Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. március 18. – Nagyböjt 4. vasárnapja
Jn 3,14-21 – „…egyszülött Fiát adta oda…”
Az ószövetségi szentírásban feljegyzett jelképes történeti részletre hivatkozik Jézus a mai evangéliumi részlet elején. A Számok könyve 21,4-9 részlet írja le azt az eseményt, amikor a zsidók, belefáradva a véget nem érő pusztai vándorlásba, zúgolódni kezdtek. Türelmetlenségük büntetéseként élték meg a pusztában meghúzódó kígyók marásait.
Évekkel ezelőtt egy hajnali rádióműsorban mesélte el a riporter azt a történetet, amely egy tibeti kolostorban történt meg. A világ különböző részeiről jöttek össze a részvevők erre a lelkigyakorlatra. Az elmélkedések után mindenki mehetett a kolostor környékére sétálni, hogy a hallottakról elmélkedjen. Az egyik Nyugat-Európából érkezett vendégnek botot adtak a kezébe, hogy amikor kígyó közeledik feléje, akkor azzal zavarja el. A vendég csodálkozott, hogy mások bot nélkül sétálnak. Az esti étkezésnél meg is kérdezte, hogy mások miért nem kaptak botot a kígyók miatt. Azért – feleltek neki –, mert önben jelenleg még nagyon erős a negatív kisugárzás, amely ingerlően hat a környezetében élőkre, de főleg a kígyókra.
El tudom képzelni, hogy a pusztában vándorló zsidók közül is azokat érte e kígyómarás, akik türelmetlenek, elégedetlenek voltak, és a környezetük megérezte feszültségüket, idegességüket. A kígyó megmarta őket, de a rézkígyó, amelyet Mózes póznára tett, már a puszta látványával képes volt meggyógyítani őket. A városi gyógyszertárak is gyakran használják cégtáblájukon ezt a szimbólumot, legfeljebb az emberek nem ismerik a jelkép jelentését, értelmét.
Az Újszövetség póznára tett rézkígyója, aki az emberiség számára gyógyulást hoz, maga Jézus. A gyógyító szó pedig, amelyet már a világ valamennyi nyelvére lefordítottak így hangzik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Nem elítélni akar minket az Atya, hanem Jézus által meggyógyítani.
Aki rosszat tesz, az sötétben jár, és másokra is káros hatást fejt ki. Aki ezzel szemben jótettekben bővelkedik, az világosságban jár, és a környezete számára is jó példát ad, gyógyítóan hat. Ránk is gyógyítóan hat az olyan ember, aki a bennünk felgyülemlett feszültséget türelemmel, megértéssel veszi tudomásul. Aki nem visszatámad, hanem megért és elfogad minket.
Nekünk is ugyanezt kell tennünk, ha olyan embertársunkkal kerülünk kapcsolatba, akiben hatalmas a feszültség, és meg nem szűnő a panaszáradat. Segítséget adni vagy kapni azt tud, aki az Újszövetség rézkígyójára, Jézusra tekint, az Ő útját járva talál rá a szeretet útjára.
[Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest]
„Az igazságot cselekvő viszont kijön a világosságra, hogy felragyogjanak cselekedetei, mivel Istenben mentek végbe.” (Jn 3,21)
- Mennyire vállalom a nyilvánosságot? Miért?
- Mennyire lép túl nálam az igazság az elméleti síkon?
- Mennyire sikerül Istenben végezni tetteimet? Hogyan?
[Angel]
2012. március 19. hétfő
2Sám 7,4-5a.12-14a.16; Róm.4,13.16-18.22; Mt 1,16.18-21.24a
József „igaz” ember volt. Mit jelent igaznak lenni? A biblia tanítása szerint szellemi és erkölcsi tisztaságot, nyitottságot. József hitt az angyal szavának. Ahogy Mária hitt az angyali üdvözletben, úgy József sem kérdőjelezte meg a történteket.
Racionális világunkban a hit hiánya meghozta a maga gyümölcsét. Nem csak Istenben nem hisznek, hanem egymásban sem. A sok válás, családok felbomlása, gyermekek szülő nélküli növekedése ide vezethető vissza.
