Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. május 13. – Húsvét 6. vasárnap
– Jn 15,9-17 – A szeretet végtelen lánc
„Az én szívem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanul.”
(József Attila)
Nem tudom, beszéltek-e valaha annyit a szeretetről, mint manapság, s hiányzott-e valaha jobban a szeretet, mint manapság. Amerikai film nem képzelhető el anélkül, hogy valamilyen szituációban el ne hangozzék a szereplők között: Szeretlek. Sőt, el sem kell már, hogy hangozzék, az „I ♥” egyetemes jelévé válva a „szeretlek” bármivel kiegészíthető: I ♥ Budapest, I ♥ Magyarország, I ♥ Kitty. Mindent szeretünk, még a facebook-bejegyzéseket is, s minden szeret minket, a Tesco és a L’Oreal legalábbis. S persze a keresztény szeretet is divatba jött: Pál első levele a korinthusiakhoz Szeretet-himnuszként popularizálódott, több ezer internetes blog, könnyűzenei feldolgozás terjeszti világszerte édesbús melódiáját. A szeretet inflációjának korában élünk, a szeretet szava üres marketing-szlogen, s mint minden giccsipari termék, könnyen hasznosítható. Mégis – vagy épp ezért –, legtöbbet a szeretethiánytól szenvedünk, kapcsolatainkat a szeretet kultúrájának elcsökevényesedése teszi tönkre, azaz egyre kevésbé tudjuk adni és elfogadni a szeretetet. (Nem véletlen, hogy a szeretetbetegségként számon tartott cukorbaj korunk vezető kórképe.) S hol van akkor még a szeretet teológiája, amely Isten vonatkozásában gondoltatja el velünk a szeretetet, illetve a szeretet vonatkozásában gondoltatja el velünk Istent! Bár meglehet: épp mivel a szeretet teológiájával állunk hadilábon, állunk rosszul a szeretet kultúrájával is.
Ez a helyzet – mondatnánk: korunk szeretet-szindrómája – adja János evangéliumának és leveleinek kiemelt aktualitását, azokét a szakaszokét különösen, amelyeknek központi szava a szeretet: Jn 13,1–17,26 (a búcsúbeszédek) és 1Jn 4,7-8.
Számomra János Isten-felfogásának legfőbb – s leginkább megszívlelendő – vonása, hogy Istent nemcsak a szeretettel mint tulajdonsággal, mint megnyilvánulással jellemzi, hanem teljes azonosságként, megfordítható tükörképként állítja elénk Isten és a szeretet viszonyát. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8) és a szeretet Isten – „mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent” (1Jn 4,7). A szeretet parancsa, amelyet Isten Jézus közvetítésével állít az ember elé, így nemcsak azért újítás, mert magában foglal valamennyi (mózesi) parancsolatot, hanem azért is, mert benne voltaképp Isten áll elénk parancsolatként. Ezért aki szeret, részesedik Istenben, „benne lakozik”. Az emberi szeretet megnyilvánulása ugyanakkor csak a felebaráti szeretet (az ember mint társ szeretete) lehet – Istent is csak ezáltal lehet szeretni. S fordítva is: Isten szeretetéből, Istenből mint szeretetből csak az embertárs szeretete révén lehet részesülni. Amint Jézus továbbadja az Atya szeretetét az embernek, az embernek tovább kell adnia Jézus szeretetét embertársainak. A szeretet továbbörökítése vezet el Istenhez, pontosabban: tart meg Istenben, és tartja meg Istent bennem. A szeretet így olyan végtelen lánc, amely minden pontján kapcsolatban áll e lánc eredetével: Istennel.
Fontos részlete számomra az evangéliumi szakasznak az a kitétele, amely szerint a szeretet „szolgából” „baráttá” tesz, mert ez (is) azt jelenti, hogy a szeretet szabaddá és nagykorúvá tesz. Vagyis a szeretet nemcsak valamilyen rítus gondolattalan ismétlése, hanem szabad akaratomból mondhatok igent (vagy nemet) Jézus parancsára, építhetem tovább, vagy szakíthatom meg a láncot, avagy – az evangélium szavaival – mulaszthatom el, késhetem le azt a választást (vagy mondhatok rá nemet), amely nem más, mint Isten.
S így jutunk el a halandóságot legyőző szeretet gondolatához. Az ember halandó ugyan, de szeretete – vagyis az, hogy akar és képes szeretni, sőt: Istenben lakozva és Istennek önmagában „lakást” adva törvényszerűen szeretni is fog, ez a szeretet – halhatatlan. Amit Jézus feltámadása szimbolizál – vagyis, hogy a szeretet erősebb, mint a halál – az embernek mint szerető léleknek is osztályrésze lehet. Vagyis az ember a szeretet dimenziójában legyőzheti a mulandóságot. Pontosabban: az ember a mulandóságot a szeretet dimenziójában győzheti le.
