Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. május 6. – Húsvét 5. vasárnap
Jn 15,1-8 – Kapcsolatban a Mesterrel
Sokat gondolkodtam ezen a szentírási részen. Az egyszerű és közvetlen értelmezhetőségen túl szerettem volna kiolvasni a sorok mögött megbúvó rejtettebb üzenetet. Többszöri nekifutásra sem sikerült azonban egységes végkövetkeztetésre jutnom, ezért csupán pontokba szedem felmerült gondolataimat – abban bízva, hogy lesz majd, akit további elmélkedésre ösztönöznek.
- A gyümölcsöt nem hozó szőlővesszőt lemetszik és eldobják, a terméketlen fügefát elpusztítják. Nehéz ezt elfogadnom, mert az Élet működésének, szépségének, az életformák sokszínűségének a varázsa kicsi gyermekkorom óta végtelen csodálattal, sokszor extatikus örömmel tölt el. Ezért nehéz szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy az élet, illetve az életformák nem önmagukért vannak. Az élet nem végcél, hanem inkább eszköz és lehetőség.
Egyszer egy ismerősöm mesélte, hogy elajándékozta egy dédelgetett szobanövényét, és ez a növény, amely nála csak bokrosodott, de sohasem virágzott, az új tulajdonosnál csodálatos virágot hozott, miután az alaposan megmetszette túlburjánzott oldalágait.
Lehet, hogy mi is vagyunk így. Szívjuk az éltető nedveket, de csak terjeszkedünk széltében, csak horizontális, e világi létünk lesz egyre sűrűbb és átláthatatlanabb, s a biztonságos vegetáláson kívül nincs egyéb eredménye a létezésünknek. A nedvekkel felszívott Élet tudatos felfelé irányítás híján szétaprózódik életünk oldalágaiban, testi-lelki biztonságunkra és az ellenőrzés birtoklására irányuló törekvéseinkben. A virág és gyümölcs nélküli növény talán az e világban való megrekedésünknek a szimbóluma. - A szőlővesszőkről szóló példabeszéddel a távozásra készülő Jézus tanít. Tudja, hogy nehéz lesz tanítványainak, amikor már nem lesz velük, és nem láthatják őt. Mert a Mester közelségének erőtere van. Tudatossága láthatatlan rádióhullámként hangolja a közelében tartózkodókat, a rá figyelőket. Minden lelki működés felerősödik. A jellemhibák láthatóbbá válnak, az erények hatékonyabban működnek. A jóra való belső késztetés is hangosabbá válik. A belátási készség fokozódik. Továbbá a Mester tudja, mi lakik az emberben. Azokban a helyzetekben, amelyek a tanítványokkal való együttlét során spontán kialakulnak, megragad minden érdemes pillanatot, hogy rámutasson azokra a gondolkodás- és cselekvésbeli tévutakra, amelyek elidegenítenek Isten Országától. Magát az Országot pedig tanításaiban úgy mutatja be, hogy abban az ember a lelke mélyén rejtőzködő Igazságra ismer. Továbbá önzetlen, mindent átfogó figyelmében valami olyan mély törődést és elfogadást tapasztalnak meg tanítványai, ami túlmutat megszokott, ragaszkodás alapú emberi kapcsolataik szeretetmegélésén, és így érzelmileg is teljes odaadásra készteti őket.
