megismerése, Krisztus megismerése az, ami segít nekünk a földi életben a jó úton járni és segít legyőzni a halált, hogy eljussunk Atyánkhoz, az örök életre. Aki felismeri ezt az igazságot, az szabaddá válik a bűn és a halál hatalmától.
Törekednünk kell arra, hogy Krisztus tanítása szerint éljünk. Még akkor is, ha ez nem mindig egyszerű. De Jézus is azt mondja: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek…” Legyünk kitartóak, még ha erőfeszítéseket is kell tennünk! És ne feledjük, hogy Istentől nagy segítséget kaptunk! Elküldte a fiát, hogy példát mutasson nekünk és tanítson minket. („nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött”)
- Tudatában vagyok annak, hogy milyen bűnök tartanak engem fogságban? Hogyan tudok tenni ellenük?
- Mennyire vagyok kitartó? Vagy inkább az a jellemző, hogy hamar elcsüggedek, ha valami nem úgy sikerül, ahogy én elterveztem?
- Tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora ajándékot, kegyelmet kaptunk Istentől, amikor elküldte hozzánk a fiát?
[Szikszai (Csiky) Márta, Budapest]
2012. március 29. csütörtök
Ter 17,3-9; Jn 8,51-59
„aki megtartja tanításomat, az nem lát halált mindörökké”
Természetesen a korabeli zsidók nem értik, s kiforgatják Jézus szavait. A halott prófétákkal és Ábrahámmal példálóznak, nem ér el hozzájuk az örök élet ígérete. Nem is volt könnyű dolguk: miért lettek volna fogékonyak egy, az akkori felfogás határait bőven túllépő gondolatra? Nekünk azóta feltámadt Krisztus, és összegyűjtve olvashatjuk tanításait. Ez a helyzeti előny azonban némileg kötelez. Értenünk kell, mit akar mondani Jézus. Értjük? Értelmezéseink sosem földhöz ragadtak, vagy esetleg elferdítettek? A tanítás világos, életünk minden percében megéljük, azaz egyenes úton menetelünk az angyalokkal szegélyezett lépcsősor felé? Azt hiszem, keveseknek adatik meg a teljesen nyugodt lelkiismeret. A „van hova fejlődnöm” mindenkiben motoszkál.
Semmi se olyan ingyen adott és egyben követelményeket állító, mint Jézus szeretete. A lehetőség mindenkinek megadatik, de ha erre az útra lépünk, igencsak meg kell izzadnunk, hogy az Úr szavának nyomán járjunk. Persze ez nem analóg a „ha szépen kitakarítod a szobád, kapsz csokit”, dolgozzál meg a jutalomért pedagógiájával. A tanítás megtartsa a mi érdekünk. Isten nem saját dicsőségét fémjelző, talpnyaló alattvalóinak, hanem boldog gyermekekeinek akar tudni minket. Azért küldte Jézust, hogy segítsen nekünk megérteni, miben áll az egykoron Ábrahámmal kötött szövetség lényege. Jézus megtette a magáét. Most rajtunk a sor.
[Kőszegi Júlia, Budapest]
2012. március 30. péntek
Jer 20,10-13; Jn 10,31-42
A zsidók meg akarják kövezni Jézust, hiába tett velük annyi jót. Mégis véget akarnak vetni életének, hiszen istenkáromlónak titulálják. Jézus így szól a felbőszült tömeghez; ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, akkor ne higgyetek nekem, ha pedig azokat cselekszem, ha nem is nekem, hát a tetteimnek higgyetek!!
De a zsidók ismét megpróbálják lefogni, és ekkor Jézus – látva, hogy szavai nem jutottak el a gyűlölködőkhöz –, otthagyja őket.
Az embereket nem érdekelték a csodák, a gyógyítások, a jó cselekedetek, csak az istenkáromlás bűnét látták maguk előtt, ami persze az akkori ember szemével nézve egyértelműen hatalmas bűnnek számított. De ugyanakkor milyen furcsa, hogy meg sem fordult a fejükben az a sok jó tett, a megmagyarázhatatlan csodák.
Nem hisznek a tetteknek sem. Olyan tetteknek, amik hihetetlenek, amikből csak jó származik. Hát ez nem elég? A zsidók még mondják is: nem azért akarunk megkövezni, mert sok jót tettél, hanem mert istenkáromló voltál. Magyarul: elfogadjuk a sok jót, meg minden, köszi szépen, de az hogy magadat isten fiának titulálod, az nekünk egy kicsit magas. Ergo: megkövezünk.
Kétkedés, hitetlenkedés, és már csak egy indok kell (jelen esetben az istenkáromlás).
A fenti példa nagyon durva és kegyetlen. De ha ezt lezsugorítjuk a mi mindennapjainkra, mi mennyire vagyunk hálásak a kapott jó dolgokért? Hányszor „kövezünk” meg valakit úgy, hogy csak az aktuális bűnét nézzük, és nem látjuk a mögötte megbúvó jót? Az akkori ember nem értette Jézus szavait, de mi már értjük valamelyest, és mégsem vagyunk fikarcnyit sem jobbak, mint a felbőszült tömeg. Tele vagyunk előítélettel, háládatlansággal, és nem hiszünk a tetteknek sem.
Kérlek, Uram, adj a lelkünknek gyógyulást, s ezáltal nemzetünknek megújulást!
[Király Mátyás, Érd]
2012. március 31. szombat
Ez 37,21-18; Jn 11,45-57
Lázár feltámasztása után a főtanács Kajafás rásegítésével egyértelműen határozott Jézus ügyében: „…jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.”
Jól rábeszélte őket a dologra, mert utána kihirdetik a nép körében, hogy aki tudja, hol tartózkodik Jézus, az jelentse fel, hogy elfoghassák. A nép érdekében, a hit érdekében, az általuk helyesnek ítélt rendszer érdekében.
Minderről eszembe jutott egy jól ismert mondás: Tévedni emberi dolog, másra kenni még emberibb. A főpapok félelme indítja el Jézust a Golgotán. S ha belegondolunk, abban a korban „megszokott” volt a vérontás, pl. a megkövezés. Társadalmilag elfogadott dolog volt, sőt, ingyen cirkusz, hiszen végre történik valami, s a saját bűnöket az adott bűnbakra remekül át lehet hárítani. Jézusra is remekül áthárítják a problémákat. Ha meghal, hatalmuk töretlen marad, és a rómaiak nem gondolják majd őket lázítóknak. Fenn akarták tartani az együttműködés látszatát. Jézusra jól ráolvasnak mindent, aztán kihajtják a városon kívülre meghalni.
A másik, ami a részlettel kapcsolatban beugrott: A cél szentesíti az eszközt.
Az emberi célok olyan szépek, és magasztosak tudnak lenni, és csak a megfelelő magyarázgatás és szemlélet kérdése, és mindent a fonákjára tudunk állítani. Az eszközök pedig sokszor köszönő viszonyban sincsenek az eredeti célokkal. Az eszközök megválogatása által is besorolhatóvá válik az ember.
Vajon számításba veszek-e minden eszközt, ami jézusi, vagy a könnyebbik, szélesebbik úton járok?
Számon tudnám-e tartani saját gyengeségeim, vagy jobban szeretem a másik botlásait strigulázni?
Folyamodok-e néha olyan eszközökhöz, amikkel bántok másokat, csak hogy a saját malmomra hajtsam a vizet?
Istenem, remélem, hogy az én népem, családom, környezetem nevében nem teszek olyat, ami nem méltó a Te nevedhez!
[Király Márta, Érd]
