Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. március 4. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Mk 9,2-10 – „Mester, jó, hogy itt vagyunk!”
Jézus valószínűleg az iránta érdeklődést mutatók között is kategóriákat határozott meg a hozzáállásuk, körülményeik alapján. Akik alkalmi jelleggel, érdeklődési szinten hallgatták, azok a szimpatizánsok nagy hallgatói táborát alkották. Akikben nagyobb elköteleződési szándék mutatkozott, és életvitelszerűen voltak mellette, azok a tanítványi kört alkották. Ezen belül is választott 12 tanítványt, akikben az elköteleződés nagyobb szándékát vélte felfedezni, és akikkel még több időt töltött. Az evangélium azonban megemlít a 12 tanítványon belül három személyt, Pétert, Jakabot és Jánost, akiket Jézus egyedi titkokba avat be.
A tanítások, találkozások egyik kiemelt helyszíne a hegy. Olyan hely, amely szimbolikusan az ég és a föld találkozási pontja, a hétköznapi nyüzsgésekből történő kiszakadásnak a helyszíne. Egy kirándulás után, a jó levegőn eltöltött órákat követően kicserélődik, megváltozik az ember. Úgy szokták mondani, hogy „még a színe is más”.
Mennyivel inkább igaz ez akkor, amikor a kirándulás során olyan szellemi és lelki tartalmakkal találkozunk, amely megtölti szívünket-lelkünket. Más színben látjuk a világot, és a világ is más színben lát minket, mert az ég és a föld egymásra talált bennünk. Otthont adtunk Istennek, az Isten otthonra lelt bennünk.
Jézus és tanítványai is ebben az élményszerű megtapasztalásban részesültek ott fenn a hegyen. Ezt az élményt követte Illés és Mózes megjelenése. Érezték, hogy Isten nagy tervének különösen beavatott részeseivé váltak. Figyelhették, hallhatták a beszélgetést, amelynek végén elhangzott az Atya megerősítő kinyilatkoztatása: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”
A beszélgetések a múltból elindulva, a jelenen át, a jövőt kutatva zajlanak. Honnan indultunk, hol tartunk, és hová szeretnénk, illetve hová kell eljutnunk.
Elképzelek egy látomást. A Bokor Képviselete elmegy lelkigyakorlatra, ahol az esti imádság közepette megjelenik Gyurka bácsi, Halász Bandi bácsi és Dombi Feri bácsi. Beszélgetnek. Nemcsak a lerágott csontú múltról, a sikertelen jelenről, hanem az előttünk álló, feladatokkal, kihívásokkal teli jövőről is. Amennyit a jövő feladataiból felismerünk és elvállalunk, annyit teszünk hozzá az üdvtörténet művéhez.
Belőlem is felfakad a tanítványok ajkán megfogalmazódott közösségi élmény: „Mester, jó, hogy itt vagyunk!” De sátorozásra, víkendezésre nem vágyom. Szeretem a tevékeny életet. Szeretném, ha az Atya rólam is úgy beszélne: „Ez az én szeretett gyermekem, akiben kedvemet lelem.” De hogy tényleg így van-e, abban bizonytalan vagyok…
[Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest]
„És ruháik szerfölött ragyogó fehérek lettek, amelyre nincs a földön kelmefestő (kallós, ványoló), aki így tudna fehéríteni.” (Mk 9,3)
- Mit jelent nekem a fehér szín?
- Hol szeretek csillogni? Miért?
- Kinél vállalok folttisztítást? Miért?
[Angel]
2012. március 5. hétfő
Dán 9,4b-10; Lk 6,36-38
Irgalmasság és megbocsátás
Az Isten szeretetének egyik legátfogóbb megnyilvánulása az emberek felé az irgalom. Maga a Megtestesülés a legfőbb bizonyíték erre. Isten Jézusban Magát adja, hogy tanításával és élete példájával irány adjon nekünk, a szükséget szenvedő emberiségnek, hogy a helyes útra, a Hozzá vezető útra vezesse a megtérni akarókat. Jézus tanítása során gyakran említi az Atya irgalmának, szeretetének megnyil-vánulásait. Néhány példa:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)
„Fölkelti napját jókra és gonoszakra, esőt ad az igazaknak és a bűnösöknek.” (Mt 5,45)
A tékozló fiú történetében a bűnbánatot tartó, hazatérő fiának megbocsájt és örömében keblére öleli (Lk15,11-32).
