Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. március 11. – Nagyböjt 3. vasárnapja
Jn 2,13-25 – „Vigyétek el innét ezeket!”
A mai vasárnap evangéliuma a jeruzsálemi templom megtisztításáról szól. A zsidó nép, miután a nép befejezte vándorlását, megállapodott és letelepedett. A környező népek mintájára olyan templomra vágytak, ahol az Úr jelenvalóvá válik számukra. Hosszú időn keresztül elegendő volt számukra az, hogy Isten jelenlétét, közöttük élését a választott nép történelmi eseményeiben, de legfőképpen a család és közösség körében, annak szertartásaiban élték meg. Nem volt szükség hatalmas szakrális templomra. Megélték, hogy Jahve, az Úr közöttük élő Isten, aki velük van.
Amikor egy vallás elérkezik abba a „fejlődési” szakaszba, hogy megkezdik templomok és kultikus helyek építését, akkor már Istent is igyekeznek életükön kívülre helyezni. Itt vagyunk mi, itt lakunk, itt élünk, Isten pedig ott lakik, ott él a templomban, ahol rendszeresen vagy rendszertelenül találkozhatunk Vele.
A templom a zsidók életében is új istenkapcsolatot alakított ki. Évente egy alkalommal a vallási előírás kötelezettségeinek eleget téve elmentek a megépített jeruzsálemi templomba. Ott vagyoni helyzettől, vagy éppen a bűn terhétől függően választhattak áldozati állatot, amelynek a feláldozása lelki megnyugvást adott a népnek. Az embernek belső élménye lett, hogy adott valamit Istennek, és kapott valamit Istentől. Majd az év többi napjain élhette Istennek tetsző, vagy Istennek kevésbé tetsző hétköznapjait.
Jézus ezt az Istennek már nem tetsző külsőséget szeretné megszűntetni. Kiűzni a vallási életből a nyerészkedést, haszonlesést, a templomi életből a zsibvásár jelleget. Istennel ne a pótcselekedetek által akarjunk találkozni. Istent ne zárjuk be a Neki épített falak közé. Istennek közöttünk kell élnie, nem szigetelhetjük el, és nem szigetelődhetünk el Tőle.
A jeruzsálemi templom 46 évig épült, Jézus három nap alatt új templomot épít fel. Ez a mi feladatunk. Felépíteni magunkban Isten templomát. Devizahitel felvétele és árfolyamkockázat veszélye nélkül. Magunknak kell két lábon járó, mobil templommá válnunk. De veszélyek ebben a templomban is leselkednek ránk. Csakhogy ebből a templomból már magunk is kiűzhetjük mindazt, ami nem oda való, ami nem Istennek tetsző.
A kislányunk osztályában minden hétfőn megkérdezi a tanító néni, hogy vasárnap ki volt templomban. Ritkán tud igennel felelni. Mennénk vele, de semmi nem vonzza, számára teljesen idegen, szinte végigszenvedi az egész szertartást. Nem az ő világa, nem az ő szintje.
De amit két éve a Bokor bodajki nagytáborának záró miséjén megélt, azt gyakorta emlegeti. Az már nagyon közel állt hozzá. Ahol a forma és a tartalom, a test és a lélek harmonikusan egymásra talál, ott Istennek tetsző templom épül. A nagyböjti időszak mindannyiunknak jó lehetőség, hogy rendet tegyünk saját énünk templomában. Kiszórjunk belőle, ami nem odavaló, és beengedjünk oda mindent, ami Istennek tetsző.
[Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest]
„… majd ezt mondta a galambárusoknak: Vigyétek ezeket innen: ne tegyék Atyám házát üzletházzá!” (Jn 2,16)
- Hogyan szoktam megnyilvánulni, amikor felháborít valami vagy valaki?
- Mennyire akadályoznak a rossz beidegződések?
- Hogyan élem meg, ha visszaéléseket tapasztalok?
[Angel]
2012. március 12. hétfő
2Kir5,1-15a; Lk 4,24-30
„Bizony, mondom nektek, egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában.”