Nos, valahogy így fest az a támogató-segítő „egységcsomag”, amelyet a tanítványoknak nélkülözniük kell majd Jézus távozásával. Hirtelen fel kellene nőniük, és mindazt, amit eddig tanultak, most már tudniuk kellene alkalmazni is. Ekkor szól a tanács: „Maradjatok meg énbennem” – vagyis abban a kapcsolatban, amely az együtt járás során kialakult közöttük. Úgy tűnik, a tanítványok későbbi életének történései ennek a kialakult és belül tovább élő kapcsolatnak, illetve a tudatukban elültetett tanításoknak a fényében kapnak új, sajátos értelmezést. Például Péter fogadkozik, hogy semmilyen körülmények között sem tagadja meg Mesterét. Elbizakodottságának ténye csak akkor tudatosodik benne, amikor tagadásának bekövetkezte után eszébe jutnak Jézus szavai, és a köztük felépült kapcsolat tiszta fényében most már ő is meglátva magát, keserves sírásra fakad. - A harmadik izgalmas kérdéskör a „ti már tiszták vagytok a tőlem kapott tanítás hatására” kijelentés körül alakul. Ide kínálkozik számomra az a történet, amikor Jézus megmossa tanítványai lábát. Péter nem érti, miért csak a lábát, mire Jézus azt válaszolja, hogy aki tiszta, annak elég a lábmosás. Lehet, hogy a Mesterrel való kapcsolat és a nyitott szívvel fogadott tanítások képesek megtisztítani, helyére rakni a tudatunkat. Hogy alapvetően tudjuk, hová tartozunk, mi az életünk igazi mértéke. Az viszont előfordulhat, hogy jártunkban-keltünkben elbizonytalanodunk ebben. Áldott érzékenységű tudatunkra sok minden rátapadhat, mint ahogyan a sokat járó lábat is beszennyezi az út pora. Fontos azonban tudnunk, hogy alapvetően minden rendben van, és ha megmaradunk a Mesterrel való kapcsolatban, akkor az Élet áramlása folyamatos lesz bennünk, minden beszennyeződést megtisztulás követhet, amíg vándorutunk végére nem érünk.
[Orbán Ágnes, Felsőzsolca]
„Én vagyok az igazi szőlőtő és az én Atyám a szőlőműves.” (Jn 25,1)
- Kinek érzem magam?
- Mennyire érzem a saját szerepemet valódinak?
- Mennyire érzem magam meddőnek?
[Angel]
2012. május 7. hétfő
ApCsel 14,5-18; Jn 14,21-26
„Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Szeretni fogom őt én is, és kinyilatkoztatom magamat neki. Atyám is szeretni fogja őt: hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”
A Jézust szeretés egyértelmű feltétele: parancsainak teljesítése. Tehát az Őt szeretés: cselekvő szeretet. Ez nem zárja ki, de nem is írja elő kizárólagosan az érzelmi alapú szeretetet. Ez a szeretet felfogható hármas egységűnek:
1. Ismernem kell Jézus parancsait.
2. Meg kell őket tartanom.
3. Az érzelmi kötődés megkönnyítheti a megismerést és a teljesítést.
Aki Jézust a fenti módon szereti, annál a Mester az Atyával együtt foglal lakást.
Igyekeznünk kell tehát megismerni, átgondolni és szívünkbe vésni Jézus parancsait. Ez után pedig megélni azt, amit Jézus az Atyától kapott, és – élete árán is – teljesített.
Segíts tehát, Uram, megismerni, megélni és testvéreinknek továbbadni azt a szeretetet, amelyet kaptunk és kapunk Tőled, és igyekszünk testvéri egységben továbbítani a magunk „tizenkettőjének”, azaz közösségünk tagjainak!
[Gyombolai Márton, Vác]
2012. május 8. kedd
ApCsel 14,19-28; Jn 14,27-31a
„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne féljen!”
Jézus ismerte övéit. Tudta, hogy biztatásra, erősítésre szorulnak. Tisztában volt vele, hogy a félelem, a nyugtalanság nem kerüli el őket, ha magukra maradnak. Ezért békét ígér nekik. Nem a beletörődés, a visszahúzódás, a passzivitás békéjét, amit – ha „nyugton maradnak” – a világ megad nekik. Másfajta, jézusi békével ajándékozza meg őket.
A Mesterrel eltöltött idő alatt magukba szívhatták a jézusi tananyagot: az Istennek élés fontosságát, elsődlegességét. A küldetés áldozatos teljesítése nyugodt, tiszta lelkiismeretet eredményez. Ráhagyatkozást az Atyára, a bizalom megnövekedését a lélekben. Így jöhet létre az a harmónia, amely jellemzője a jézusi békének.