Mivel az irgalmasság az a készség, hogy a szükséget szenvedőkön segítsünk, segítségnyújtásunkhoz adott esetben abból merítünk erőt, hogy már megtapasztaltuk Isten irántunk való szeretetét.
Jézus az Őt követés feltétlen feltételének állítja az irgalmasságot. Az ítélet-tablón az irgalmasság cselekedeteit sorolva képet kaphatunk erről, és az érte járó országbeli jutalomról (Mt 25,31-45). Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd is ezt világítja meg (Lk 10,25). Jézus boldognak mondja azokat, akik irgalmasságot gyakorolnak. „Boldogok az irgalmasok, majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5,7).
Nemcsak szükséget szenvedő felebarátinkkal, akik felé jótékonysággal, adással, lelki segítségnyújtással kerülünk kapcsolatba, hanem a nekünk ártókkal, ártani akarókkal is. Feléjük a Jézustól tanult megbocsájtással járunk el helyesen (Lk 17,3). Az isteni és emberi megbocsájtásnak belső összefüggése van. Ezt imádkozzuk a Miatyánkban is (Mt 6,12).
Tudatosítjuk-e magunkban: a földi életünk mikéntje az örök életünk záloga?
[Rohonczi Gábor, Budapest]
2012. március 6. kedd
IIz 1,10.16-20; Mt 23,1-12
„Összekötöznek súlyos terheket és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukat sem akarják megmozdítani.”
Aki nem aszerint él, ahogy tanít, annak tetteit nem szabad követni. Jézus elmarasztalja azokat, akik csak másokkal szemben támasztanak magas követelményeket, magukkal szemben nem.
Jézus elmarasztalja azokat, akik keresik a feltűnést, az első helyeket, a díszes ruhákat, a megtisztelő címeket.
Nem csak valamilyen elismerésre vágyom?
Tudom-e, hogy szövegeim és tetteim, hogyan viszonyulnak egymáshoz?
Példakép-e az életem mások számára?
Szét tudom-e választani a hirdetett tanítást a hirdető gyengeségétől?
Nem vagyok-e túl kritikus, szigorú másokkal szemben?
Tudok-e közvetlenül és keresetlenül egyszerű lenni az emberi kapcsolataiban?
[Bandula Mária, Szigetszentmiklós]
2012. március 7. szerda
Jer 18,18-20; Mt 20,17-28
Jézus döbbenetes bátorsággal megy elébe az elkerülhetetlennek. A japán kamikázék, vagy a forradalmárok nagy része is bátor volt, ez nem kétséges. De azért áldozták életüket, hogy megöljenek néhány ellenséget, a népüknek jobb legyen, s esetleg majd megbosszulják őket. Jézusnak módja lenne elmenekülni, de nem teszi, ő nem bánt senkit, mert mindenkit – a gyilkosait is – népébe akarja ölelni.
Eközben a Zebedeus fiak édesanyja gyermekei jövőjét egyengetné. Mint minden anya, ő is azt szeretné, ha övéi jól boldogulnának az életben. Hiába tudjuk, hogy az elsőségre törekvés, a másokat háttérbe szorító versengés irigységet, féltékenységet, rossz lelkiismeretet szül, nehezen tudunk kiszakadni ebből a földi perspektívából.
Jézus nem utasítja el a növekedés vágyát az emberben. De felhívja a figyelmet arra, hogy az Ő Országában a legtöbbet szolgálók az igazán nagyok. Nehezen érthették ezt a tanítványok, s lassan formálódik ebbe az irányba a mi tudatunk is.
Mai világunkban kicsi nehezen értelmezhető a „szolga” szó. Régi filmek képkockái ugranak be, ahol a cseléd elveszi a vendégtől a kalapját, sikálja a konyhát, tűri az urak szeszélyeit stb. Ma talán azt mondanánk, a szolgáló ember az, aki folyamatosan figyeli mások testi-lelki szükségleteit, és viszonzást nem várva osztja idejét, mosolyát, pénzét.
Jó irányba „áll-e” a növekedési vágyam?
Hol a határ a protekció-kérés és a „kapcsolati tőke” felhasználása között?
Nem tesz-e önteltté egy-egy jól sikerült szolgálat?