Az evangéliumi részt olvasva az jut eszembe, hogy én vajon milyen próféta vagyok. Hogy valamilyen, az biztos, hiszen cselekedeteimmel, beszédemmel nem tudok nem közvetíteni. De kedves vagyok valaki számára? És kedves vagyok a magam számára? Olyan könnyű a távolba beszélni, elkövetkező eseményekről töprengeni, filozofálni, jósolni, akár tanácsot is adni másokkal. Noha máskor a legkisebb bajom is figyelmetlenné tesz mások iránt, amikor prófétálásról van szó, olyan könnyű túlnézni magamon, a mindennapokon, a környezetem, családom, közösségem mindennapjain, gondjain. Vajon nem ezekben és nem most lenne inkább szükség prófétára?
„Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára.” (Lk 4,21), mondta Jézus, miután a názáreti zsinagógában felolvasott az Írásból. Nem kell várnunk az Istenre ahhoz, hogy igaz és kedves prófétákká legyünk. Talán csak megérteni kell, hogy ő már bennünk él, a kezdetektől fogva.
[Garay Dorka, Dunakeszi]
2012. március 13. kedd
Dán 3,25.34-43; Mt 18,21-35
Hányszor kell megbocsátani? Hetvenszer hétszer. De nem szükségszerű, hogy a megbocsátás valami szörnyű nagy áldozat legyen, hiszen lehet ez teljesen természetes magatartás is. Egy édesanyának valószínűleg akkor kellene megerőszakolnia magát, ha nem akarna megbocsátani a gyermekének. „...mért nem tudja látni egymást / a sok ember, a sok-sok királyfi / úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni”? Tényleg, miért nem? Mi lehet az, ami megakadályozza, hogy azonnal, egyetlen mosollyal elnézzük az egymás ellen elkövetett dolgokat?
Talán a legfontosabb ok a ragaszkodás az evilági dolgokhoz, és emiatt félelem a veszteségtől. Ragaszkodunk a pénzünkhöz, tárgyainkhoz, az elért eredményeinkhez, a jó presztízsünkhöz, a hozzánk közelállókhoz és végső soron az életünkhöz. Ha ezek bármelyikét veszély fenyegeti, előjöhet belőlünk az állat, ösztönlény.
A másik ilyen ok az önközpontúság. Amikor semmi más nem érdekel, csak az, ami az enyém. Az én fájdalmam, az én elveim, az én veszteségem. Ez korlátot szab a megértésnek és az empátiának, és nagyon könnyen ítéletet hozunk: bosszút állunk.
Sokaknak túl erős a „bosszú” kifejezés, ők inkább azt mondják: megleckéztetni, hadd tanuljon belőle a másik. De milyen tanulsága lehet a leckéztetésnek, ha a fenti félelemből és önközpontúságból indul ki? Ki tud ebből a leckéből tanulni? Az, akiben erős az empátia, és a negatív tetteink mögött is megérzi a valódi mozgatórugót. De őt minek leckéztetni? És akiben nincs empátia, annak úgysem segít, csak a támadást érzékeli belőle, ami viszont-erőszakot szül.
Hacsak valami fontosat ki nem hagytam a fentiekből, akkor nyilvánvaló, hogy az Isten miért nem haragudhat ránk és miért nem kérdés az, hogy megbocsát-e nekünk. És ez nekem nagy megnyugvást jelent. Ő olyan, mint mi akkor, amikor az alvó kisgyermekünket átöleljük. A mozdulatban nincsen vád, nincsen félelem, csak a teljes, feltétel nélküli szeretet. Így szeret bennünket az Isten.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
2012. március 14. szerda
MTörv 4, 5-9; Mt 5,17-19
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.”
Az Emberfia azért jött, hogy betöltse a törvényt és a próféták tanítását. – Aki betölti a törvényt és a próféták tanítását, az az Emberfia.
Mi és mennyi az a feladat, az a tanítás, az a szeretetmennyiség, az a jóság, az a „törvény”, amit egy ember, aki Istennel él, betölthet egy élet alatt? Mi az a feladat, tanítás, az a szeretetmennyiség, jóság, az a „törvény”, amit én betölthetek az életem során?