Olyan sugallat ez János evangéliumában, mely számomra értelmet adott a mottóként idézett József Attila-töredéknek is.
[Berta Erzsébet, Debrecen]
„Amint megszeretett az Atya (engem), megszerettelek én is titeket. Maradjatok a szeretetben! Az enyémben!” (Jn 15,9)
- Mire lehet „büszke” rám a mennyei Atyám? Miért?
- Mennyire sikerül a szeretetben megmaradnom?
- Milyen stílusú a szeretetem?
[Angel]
2012. május 14. hétfő
ApCsel 16,11-15; Jn 15,26-16,4
„… Makedóniában töltöttünk néhány napot, kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez; ... és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony…, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és háza népe megkeresztelkedett, így könyörgött: ’Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam.' És erővel rá is vett minket.”
Az apostolok eltanulták Jézus igehirdetésének fogásait. Ő sem a társadalom krémjéhez dörgölődzött, és tanítványai is a mindennapi emberek társaságát keresték. Minden tettük a túláradó Isten-szeretetről szólt – egyszerűen nem tudtak másról beszélni. Úton-útfélen hirdették a jó hírt. Nem válogattak még csak nemek szerint sem… pedig a zsidók a nőket lekicsinyelték. Jézus azonban ráérzett, hogy az asszonyok érzékenyebb lelkisége gyakran felismeri az istenit, fogékonyabbak a hitre. Lukácsék is az asszonyokkal elegyedtek szóba Filippiben. Majd aztán ha csődület támadt, jöttek a férfiak is.
Vannak előítéleteim az emberekkel kapcsolatban? Mennyi esélyt adok nekik, hogy szót értsek velük, szellemi dolgokat, erkölcsi kérdéseket szóba hozok-e?
Bízom magamban és az emberekben is annyira, hogy el tudom gondolkoztathatni őket? Azoknak is tanúságot kellene tennem, akik magabiztosnak tűnnek. Nem jön rögtön az eredmény, mint a bíborárus asszonynál.
Saját mércémmel minősítem az embereket – kinek lehet megmutatni a kincseimet? Kéretlenül és mérlegelés nélkül kellene továbbadni a jó hírt. Az én feladatom az átadás – a fogadásban a Lélek majd működni fog.
Minden alkalmat megragadok, hogy értékrendünket szelíden, de határozottan hangoztassam?
Miért nem szólalok meg, amikor eltér a véleményem a környezetemtől? Nem elég tüzes a hitem? Nincs tele a lelkem az igazsággal? A sarkos véleményt sem szabad véka alá rejteni. Az eredmény a másik emberen áll, az az ő felelőssége - de én nem hallgathatok.
Nem biztos, hogy igaz a mondás: a szél ott fúj, ahol akar. A szél mindenütt fú! Ezért mindenütt próbálkoznom kell, ahol csak megfordulok.
[Benyhe Zsuzsa, Budapest]
2012. május 15. kedd
ApCsel 16,22-34; Jn 16,5-11
„Nem hagylak árván benneteket!...”
A virágvasárnapot követő napokban Jézus nagyon sok időt töltött a tanítványokkal. A tizenkettő, akik már három éve hallgatták a tanítását, tisztelték, felnéztek rá, bíztak benne, erősnek, igaznak tartották, összeroppanni látszanak arra a hírre, hogy már csak rövid ideig van velük.
Jézus folyamatosan vigasztalja, erősíti őket: „Ne legyen nyugtalan a szívetek…Atyám házában sok hely van…azért megyek, hogy helyet készítsek nektek….aztán újra eljövök, és magammal viszlek benneteket….nem hagylak árván benneteket!..”
Ahogy múlik az idő, a szorongás erősödik a tizenkettőben. Érzik, hogy itt valami megfordíthatatlan történik.
„Uram, elég, ha megmutatod nekünk az Atyát !...” kérlelte Fülöp.
De hiszen „nem is ismerjük az utat, nem tudjuk hova mész..” – mondta Tamás.
Péter fogadkozik: „Én most követlek! Életemet adom érted!...”
Jézus szánja őket. Látja, hogy minden erőfeszítése ellenére a tanítványokban erősödik a szomorúság és a félelem.
És akkor megígéri a Szentlelket: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm!”
A liturgikus naptár szerint húsvét ünnepe után 5 héttel, pünkösd ünnepét előkészítendő, az apostolokkal együtt ismét végigéljük azt az emberi gyötrődést, amit a Jézus kínszenvedését és kereszthalálát megelőző időkben a tanítványok átéltek.