Mi az aktualitása ennek az evangéliumi szövegnek? Bizony mi is, ma is rászorulunk Jézus biztatására, erősítésére.
Kérdezzük meg magunktól: Tudatosan törekszem-e arra, hogy életem középpontjában személyes küldetésem álljon? Mennyire tar fogva az evilág ezernyi gondja? Hagyom-e, hogy beszűrődjék lelkembe a „válságok” sora? Mértéktartó, szolid életvitelemmel lehetetlenítem-e a hitelek szorongató voltát? Nyugodt-e lelkiismeretem saját küldetésem teljesítésében? Segítek-e nehéz sorsú testvéreimen?
Atyám! Megköszönöm Szent Fiad tanítását, és kérlek, add Szent Lelked erejét, hogy hűséges követője legyek Jézusnak!
[Gyombolainé Éva, Vác]
2012. május 9. szerda
ApCsel 15,1-6; Jn 15,1-8
„Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket: ,,Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.' Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Az egyház elkísérte őket, ők pedig átmentek Fönícián és Szamarián. Elbeszélték a pogányok megtérését, nagy örömet szerezve az összes testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, ők pedig elbeszélték, hogy milyen nagy dolgokat művelt velük az Isten. De egyesek, akik a farizeusok felekezetéből lettek hívők, előálltak, és azt mondták, hogy azoknak is körül kell metélkedniük, és nekik is meg kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Emiatt az apostolok és a presbiterek összegyűltek, hogy megvizsgálják ezt a kérdést.”
Az Apostolok Cselekedete ebben a részben Isten akaratának egyik igen fontos kérdését tárgyalja. Kinek szólt Jézus küldetése, csak a zsidóknak, vagy a pogányoknak is?
A zsidó nép óriási küldetéstudattal rendelkezett, ők Isten kiválasztott népe, Jézus Dávid leszármazottja, a zsidó nép „Megváltója”.
Jézus azonban nem csak nekik, hanem mindenkinek kívánt szólni. Magához engedette a bűnösöket, a kitaszítottakat, a gyerekeket és mindenkit, akit kora társadalma nem fogadott be. Ennek megfelelően, tanítása az egész emberiségnek szólt.
Ha a vita nem a „pogányok javára” dőlt volna el, Jézus küldetése megmaradt volna egy szűk körben, hozzánk sem jutott volna el Isten szava. Az, hogy Isten Jézus elküldésével mindenkihez kívánt szólni, azt is kifejezte, hogy számára minden ember egyenlő, nincsenek kiválasztottak, nincsenek kitüntettek, amit Jézus tanítása alatt is igazolt, hiszen olyanokhoz is fordult, akik az akkori társadalom kivetettjei voltak. A kivetettek, a „kicsik” gyakran jobban megértik Jézus tanítását, mint a „hatalmasak”, így volt ez kétezer éve, és így van ez ma is.
Bár az évezredek során kialakult egyházi szervezetek (nem csak a katolikus), általában a sorba beállókat kívánja befogadni, akik elfogadják az adott egyház tanítását és megfelelnek az elvárásoknak, az eredeti tanítás néha-néha feltűnik, és egy-egy közösség kinyít a kitaszítottak felé és megpróbálja őket is befogadni.
Nekünk is ilyen nyitott befogadónak kell lennünk. Nem csak azokat kell elfogadnunk és befogadnunk, akik megfelelnek az elvárásainknak, hanem azokat is, akik eddig kerestek és nem találtak. Az ilyen emberek elfogadása persze egyikünknek sem egyszerű, de ez a jézusi feladat.
[Bidló András, Sopron]
„Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.”