Voltak, vannak igaz hitű emberek, akik példaképeink lehetnének. Szent József ilyen ember volt.
[Dombi János, Bánya]
2012. március 20. kedd
Ez 47,1-9.12; Jn 5,1-3a.5-16
„Fogd ágyadat” – hogy ebből milyen bonyodalom támadt?!
Nem gondolom, hogy Jézus szándékosan szúrt volna ki azzal, akit az imént mentett meg harmincnyolc évi bénaságból.
Találgatni lehet csak, miért volt fontos, hogy ne hagyja ott a fekhelyét, hordágyát.
Talán ez volt egyetlen vagyonkája, amit pénzzé tehet most már.
Esetleg Jézus azokra gondolt, akik vakon keresik a szabad utat a vízhez. A zsúfolt hely egy darabkáját át lehet adni más várakozó betegnek. Vagy mindez egyszerre.
A meggyógyult sem ártó szándékkal szaladt elmondani, hogy ki gyógyította meg.
Számára tekintély volt a vezető papság, írástudók. Kötelességének érezhette, hogy tudassa velük a jó hírt, ők is ismerjék meg azt, aki ilyen csodára képes.
Segítsen minket Urunk, hogy ne kelljen ártanunk magunknak, ha mással jót cselekszünk!
Segítő jó szándékunk pedig bölcsességgel párosuljon!
[Dombi Zsuzsi, Bánya]
2012. március 21. szerda
Iz 49,9-15; Jn 5,17-30
A próféták, közöttük Izajás is, az Isten (= Lélek) nevében szóló, író emberek voltak. Az eljövendő Megváltóról és Országról beszéltek. Így tartották fenn Isten eljövendő uralmának reményét. Ez tartalmazta a szegények megszabadulását, ételben-italban bővelkedését. Megígérte, hogy – szemben az emberi szeretetlenséggel – nem feledkezik meg népéről az Úr.
Jézus az Atya Lelkével betelve kezdte meg nyilvános működését. A názáreti zsinagógában benne beteljesültnek mondta Izajás sorait (vö. Lk 4, 16-19). A jeruzsálemi Beteszda-fürdőnél történt szombati gyógyítását megkérdőjelezőknek bátran megvallotta Istent Atyjának. Ellenségeit arra tanította, hogy sem Atyja, sem ő nem függesztheti fel szeretetét a törvény betűje kedvéért. A Jézusban cselekvő Isten szombaton is embere kíván lenni a segítségre szorulóknak. Ha az előírásoktól megkötözöttek - emiatt - meg tudnak feledkezni a szükséget szenvedőről, Ő ezt nem teheti meg, mert a Fiúnak összhangban kell lenni Atyjával.
Sőt többet is fog tenni a beteggyógyításoknál, ördögüzéseknél, mert benne és általa az Atyaisten cselekszik: Halottakat támaszt fel, ítéletet tart, örök életet fog adni. Ő a Dániel prófétától megjövendölt Emberfia, aki az Ősöreg küldötteként megalapítja Isten Országát a földön (vö. Dán 7, 13-14).
Megígéri, hogy aki Őt követi a szüntelen munkálkodásban=jócselekedetek végzésében, azt elhozza majd sírjából, és feltámasztja az örök életre. Aki befogadja Istent az életébe, az már lelkileg feltámadottként élhet, mert a hallhatatlan Isten mennyei világához tartozik. Jézus tanítása „lélek és élet” (Jn 6,63), aki hisz benne, és követi magatartását, az joggal remélheti, hogy a Szentlélek elvezeti a teljes igazságra (vö. Jn 16,13).
[Várnai Laci, Balatonboglár]
2012. március 22. csütörtök
Jn 5,31-47; Kiv 32,7-14
„…Nagyobb tanúságtétel szól mellettem a Jánosénál. Azok a munkák, amelyeket az Atya nekem adott, hogy véghezvigyem őket, azok a munkák, amelyeket teszek, tanúskodnak mellettem, hogy az Atya küldött engem.”
Jóllehet a fenti idézet, ill. az evangéliumi rész is az Atyától induló tanúságtételéről szól, számunkra hasznosabb János tanúságtételével foglakozni, mert nekünk is tanúságtévőkké kell válnunk.