Ez a rész számomra egyértelmű jelzés: Jézus kijelöli a saját útját. Teszi ezt a múltnak, a hagyományoknak a tudatában, melyek egyenes folytatásaként határozza meg önmaga szerepét, és teszi ezt annak tudatában, hogy a feladat, amit ezzel a kijelentéssel egyértelműsít, egyben korlátozza is: Isten üzenetének hordozóját nem feltétlenül fogja keblére ölelni a hatalom. Azt hiszem, ez a mi feladatunk is: kijelölni a saját utunkat s elfogadni ennek az útnak a rögeit és kátyúit is, csak így lehetnek a cselekedeteink hatékonyak, aktívak, sokszoros termést hozóak. Mi az a „törvény”, amit én töltök be, ami az én helyem, szerepem, Isten Nagy Mintázatában? Mi az a vágy, ami nem reális? Meg tudok-e elégedni néhány kulcsdöntéssel és tudom-e az életemet ezekre építeni, ezekért élni, ezekért adni? Jézus tudta. Vállalta. Vállalta, hogy milyen élete nem lesz, mi mindent nem érhet el, hány ajtó, lehetőség fog bezárulni előtte, ha az Isten szerint él. Szilárdan állt a kijelentése mellett és eköré rendezte az életét. Meg tudok-e elégedni a saját döntéseimmel? El tudom-e engedni a többi lehetőséget, be tudom-e csukni én magam a többi ajtót? Ó, ma szeretik úgy mondani, hogy az embernek rengeteg lehetősége van, hogy minden nyitva áll, felrepülhet az űrbe, lebukhat a tenger mélyére, lehetne gazdag, híres és szép, ha szeretne, csak rajta múlik. Tényleg ez a cél? Vágyni felfelé, borzongani a mélységeken?
Inkább azt kérdezem magamtól, nap mint nap, ahogy felkelek reggel és kenyeret kenek a kisfiunknak a konyhaasztalnál: Tudok-e fejlődni a vállalt úton, a vállalt korlátokkal? Az ezekkel való megelégedés hozza magával az új, a megtalált lehetőségeket, társakat, házastársat, családtagokat, közösséget, jóbarátokat. Az ezekkel való megelégedés segít fel a kaptatón, visz céljaimhoz. Az ezekkel való megelégedés adja a felfelé, az Isten felé növekvés lehetőségét. És a Feladat az, ami húz felfelé.
Istenem, nem kevesebbet szeretnék, mint „betölteni a törvényt” én is. Persze, nem úgy, mint egy Messiás. Hanem, mint egy egyszerű ember lánya-fia. A saját, Istenbe kapaszkodó, személyes, nekem szóló, élethosszig tartó törvényemet. És nem is vágyom többre igazából. Hallgass meg, segíts meg, Istenem! Ámen.
[Garay Zsófia, Budapest]
2012. március 15. csütörtök
Jer 7,23-28; Lk 11,14-23
Az alábbi kávészemekről szóló történetet nemrég hallottam. Azóta se tudom eldönteni, melyik vagyok én. Hogyan viselem a nehézségeket? Látom-e a problémákban a lehetőséget?
Miközben ezeket kérdezem, itt szuszog a kislányom a mellkasomon. De ha ránézek, csupa lehetőséget, boldog pillanatot látok, amik megtestesítik számomra az erőt és a teljességet. Remélem, hárman együtt, boldog családként egész évben sugározhatjuk magunkból, hogy a nehéznek tűnő körülmények a legjobbat hozták ki belőlünk.
Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:
- Kedvesem, mit látsz itt?
- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta.
Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
- Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe. Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre: A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált. A tojások erősen megkeményedtek. Ellenben a kávé megváltoztatta a vizet.
- Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet. Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.
Emelkedj a sorsod fölé, és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat", amely a sajátod, amit kizárólag csak Te sugározhatsz!
Melyik vagy Te? Melyik szeretnél lenni?
[Bajnokné Vincze Orsolya, Budapest]
2012. március 16. péntek
Oz 14,2-10; Mk 12,28b-34
Azt hiszem, éppen a Nagyböjt felénél járunk, ami jó lehetőség arra, hogy mérleget vonjunk eddigi „munkánkról”, és az evangélium üzenete által megerősítve menjünk neki a második félidőnek. A Nagyböjt jó alkalom arra, hogy közelebb kerüljünk az Isten országához, de tudunk-e úgy válaszolni, választani és élni, hogy Jézus megveregesse a vállunkat?