Ez a szakasz Jézus búcsúbeszédéből való, ami számomra a Szentírás legszebb részei közé tartozik. Fiatalkoromban sorra aláhúztam a szövegben azokat a mondatokat, amik különösen megtetszettek, sőt, a margóra felkiáltójeleket, ritkábban kérdőjeleket is rajzoltam. Ezt a részt szinte végig aláhúztam (talán megbocsátható, gyerek voltam még!), és sűrűn dekoráltam felkiáltójelekkel is. Szóval nagy esély volt rá, hogy most végre olyan csodálatosan szép és fontos mondatokról elmélkedhetek, mint a „békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” vagy mint az „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.” Ehelyett megkaptam azt a szakaszt, amiben arról van szó, hogyha a szőlővessző nem hoz gyümölcsöt, akkor bizony kíméletlenül lemetszik, és a tűzre hajítják. Ez pech, vélhetném, ha a múltkor is nem valami ehhez hasonló jutott volna nekem.
Nem igazán vagyok az a típus, aki a problémái megoldására, vagy egyszerűen csak kihívást keresve találomra felüti a Szentírást (már csak azért sem, mert az persze sohasem ott nyílik ki, ahol szeretném…). Most mégis az a határozott érzés kerít hatalmába, hogy a Könyv üzen nekem. Személyesen nekem. Mintha valahol, valaki nem lenne megelégedve a gyümölcseimmel (a gyümölcstelenségemmel), és szelíden, de egyre határozottabban terelgetné erre a figyelmem. És a bajnak ezzel még nincs vége, mert ez a valaki belőlem szól, a saját lelkiismeretemen keresztül.
Muszáj teremni. Enélkül a szőlő élete értelmetlen. Dísznövénynek nála szebbeket is találhatunk, neki nem marad más hátra, mint hogy teremjen. Mégpedig valódi termést, nem olyan vicik-vacak, termésnek látszó izéket. Kemény beszéd ez, nem szalonkeresztényeknek való, és nem könnyű elfogadni. Úgy érzem, hogy korlátozza a szabadságomat, amire pedig annyira érzékeny vagyok. Mert vajon miféle választás az, ahol az egyik lehetőség a termés, a másik pedig a lemetsződés és az elégés?
De egyszersmind lelkesítő beszéd is, merthogy: az Atya a szőlőműves, Jézus a szőlőtő, én pedig az egyik szőlővessző. És ez határozott reménységgel tölt el – jó kezekben vagyok, velük meg tudom csinálni.
[Szabó András, Sopron]
2012. május 10. csütörtök
ApCsel 15,7-21; Jn 15,9-11
„Mivel azonban nagy vitatkozás támadt, Péter felállt, és így szólt hozzájuk:,,Férfiak, testvérek! Tudjátok, hogy Isten a régmúlt napoktól fogva kiválasztott engem közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium igéjét és hívők legyenek. És Isten, aki ismeri a szíveket, tanúságot tett, mert nekik éppúgy megadta a Szentlelket, mint nekünk. Nem tett semmi különbséget köztünk és közöttük, amikor a hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek Istent azzal, hogy azt az igát rakjátok a tanítványok nyakára, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elviselni? Ellenkezőleg, mi hisszük, hogy Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk, amint ők is.' Erre az egész sokaság elhallgatott, aztán meghallgatta Barnabást és Pált, akik elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodatetteket művelt Isten a pogányok között általuk. Miután ők elhallgattak, Jakab szólalt meg: ,,Férfiak, testvérek, hallgassatok meg engem! Simon elbeszélte, hogyan és mi módon történt Isten látogatása első ízben azért, hogy a pogányok közül támasszon népet az ő nevének. Ezzel egyeznek a próféták mondásai is, amint meg van írva: ,,Ezután majd visszatérek, és felállítom Dávidnak leomlott hajlékát, kijavítom falainak repedéseit, és ami romba dőlt, megújítom, hogy keresse az Urat a többi ember és minden nép, amely segítségül hívta nevemet -- így szól az Úr, és meg is teszi azt, ami ismert volt öröktől fogva. -- Ennélfogva úgy gondolom, hogy nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül megtérnek Istenhez, hanem meg kell írni nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak, a paráznaságtól, a fojtott állatoktól és a vértől.”