Mitől igazi (valódi, hiteles, érvényes) egy tanúságtétel?
- A tanúságtévővé személyétől. Csak aki tanúságtévővé vált, az képes tanúságot (tanúbizonyságot) tenni /magyarázat később/. János tanúságot tehetett Jézusról, mert előzőleg tanúságtévővé vált. Aki nem vált tanúságtévővé, annak beszéde – bár lehet, hogy csodálatos és megrázó szavakat mond Jézusról – nem tanúságtétel, csupán hatásos beszéd Jézusról.
- A tanúságtévővé ismereteitől. Attól, hogy a tanúságtévő, azt a személyt, akiről tanúságot tesz, a lehető legjobban ismeri. Akiről tanúságot akarunk tenni, azt a lehető legjobban kell ismernünk. Ezért érthetjük Jézus állítását, mikor János tanúságtételét értékeli, hisz a legtökéletesebb tanúságtévő az, aki legjobban ismer bennünket, azaz menyei Atyánk.
Mitől válhatunk tanúságtévőkké?
- Vizsgáljuk meg kicsit alaposabban Jánost. Amikor érdeklődnek kiléte felől, azt válaszolja (minden kételyt elosztóan): „Nem én vagyok a Krisztus”. Ezzel a válaszával ráirányítja kérdezői figyelmét arra, akiről tanúságot akart tenni. Nem magáról, küldetéséről, céljáról beszél, azaz válaszával nem magára mutatott rá, hanem JÉZUSRA. Csak a 4. kérdésre mondja el, ki is ő, de még akkor is csak azzal kapcsolatban való teendőiről beszél, akiről tanúságot akar tenni (Jn 1-19-23).
A tanúságtévő első ismérve tehát így fogalmazható meg: Tanúságtévő az, aki ha bármit is kérdeznek tőle az Igazság felől nem magára (gondolataira, tájékozottságára, felismeréseire…) mutat, hanem arra, akiről tanúságot akar tenni (Istenre, Jézusra). Mondhatná valaki, hogy hiszen bennünk van az Isten! Igaz. Ezért hát a lépcsők: az emberiességben egyre növekvő kis én, a lényegi (Isten lényegű) nagy Én, és maga az Isten. Amikor válaszommal a nagy Énre mutatok, az én legigazibb (Istennel megosztott) lényemre, a kérdés az, hogy rá tudok-e mutatni az általam sem teljesen ismert, számomra is olykor meglepő tulajdonságokkal rendelkező Istenre. Vagyok-e olyan szabad, és nyitott, hogy képes vagyok az ismeretlent is tartalmazóra rámutatni?
- Mitől vált János tanúságtévővé? Nem attól, hogy tanúságot tett Jézusról, hanem már előtte azzá vált. Kereste, elfogadta és hagyta, hogy Isten eszközévé, a „pusztába kiáltónak szavává”, az Úr útjának egyengetőjévé, előkészítőjévé váljon, és maradjon. Tudatosan vállalta a második helyet!
A tanúságtévő második ismérve tehát így fogalmazható meg: Tanúságtévő az, aki hagyja, hogy hasson rá az Isten, és kifejtse benne a hatását, amelynek következményei tetteiben nyilvánulnak meg. (az Atya, ki bennem marad, végzi a maga munkáit (Jn 14,10). Ha képesek vagyunk Önmagunkban megőrizni Istent, a vele való egységet, akkor mi is elmondhatjuk Jézussal: „azok a munkák, amelyeket teszek, tanúskodnak mellettem,…”, de vigyázat, csak azok a tettek képesek tanúskodni mellettem, amelyekben az Istent hagyom munkálkodni bennem, amelyeknek irányítását (belső irányítottságom mellet is /legalább részben/) átadom Istennek! Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy élettörténetemnek ne mindig én, vagy talán a nagy Énem legyen a középpontja, hanem át tudjam engedni időnként (döntésemmel tudatosságomat erősítve, annak ellenére) a középpontot az engem legjobban ismerő ismeretlennek.