A szeretve tisztelt tanító elvesztésétől rettegnek, emberi módon próbálják azt kitörölni a tudatukból, és megakadályozni megtörténését. Hisznek Jézus szavaiban, bíznak benne, de nem értik, nem érzik mit jelent a „Vigasztaló”.
Uram! Ember vagyok én is, tanítványaid között sokszor a leggyarlóbb, legkételkedőbb.
Velük együtt félek attól, hogy elveszítelek, hogy gyáva, gyenge leszek. Eszemmel értem, de olyan ritkán élem át a Vigasztaló erejét!
Most kitárom a lelkemet és várom az eljövetelét! Küldd el számunkra, ahogy ígérted, a Szentlelket!
[Kéthelyi Mária, Budapest]
2012. május 16. szerda
ApCsel 17,15.22-18,1; Jn 16,12-15
„Még sok mondanivalóm volna…”
Emberileg nézve, nehéz lehetett Jézusnak szembesülnie azzal, hogy az általa látott, tudott igazságokból, a Szeretet Isten világáról, a követendő útról, a végső célról csak annyit tudott átadni, amennyire lehetősége volt. A dogmatika szerint a kinyilatkoztatás Jézussal lezárult, de ebből a mondatából: „még sok mondanivalóm volna”, egyértelműnek látszik, hogy Isten önközlése egy folyamat, melynek Jézus földi életének befejezésével még nincs vége. Nem volt rá elég ideje, kevés volt rá a három esztendő. A tanítványok befogadóképessége nagyon korlátozott volt. S talán nem is befejezhető a kinyilatkoztatás, hiszen minden korszak, az ember fejlődő tudata, az új kérdések igénylik a teljes igazság mélyebb megismerését.
Amikor a Bibliát becsukjuk, Isten szava továbbra is fülünkbe cseng. Nem holt betű, hanem folytonosan továbbélő valóság. A középkorban, a gazdag egyháziak gyakran hallották: „boldogok a szegények!”, ez azonban halott szó maradt, míg testet nem öltött Szent Ferencben. Vagy a múlt században Martin Luther King tanúságtételére volt szükség ahhoz, hogy megértsük az egyetemes testvéri szeretet parancsát. Ha Gyurka bácsi nem gondolja végig olyan radikálisan, egyértelműen Jézus szavait, nem próbál meg életében is felzárkózni hozzá, bizonyára sokan nem értenénk ma sem a szeretetparancs hármas eszményét.
Mindannyiunk feladata, hogy a Lélek segítségével keressük azt a mának szóló választ, ami kiegészíti, világosabbá teszi a Jézus által, annak idején elhangzottakat. Meg az is, hogy ezt életem maga is visszhangozza!
Átérezzük ennek a fontosságát? Nem hisszük, hogy már teljes egészében ismerjük Jézus tanítását? Egész életünk szócső, mely hirdeti az evangéliumot nem ismerő embernek is az Isten üzenetét?
[Csikyné Edit, Budapest]
2012. május 17. Áldozócsütörtök
ApCsel 18,1-8; Jn 16,16-20
„Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem.”
Áldozócsütörtök, (Ascensio Domini) Húsvét után a 40. nap, ekkor ünnepeljük Krisztus mennybemenetelét.
Tíz nap múlva már Pünkösd, rövid az idő…
A fenti szavakat a búcsúzó és bátorító Jézus mondja értetlenkedő tanítványainak. Mintha egy szülő búcsúzna kicsi gyermekétől, akinek fontos, megnyugtató, biztonságot adó a szülő jelenléte, „láthatósága”. A tanítványok értetlenkednek. „Mit mond?” Még a feltámadás után is hitetlenkednek: „hacsak nem látom… nem hiszem.” Szükségük volt még a 3 év után egy póttanfolyamra, hogy Pünkösdkor képesek legyenek befogadni a Szent Szellem erejét és megtenni azt, amire a Mester küldte őket.
A fenti szavak szólhatnak nekünk, késői tanítványoknak is. Mi már Pünkösd után vagyunk, de a mi életünkben is vannak időszakok, mikor „nem látjuk” Őt, nem érezzük jelenlétét az életünkben, vagy amikor az életünk nem teszi láthatóvá Őt mások számára. Amikor a fejünkkel akarunk mindent megérteni, a szemünkkel látni, a kezünkkel tapintani. Pedig „jól csak a szívével lát az ember…”
Vajon mi – késői tanítványok – mi már mindent értünk? Értjük, mit jelent a „kis idő” az időtlen világ küldöttének szájából? Értjük mit jelent a viszontlátás? Készülünk rá? Bízunk abban, hogy a mi szomorúságunk is örömre fordul? Mi (a feltámadás biztos tudatában) mi miatt szomorkodunk?