Nagy engedmény kis megszorításokkal.
Szereplők: A jeruzsálemi zsinat résztvevői 49-ben, név szerint is Péter, Pál, Barnabás, Jakab, Barzabás és Szilás.
Probléma: Mennyit kell behajtani a Tóra 613 parancsából azokon, akik a nem zsidók közül akarnak a Názáreti Mester követői lenni?
Vannak, akik mind a 613-at behajtanák, s vannak, akik kíváncsiak lennének komoly engedmények megideologizálhatóságára?
Péter abból indul ki, hogy a zsidóknak sem sikerül mind a 613.
Pálék abból, hogy a pogányok közt is épp’ olyan komolyan működik az igaz Isten ereje, mint a választott nép körében.
Jakab bibliai idézetet keres Adonáj nagylelkűségére mind saját népe, mind más nemzetek irányában; és kiemel a 613-ból négyet, amelyeket azért jó lenne megtartani a botránkozások elkerülése céljából.
(Pál később lehordja Pétert, aki a pogányok közt szabadelvűen, zsidók megérkezésekor konzervatívan viselkedik az étkezésnél, de még később Korintusban maga is relativizál már.)
A zsinat elfogadja Pálék nyitását szabályosnak, s a Jakab-klauzulákkal együtt körlevelet intéz az érintett közösségekhez, sőt interpretátorokat is küld Pálék és a levél mellé. A vallásháború tehát elmarad. Győz a szeretet. Egyetértés van és béke.
Kérdések:
- Milyen bátran vetek föl elvi vagy gyakorlati problémát a közösségben?
- Mennyire keresem a megoldás lehetőségeit a felmerülő problémákra?
- Milyen érveket sorakoztatok fel a magam vagy mások megoldási javaslatai mellett?
- Mennyire tudom, próbálom tartani magam ahhoz, amiben megegyeztünk?
- Mennyire sikerül rögzíteni, majd jó szellemben magyarázni azt, amire jutottunk?
[Kovács Tádé, Tata]
Teljes öröm!
„Amiként engem szeretett Atyám, én is úgy megszerettelek titeket, maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsolataimat megőrzitek majd, megmaradtok szeretetemben, miként én is, ki Atyám parancsolatait megőriztem, meg fogok maradni az ő szeretetében.
Ezeket beszéltem el nektek, hogy az én örömöm bennetek legyen, s így örömötök teljessé legyen.”
Jézus búcsúzik. A tanítványok sok mindent nem értenek: még csak el sem tudják képzelni, hogy mi vár szeretett Mesterükre és rájuk az elkövetkező napokban. Elbizonytalanodtak, szomorúak, talán szoronganak. Jézus az utolsó este sok mindent el akar mondani, amit fontosnak tart. Ismeri jól az embert, ilyen egyensúlyvesztett, összezavarodott érzelmi és lelkiállapotban nem úgy fog az agy, nem úgy rögzít a memória, mint az együtt töltött hétköznapokon.
Mint oly sokszor, most is képekben beszél, a szívükhöz szól, de most a saját érzéseit, az Atyával való kapcsolatát és a tanítványaihoz kötődő érzéseit egyaránt feltárja. A hallgatóság zaklatottságának oldását szolgálhatja az a biztos tudat, hogy akármi történik is, megmaradhatnak abban a szeretetben, amit 3 éven át tapasztaltak Jézustól. A megmaradás feltétele a parancsok megtartása. Mindezeket nem azért mondja el, hogy ezekben a nehéz órákban egy újabb elvárás-csomaggal terhelje meg őket és minket, hanem, azért beszéli el, hogy örüljünk! Nemcsak a szeretetben lubickolás öröm, hanem a parancsteljesítés is! Mindaz, amit Jézus elmondott, azért hangzott el, hogy az Ő öröme legyen bennünk és örömünk általa legyen teljes!