[Bóta Tibor & Havasy Mónika, Budapest]
2012. március 23. péntek
Bölcs 2,1a.12-22; Jn 7,1-20.25-30
„Leskelődjünk az igazra, mert terhünkre van. Szembeszáll tetteinkkel: bepanaszol bennünket törvényszegésért, és szemünkre hányja, hogy vétünk a tisztesség ellen. Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és az Úr gyermekének mondja magát. Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól, és szokatlanok az útjai. Hamis pénznek néz bennünket, és mint szemetet, kerüli az útjainkat. Az igazak végső sorsát meg boldognak hirdeti, és pöffeszkedve atyjának nevezi az Istent. Lássuk hát, igazak-e a beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, mert - saját szava szerint - Isten oltalmában részesül!" Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért sem az erény jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni.”
Intencionális gondolkodás: "Tudom, hogy mit gondolsz rólam... S ha te tudod, hogy én tudom, hogy ő úgy tudja, hogy... stb., akkor..."
A mai példabeszédünk egy ilyen intencionális gondolatfüzér. Megismerjük az író-farizeus gondolkodás- és viselkedésmódját (bepanaszol törvényszegésért, dicsekszik, hamis pénznek és szemétnek néz). És viszont NEM tudjuk meg a gonoszok gondolatait. Ezek valószínűleg sokkal egyszerűbbek ("Kapsz egy pofont, elteszed, azt' otthon majd rájössz, miért kaptad"). Helyette egy egész vád- és védőbeszéd van a gonosz-ellenség szájába, sőt fejébe adva: "Vádol bennünket; lássuk pártjára áll-e az Isten; nosza, tegyük próbára az igazat, gúnyoljuk és bántalmazzuk, meddig bírja?"
Ilyen drámai ellenpont csak Gyurka bácsi és vallató tisztje között feszülhetett a cigarettafüstös kihallgatás N plusz egyedik napján. A többi nap csak egyszerűen megjáratták a gumibotokat.
Egy ennyire bonyolult, tényleg talányos szövegösszefüggésből kellene kihámoznunk egyetlen mondatot Jézus Krisztusra és egyetlen tanulságot a magunk küzdelmes életére vonatkoztatva:
Jézusra a következő idézeteket szokták rutinszerűen alkalmazni: "Az Úr gyermeke, atyjának nevezi Istent; gúny, és bántalmazás az osztályrésze, halálra ítélik, de Isten kiszabadítja ellenségei kezéből; boldognak hirdeti az igazak végső sorsát." A kérdés: Vajon ezek tényleg prófétai jövendölések a megkínzott Megváltóról, vagy egy vakbuzgó, ókori farizeus önigazoló képzelgései? Ha ugyanis az egészet Jézus szájába adnánk, rákenve több évszázad hithű farizeusainak morgolódásait, akkor egy nagyon összetett, sokszínű képet kapnánk Jézusról, beleértve a feketét, fehéret és tarkát is.
Ha pedig a magunk életére keresünk egy mondatot, idézetet (ami Jézusra is gond nélkül vonatkoztatható), akkor talán ez lenne: "Mert életmódja elüt másokétól és szokatlanok az ő útjai." Csakhogy ezt meg ki KELL egészíteni. Mert nem a másság és a különösség a kitűzött cél. Nem mindenféle fura utakon akarunk járni, és nem mindenki másnak az életmódjától szeretnénk jócskán különbözni. Jézus milyen irányban üt el mások életmódjától? A szegénység és egyszerűség irányában. Milyen utakon járt Jézus, ahol őt szeretnénk követni is? A szeretet útján járt.
Lebontva: én cseppet sem szeretnék életmódomban különbözni a keresztény-falusi Mariska nénitől, pedig ő nem farizeus és nem is a Megváltó: csak békés, és csendes, és idős, és segítő. Hozzá hasonlóan nem szeretnék külön utakon járni mindenkitől, hanem együtt a közösségi testvérekkel, és együtt a barátokkal, és együtt a falubeliekkel, és együtt a jó rokonokkal, ...veletek. Úgy legyen!