Drága Jézusom! Hiszem azt, hogy bátorító szavaid nekünk is szólnak. Hiszem azt, hogy nekünk is „kis idő” áll rendelkezésünkre, hogy bizonyítsuk Feléd hűségünket. Segíts minket ébernek lennünk, jelen lennünk, mert csak a „most pillanata” köthet össze minket Azzal, Aki időtlen. Hiszem, hogy a Veled való találkozás – rajtunk múlik. Segíts, hogy az ünnepre a szívünk is ünneplőbe öltözzön és megláthasson Téged.
[Mikloviczné Panni, Nőtincs]
2012. május 18. péntek
ApCsel 18,9-18; Jn 16,20-23a
Elválás és vigasztalás
Jézus felkészíti a tanítványait az elválás tényére. Tudja, hogy már mindent megtett; már nem fokozható több jótettel, tanítással, csodával a küldetése, csak azzal, ha elmegy. Ez által válnak majd tanítványai éretté.
Az elválás ténye mindig szomorúsággal tölti el az embert. Az a nagyon szoros szellemi és fizikai együttlét, amely az Ő és tanítványai három évig tartó kapcsolatát jellemezte, most szertefoszlónak tűnik, mert véget kell majd érnie.
A lelki hiány még borzasztóbb, mint a fizikai kín. Ezt próbálja Jézus feloldani azzal a legemberibb, szép képpel, amit mindenki át tud érezni; a nő fájdalmát szüléskor, és örömét az új élet felett. Minden nagy és hasznos dolog létrejötte erőfeszítéssel, szenvedéssel jár. Ennek elviselése csak akkor felemelő, ha az öröm valahol, még ha távol is, de jelen van.
Jézus nem keni el a szenvedés nagyságát, borzalmát, csak azt mondja, hogy megéri.
A vigasztalásban elmegy a legvégső határig, ami elviselhetővé teszi az elválást, és ez a viszontlátás ténye, az öröm lehetősége, amikor már minden világos lesz, amikor már nem kérdezünk, csak vagyunk, Ő és én. De ez a határon túli állapot még távol van, addig viszont azzal vigasztal, hogy lélekben velünk van, és kapcsolatban lehetünk Vele.
[Királyné Zsike, Érd]
2012. május 19. szombat
ApCsel 18,23-28; Jn 16,23b-28
„Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek.”
Tulajdonképpen itt Jézus meghatalmazást ad a tanítványoknak: A nevemben tehettek valamit, mintha én tenném. Ráadásul egy korlátlan felhatalmazást: bármit kérhetnek.
Rendkívül nagyfokú bizalom jele a meghatalmazó részéről. Van olyan személy, akinek én mernék ehhez hasonló korlátlan meghatalmazást adni? Van akiben bízok annyira, hogy azt mondjam: „Bármit kérhetsz a nevemben.”
Hogyan működik a meghatalmazás a mai „civil” életben? Kinek a nevében kérhetek, vagy nyilatkozhatok? Leginkább a kiskorú gyermekem nevében, érdekében. Ahogy növekszik értelemben, önállóságban, hamar megkapom: „Apa, te csak ne kérj, nyilatkozz, az én nevemben!” Ha felnőtt ember (házastárs, munkatárs) nevében kell valami hivatalos ügyet intézni, írásos meghatalmazás szükséges két tanúval aláíratva, sőt egyes esetekben még közjegyzővel is kell hitelesíttetni. A mi meghatalmazásaink egy-egy konkrét tárgyra, ügyre vonatkoznak, bizonyos időkorlátokon belül. Persze ismerjük még a mondást, hogy úriemberek között a kimondott szó is kötelez, nem szükséges írás és tanúk, de sajnos manapság csak igen korlátozottan működik.
Miért bízik Jézus ilyen határtalanul a tanítványokban? Miért lehet nekik ekkora nagy hitele az Atyánál? Megindokolja: „Az Atya ugyanis szeret titeket, mivel ti szerettek engem és hittétek, hogy Istentől jöttem.” Nem volt felelőtlenség Jézus részéről a korlátlan felhatalmazás? Valószínűleg a három év tapasztalata alapján méltónak találta őket a bizalomra, s megtanulták, hogy a legtöbb és legjobb, amit Istentől kérhetünk, a „Jöjjön el a Te Országod és legyen meg a Te akaratod!”
Vajon képes vagyok életem kritikus helyzeteiben, akár élet-halál kérdésében is így kérni a Teremtőt: „Legyen meg a Te akaratod!”?
[Balogh Laci, Debrecen]