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” – hangzik a jól ismert válasz az írástudó kérdésére. De hogyan tudjuk az Istent szeretni? Már gyermekként megtanultuk talán, hogy Őt az embertársainkon keresztül szerethetjük igazán. De mit jelent „teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből” szeretni?
Teljes szívből szeretni számomra azt a képességet jelenti, hogy tudom a másik embert feltétel nélkül, származásra, nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül szeretni. Képes vagyok félretenni az előítéleteimet, és Isten arcát látni minden ember arcában.
Akkor szeretek valakit teljes lélekből, tehát Jézus bennem rejlő Lelkével, ha képes vagyok a tőle tanult módon áldozatot hozni a másikért. A Lélek az, ami megsúgja nekem a hogyant, sőt megadja a kezdő lökést a cselekvésre, hogy mind jobban és jobban akarjam, tudjam szeretni a másikat.
Ha teljes elméből, vagyis okosan, ésszel szeretem a másikat, akkor figyelek a szeretetem kifejezésének megfelelő módjára is. Olyan sokszor adódik békétlenség, összetűzés, vita a buta félreértésekből, tapintatlanságokból, amik pusztán abból adódnak, hogy nem figyelek eléggé, hogy mi jó a társamnak!
Minden erőből szeretni pedig azt jelenti számomra, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy akarjam szeretni a másikat. Úgy gondolom, ez sokszor tudatos döntés. Ha szeretni akarok, akkor nem hagyom cserben, és nem hagyom el a másikat.
Mindez egyszerre persze emberfelettinek tűnik, de ha Istenre hangolódunk, semmi sem lehetetlen előttünk. Hogyan szeressük hát embertársainkat, szüntelen imádkozással, vagy cselekedetekkel és értük éléssel? Természetesen a helyes arányt megtalálva, a kettőt együtt kell művelni, melyet kimondani egyszerűbb, mint végrehajtani. Mégis, minden nap talán mindannyian azon igyekszünk, hogy ebben is előrelépjünk.
A böjti időszakban változik-e az ima életem, többet teszek-e, gondolok-e a körülöttem állókra? A családomra, a munka-/iskolatársaimra, vagy éppen a vidéki szegényekre, akik még itt a tavasz elején is fáznak otthonaikban. Tudok-e rájuk úgy gondolni, hogy meglátom bennük Jézus arcát?
Talán ez az egyik feladata a Nagyböjtnek, hogy fejlődjünk az Isten országa építésében, és megerősítsük hitünket most a HIT évében. És akkor tán minket is megdicsérnek majd az Égiek: „Nem jársz messze Isten országától”.
[Pálinkás Tamás & Pálinkás-Bajnok Júlia, Budapest]
2012. március 17. szombat
Oz 6,1-6; Lk 18,9-14
„Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik,
aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
Jézus példázatában két emberről beszél. A farizeusról, aki dicséri magát, és a vámszedőről, aki anélkül, hogy bármit szólna saját érdemeiről, csupán Isten irgalmát kéri, az Isteni Kegyelmet.
Miért is dicsérjük önmagunkat mások előtt? Természetesen azért, hogy mások is tudjanak érdemeinkről és elismerjék azokat.
A mai világban gyakran halljuk, hogy szükség van ön-manage-elésre ahhoz, hogy megálljuk a helyünket a világban, és előrébb jussunk. Ez így is van. A „manage” szó angolul azt jelenti „kezel, vezet, igazgat valamit.” Szükséges és fontos vezetnünk, igazgatnunk életünket. Ki más is tudhatná jobban, hogy mire van szükségünk, merre akarunk tovább haladni, mint saját magunk? Azonban az, hogy irányítjuk az életünket, nem jelenti azt, hogy önmagunkat kéne dicsérnünk, pláne mások ellenében, ahogy azt a farizeus teszi. Sokkal inkább arról szólna, hogy tisztába jöjjünk céljainkkal, és kövessük azokat; felismerjük, hogy mi fontos nekünk és képesek legyünk tenni érte. Mindehhez csupán Ránk van szükség és az Isteni Kegyelemre.
[Kiss Anna, Budapest]