[Dőry Pista, Egyházasfalu]
„Jézus ezután bejárja Galileát, Júdeába nem akart menni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. De azután, hogy testvérei fölmentek az ünnepre, őmaga is fölment, csak nem nyilvánosan, hanem titokban. A jeruzsálemiek közül néhányan megjegyezték: "Ugye, ez az, akit halálra keresnek? S mégis teljesen nyíltan beszél, s nem szólnak rá semmit. Csak nem győződtek meg róla az elöljárók, hogy ő a Messiás? Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való."
Jézus a templomban tanítva ezt felelte rá: "Igen, ismertek, és azt is tudjátok, honnan való vagyok, noha nem magamtól jöttem, hanem az Igaz küldött, akit ti nem ismertek. Én azonban ismerem, mert tőle vagyok és ő küldött."
Erre el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája.”
Jézus jeruzsálemi fellépése megosztja a népet, de főképp a vezetőség és a tömeg ellentétes véleményét hozza felszínre. A népnek ugyan sem önálló véleménye, sem mélyebb hite nincs, de a vezetők viselkedését úgy magyarázza, hogy még nem történt döntés Jézus sorsáról. Azonban a nép is a maga előítéletei alapján alkot véleményt. Ahogy a törvénymagyarázók gyanúval kevert csodálattal néznek az írásokat ismerő, de senkik „iskolájához” nem tartozó vidéki (galileai) jöttmentre, a nép is úgy gondolja: ha a Messiás valóba eljön, annak eredete majd úgy nyilvánul meg, hogy emberi eredetét homály fedi – nincs családja, származása, szülőfaluja, rokonsága.
Ezek a megjegyzések hűséggel ábrázolják a Jézus-korabeli zsidóság egyes csoportjainak elképzeléseit. Az a felfogás, hogy a Messiás meglepetésszerűen fog „megjelenni”, vagy egy ideig rejtve, ismeretlenül tartózkodik a nép között, és teljesen ismeretlen személyként fog fellépni, az első század apokaliptikus irodalmában is kifejezésre jut. Ezen kívül János saját kora hitvitáit ugyanúgy szem előtt tartja (Az az elképzelés, hogy Jézus isteni származása emberi születésével összeegyeztethetetlen – divatos gnosztikus, doketista nézet).
Ezzel a felfogással szemben mutatja be Jézus valóságos embervoltát, amelyen azonban a hit túlemelkedik, amikor elfogadja és megérti Isteni származását és küldetését is.
Jézus személyes fellépése ismét hitet vált ki. Ez egyrészt a történet drámai feszültségét fokozza: Jézus hatása az emberekre nem szűnt meg, s ez nyugtalanítja a vezetőséget. Ugyanakkor látjuk: a tömeg hite felszínes és rendkívül tökéletlen. Jézus továbbra is, mint félreértett és meg nem értett isteni küldött áll népe között. Külső sikere csak arra jó, hogy a hatóságokból féltékenységet váltson ki és ezzel cselekvésre ösztönözze őket.
[Csizovszki Robi, Ágfalva]
2012. március 24. szombat
Jer11,18-23; Jn 7,40-53
„Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: ’Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé!' Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!”
Ez a rész Jeremiás „vallomásaihoz” tartozik. Jeremiás könyvében elszórtan találunk olyan megnyilatkozásokat, amelyekben a próféta – Isten előtt imádságban kitárva lelkét – a küldetése betöltéséért őt ért támadások miatt való lelki vívódásairól vall. Ezeket a részeket a magyarázók többsége „Jeremiás vallomásai” néven emlegeti. Vannak viszont, akik „Jeremiás monológjairól” beszélnek. Valójában nagyobb joggal nevezhetjük ezeket az igeszakaszokat „dialógusoknak”, a próféta és Jahve párbeszédének, hiszen Jeremiás előterjesztett panaszaira mindig kap feleletet Istentől, és ez teszi képessé az emberileg kilátástalannak látszó küldetése további betöltésére.