[Gyurgyóka közösség, Pécs]
2012. március 8. csütörtök
Jer 17,5-10; Lk 16,19-31
A gazdag ember és a szegény Lázár történetét felfoghatjuk társadalmi problémaként. Mindig élnek gazdagok és szegények is. A köztük lévő szakadék szinte áthatolhatatlan, mint a menny és pokol között. Érdekes, hogy a gazdag akkor kezd el gondolkodni életén, amikor elnyerte büntetését, amikor már késő, de gondol a testvéreire, ne hogy úgy járjanak, mint ő, képes másra is gondolni, nem csak magára. S bár kérése nem teljesíthető és a keményszívű ember még akkor sem változik meg, ha a holtak közül tér vissza hozzá valaki, ebben az emberben mégis felbukkan egy nagyon vékony szeretetszál, a testvéreimnek ne kelljen úgy szenvedniük, mint nekem.
Az Isten olyan, mint egy adótorony, küldi a jeleket az emberhez, történetekkel, prófétákkal és szentekkel. Megtalálhatjuk a természetben, a város zajában, a csendben és a tömegben. Üzen nekünk mindennel, ami körülvesz, jó és rossz. Kérdés, hogy meg akarjuk-e hallani a hangját, meg akarjuk-e ismerni a jóságát, meg akarjuk-e tartani a parancsait, amik minden üzenetben benne vannak?! Vigyázzunk, nehogy késő legyen! Ne akkor ébredjünk, amikor már nem tehetünk semmit!
Figyeljünk a világra, a történésekre, az emberekre, és figyeljünk a belső hangra, hogy jó úton járjunk. Életünket kísérje áldás, és sok gyümölcsöt teremjünk, jó talajban gyökerezzünk, hogy ne legyünk kitéve semmiféle szélnek, ami lesodor az egyenes útról.
[Fityusné Zsuzsa, Pécel]
2012. március 9. péntek
Ter 37,3-4.12.13a.17b-28; Mt 21,33-46
Meglepő ez a szentírási szakasz. A hálátlan szőlőmunkások megölik a gazda egyszülött fiát is, aki erre bejelenti, hogy a „gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja”. Kicsit olyan, mintha az ó- és az újszövetségi istenkép összekuszálódott volna. Egyrészről a végletekig értünk élő Isten, aki saját Fiát sem kíméli, másrészről a büntető Isten, aki megfizet kinek-kinek tettei szerint.
Maga a szöveg és a bibliamagyarázatok is arra utalnak, hogy a zsidó néptől elvétetik az előjog, s a pogányoknak adatik.
De mit mondhat ez a példabeszéd nekünk itt és most?
Sajnos az emberi összetevő nagyon ismerős: nem elég a kialkudott bér, ha van rá mód, akkor többet akar, akár becstelenség árán is. A vagyon ördöge ma is ilyen: sosincs elég.
Az isteni hozzáállást azonban feltehetően sosem fogjuk megszokni. Isten néha homlok egyenesen másképpen gondolkodik, mint mi. A tények ellenére is végtelenül bízik az emberben! Zavarba ejtő ez az „esztelen szeretet”.
Pedig saját tapasztalatból is tudjuk, hogy az ember csak a szeretet hatására képes megváltozni. Van, mikor még akkor sem sikerül, de az biztos, hogy ez az egyetlen esély saját magunk és mások jobbá levésére.
Add Uram, hogy befogadói és továbbtükrözői lehessünk végtelen szeretetednek!
[Gyurgyóka közösség, Pécs]
2012. március 10. szombat
Mik 7,14-15.18-20; Lk15,1-3.11-32
„Még távol voltak, amikor meglátta őt atyja, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.”
Az Atya a Tőle távol lévőket is figyeli és szereti, elébe megy a megtérőnek. Az Atya nem haragszik a bűn miatt, nem tesz szemrehányást. Az Atya sajnálja a bűnei miatt szerencsétlen embert. Az Atya megkülönböztetett szeretettel várja a megtérő bűnöst. Az Atya nagyobb jelentőséget tulajdonít a bűnös megtérésének, mint az igaz megmaradásának. A szentségben tetszelgő helyteleníti az Atya irgalmát és elítéli a bűnöst.
Milyen volt az életem, míg távol voltam Istentől. Mivel mutatta ki szeretetét irántam? Szeretetem-e a bűnösöket? Hogyan jött felém szerető Atyám? Hogyan is tértem meg? Kinek a megtérését segítem? Szoktam-e kioktatni a bűnösöket, hibázókat? Bűneim mélyén átéltem-e már az Atya utánam nyúló szeretetét? Átéltem-e már a bűnből megtért örömét?
Bűnösöket vadászok, vagy a szenteket akarom még szentebbé tenni?
Nem képzelem magam szentebbnek másnál csak azért, mert én éppen azt a bűnt nem követtem el?
[Mlecsenkov Angel, Halásztelek]