Hány napunk telik el a megszokott rutinban, vagy rohanásban öröm nélkül? Hányszor foszlanak szét apró örömök, mert nincs időnk megállni, elmélyülni, vagy lelkünket felemelni?
Isten elé emelve, hálát adva megkapná azt a vertikális síkot az örömünk, amivel teljessé válhatna.
Kérdések:
- Meg tudom-e fogalmazni érzéseimet? KÉPes vagyok-e körülírni KÉPekben?
- Mennyire tudom megosztani érzéseimet és örömeimet a hozzám közelállókkal?
- Tudok-e Jézusra figyelmi, amikor érzelmileg felfokozott állapotban vagyok?
- Átéltem-e már a teljes örömöt állapotszerűen a mindennapokban?
[Bensó Bea, Tata]
2012. május 11. péntek
ApCsel 15, 22-31; Jn 15,12-17
„Szeressétek egymást!”
A szentleckében arról olvashatunk, hogy az apostolok elküldik Júdást és Szilást Barnabással és Pállal Antióchiába, hogy az ott élő pogányságból megtért keresztényeknek hirdessék Jézus Krisztust. Vajon hogyan mutathatták be ezek az élő hitű tanítványok Jézust a pogányoknak, hogy megnyílt a szívük, és hittek Krisztusban?
Talán elég lehetett, ha elmondták nekik Jézusnak azokat a szavait, amelyeket János a mai evangéliumban elénk tár. Mit akar Jézus, mi a parancsa? „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!” Borzasztóan egyszerű a képlet: Nem kell mást tennünk, csak szeretnünk. Szeretnünk a névtelen férfit, aki koszosan, büdösen kéreget az utcán; szeretni az őrült gyilkost, aki kivégezte a családját; szeretni a betegeket, árvákat, haldoklókat. Szeretnünk kell azokat is, akik közel vannak hozzánk, akikkel együtt élünk, dolgozunk. Sokszor milyen nehéz ez! Megéri? Mi lesz a jutalmunk? Krisztus válaszol: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok.” Kellhet-e ennél több, mint hogy Isten barátainak mondhatjuk magunkat? És bizony nem mi választottuk őt, hanem minket ért a megtiszteltetés, hogy barátai lehetünk a végtelenül szerető, jóságos és irgalmas Istennek.
„Arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” Mindannyian tudjuk, hogy a legnagyobb jó szeretni. Még ha sokszor nehéz és fájdalmas is, végül százszoros termést terem. Kérjük hát Isten segítségét, hogy a kísértések, a mindennapi gondok, a világban lévő szeretetlenség ellenére is minél jobban megvalósíthassuk a főparancsot, amin az egész jézusi tanítás nyugszik: „Szeressétek egymást!”.
[Tóthné Kovács Kinga, Nagyoroszi]
2012. május 12. szombat
ApCsel 16,1-10; Jn 15,18-21
„…kiválasztottalak titeket a világból.”
Amikor kézhez kaptam a megfogalmazandó elmélkedésem alapjául szolgáló szentírási helyeket, és kinyitottam a Bibliámat a jelzett résznél, megdöbbenéssel vettem észre, hogy ez a János-evangéliumból vett idézet végig alá van húzva. Ezek szerint ezek a sorok már 1973-ban is fontosak voltak számomra. Nem kell őket magyarázni: egyértelműek. Nem lehet egyszerre a világnak is, és Istennek is eleget tenni. Azóta is igyekszem ennek megfelelően élni az életemet.
A felszólítás pedig néhány sorral lejjebb a Jn 15,27-ben: „Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem vagytok!” – bátorítás, bizalom Isten részéről, amely mindig a szemem előtt lebeg.
Köszönöm, Uram, hogy még mindig szeretsz engem!
[Ádám Bernadett, Nagyoroszi]