A 18-23-ban leírtak szerint Jeremiás először tapasztal halálos gyűlölettől fűtött ellenségeskedést honfitársai részéről, mégpedig – mint később Jézus – éppen szülővárosa lakóitól, élükön saját rokonaival. A magyará-zók többségével egyetérthetünk azzal, hogy a 12,6-ot, amely ott nem illik az összefüggésbe, a 11,18 után kell olvasnunk. Ebből a versből tudjuk meg ugyanis, mit közölt Jahve Jeremiással: „Bizony még a te atyádfiai és a te atyádnak házanépe is: ők is hűtlenül bánnak veled… Ne higgy nékik, még ha szépen beszélgetnek is veled!” Az életét fenyegető veszélyt a próféta – a Jahvétól vett közlésig – még csak nem is sejtette. Rokonai addig még – legalábbis szemtől szembe –barátságos magatartást tanúsítottak iránta. „Olyan valék, mint a vágóhídra hurcolt szelíd bárány” – mondja Jeremiás. Ez a hasonlat itt a próféta gyanútlanságára utal.
A szöveg nem ad felvilágosítást arra nézve, hogy mi az indítéka az anatótiak Jeremiás iránti ellenségeskedésének. Így csak találgatásokra vagyunk utalva. Nem lehetetlen, hogy Jeremiás a jósiási reformáció idején kifejtett igehirdetői tevékenységével vonta magára rokonsága haragját. A próféta papi családból származott. A jósiási reformáció kultusz-centralizációja megszüntette a vidéki kultuszhelyeket, ami érzékenyen érintette azok papságát, amely megélhetését látta veszélyeztetve.
Jeremiás Isten elé tárja ügyét. A szíveket vizsgáló Bíró tanúsíthatja, hogy személyes magatartásával nem adott okot az ellenségeskedésre, a méltatlan támadások küldetése miatt érik. A 20. vers után olvasandó a 12,3b: „Szakítsd külön őket, mint a mészárszékre való juhokat, és készítsd fel őket a megölésnek napjára.”
Az anatótiakat sújtó büntetés megfelel bűneiknek:
1. a vágóhídra hurcolt gyanútlan bárány sorsára akarták juttatni a prófétát, de Isten az ő számukra tartja fenn ezt a büntetést;
2. a házasságot nem kötött és így gyermektelen prófétát (16,2) meg akarták ölni, hogy utódok nélkül maradván még a neve is vesszen ki, de a Seregek Ura visszafordítja rájuk gonosz tervüket: „ifjaik fegyver által halnak meg, fiaik és leányaik pedig meghalnak éhen”. Ámos is ítéletes próféciát hirdetett Jahve megbízásából Amáziás bétheli főpapnak, aki őt küldetése betöltésében akadályozta.
Gyakran hangzik el az az állítás, hogy az ellenségeire Isten ítéletét kérő Jeremiás nem üti meg az Újszövetség etikai mértékét. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy egyfelől nem egyéni sérelemért kér bosszúállást, másfelől nem is gondol arra, hogy személyesen vegyen elégtételt, hanem – Jézus Krisztushoz hasonlóan – „az igazságosan ítélőre” bízza ügyét.
„E szavak hallatára a népből némelyek így beszéltek: "Valóban ez a Próféta!" Mások meg: "Ő a Messiás!" De voltak, akik így vélekedtek: "Hát jöhet a Messiás Galileából? Az Írás szerint Dávid családjából s Betlehem városából kell a Messiásnak jönnie." Így szakadás támadt miatta a nép közt. Némelyek már el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet. A szolgák is visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdőre vonták őket: "Miért nem hoztátok magatokkal?" A szolgák mentegetőztek: "Még soha sem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél." Erre a farizeusok megkérdezték tőlük: "Csak nem vezetett titeket is félre? Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből." Egyikük azonban, Nikodémus, aki egy alkalommal fölkereste (Jézust), azt mondta nekik: "Elítél törvényünk valakit is anélkül, hogy először meghallgatták s meggyőződtek volna róla, hogy mit tett?" De azt mondták neki: "Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána s megbizonyosodsz, hogy Galileából nem támad próféta." Ezután mindnyájan hazamentek.”
Jézus szavainak igen nagy hatása van az ünneplő emberekre. Sokan vannak, akik a prófétát látják benne, akinek a megjelenése a történelem utolsó nagy korszakának a beköszöntését jelenti, az eszkhatológikus kor kezdetét. Jézus Messiás voltát. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, meghatározás egyenértékű azzal, amit mások mondtak, ti. hogy ő a Messiás. Mindkét meghatározás az eszkhatológikus üdvösség ajándékozójának a jelölésére szolgált. Voltak, akik meglátták Jézusban azt, aki valóban volt: a Krisztust. Mások állásfoglalását az zavarta, hogy a próféciák szerint a Messiásnak Dávid házából, az ő családjából és Betlehemből kell származnia. Jézusról viszont az ment át a köztudatba, hogy Názáretből származott. Személye körül folyt a vita egészen odáig, hogy míg némelyek világossá tették, hogy mellette foglalnak állást, mások ellene léptek fel és le akarták tartóztatni, el akarták fogni. Ez azonban nem sikerült. Senki sem vetette rá a kezét. Jézus ellenfelei tehetetlenek vele szemben.Jézus ereje féken tartja az ellenség erejét, és leszereli az ellene irányuló akciót. Az ellenséges akaratból nem lesz tett.
A nép körében bekövetkezett szakadás a Krisztus személye körüli vitában a hatósági kiküldöttekre is hatott. A Nagytanács emberei, a templomszolgák eredménytelenül tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Így igazolják magukat: „Sohasem beszélt még így egyetlen ember sem, ahogyan ez szólt”. Jézus szava olyan hatalom, amely lefegyverzi még azokat a szolgákat is, akiket azért küldtek, hogy őt elővezessék. Az ő beszéde megkötözi a sötétség hatalmát és felszabadítja a hatása alá került embert.A Mester azoknak, akik hallgatták, páratlan, új, rendkívüli élményt nyújtott. A főpapok és a farizeusok becsmérlő megvetéssel válaszoltak a szolgák beszámolójára. A nép félrevezetőjét látják benne. Elvakultságuk akadályozza őket a helyes látásban. Éppen azok szenvednek vakságban, akik az ország rendezett életéért felelősek. Szerintük a vezetők vagy a farizeusok közül senki sem hitt benne, a nép véleménye pedig nem irányadó. A népet megvetették, felsőbbrendűségük tudatában éltek. A tömeg, a föld népe semmit sem számított nekik. Jézust akarják kisebbíteni azzal, hogy követőit vele együtt mélységesen lenézik. – Nikodémus azonban, aki közülük való volt, aki közelebbi, személyes tapasztalattal rendelkezett Jézusról, a törvényes rend megtartására eszmélteti azt a kört, amelyhez maga is tartozott. Senkivel szemben nincs joguk ítéletet hozni azelőtt, amíg ki nem hallgatják, és meg nem győződnek arról, hogy mit csinál. Az ótestamentumi törvény szerint ez alapvető joga minden embernek.
Nikodémus védelmébe veszi Jézust és vele együtt a törvényt, az igazságot.Igyekszik józanságra eszméltetni népe vezetőit, kegyeseit. Megszólalása azért lényeges, mert jelzi, hogy azért közülük is van, aki nem osztja velük a Jézusról alkotott véleményüket,ami azt jelenti, hogy a nép vezető köreiben is vannak, akik Jézus mellé álltak. Nikodémus meri a többség véleményével szemben a maga meggyőződését képviselni, az igazságnak hangot adni akkor is, ha ez nem a többség hangja. Tárgyilagos megállapítására azonban személyeskedő választ kap,és olyan általános érvényű igazság idézése hangzik el a vezetők részéről, amely egyrészt megkérdőjelezhető, másrészt, akik idézik, látszat szerint ítélnek, anélkül, hogy tisztában volnának az igazsággal. Jézusra vonatkozó ismereteik hiányosak, illetve tévesek. A hiányos ismeret, rossz információ, amely gőggel, túlságosan nagy öntudattal párosul, a hit akadálya. Jézus ellenfeleinek magatartása inkorrekt, Írás ismeretük felszínes, a fülük süket, a szívük kemény.Nem a kijelentést megszólaltató názáreti prófétával van baj, hanem azokkal, akik szántszándékkal ragaszkodnak a maguk hiányos ismereteihez és rossz információjukhoz vele kapcsolatban. Akit nem az igazság érdekel, hanem a maga igazának bizonyítása, az nem tud tárgyilagos lenni Krisztus megítélésében.
[Valkó János, Sopron]
