Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. április 29. – Húsvét 4. vasárnap
Jn 10,11-18 – „Egy nyáj lesz és egy pásztor”
Amikor Jézus önmagáról, mint a jó pásztorról beszél, tükröt tart minden ember elé, aki a hívő népnek lelkipásztora, kisebb nagyobb közösségének vezetője lett. Ő a legfőbb, az egyetlen pásztorunk, tőle kell ellesnünk azokat a tulajdonságokat, magatartásformákat, amiket mutatott, ő a példakép, a minta.
Jézus életét adja a juhokért. Az Isten életét, a szeretet életét hozta közénk, s ezért a testi életet feláldozza, ha kell. Semmilyen áldozatot nem sajnál értük. Nem béres, aki csak a fizetséget, a hasznot nézi, s veszély esetén elszalad, nem vállalja a fenyegetettséget. Nem hagyja magára övéit. Nem engedi szétkergetni őket. Szembeszáll a Farkassal, a Sátánnal, aki bomlasztani, szétszórni akarja a közösséget. Sajátjainak tekinti a juhokat, akiket külön-külön is ismer. Nevükön szólítja őket, egyenként is fontosak neki. Törődik velük, mindent megtesz értük: gazdag legelőre vezeti őket, táplálékukról gondoskodik. Ha valamelyik elkóborol, utána megy, megkeresi, és nagy örömmel viszi haza. Olyan a szava, hogy hallgatnak rá a bárányok, tud utat, irányt mutatni. S végül, ami talán a legfontosabb, egy nyájban szeretné látni övéit. Az „akol” az Isten országát jelenti: ide szeretné összegyűjteni a zsidókat és a pogányokat, valójában az egész emberiséget.
Minden közösségvezető, minden lelkipásztor nyilván próbálja magát Jézushoz mérni, és felnőni feladatához. De minden kereszténynek is, aki a nyájhoz tartozónak vallja magát, hasonlóvá kell válnia a Jézus által emlegetett bárányokhoz: olyanná, aki ismeri Pásztorát, minden szavára figyel, megy utána, s együtt marad a többiekkel, az egységet szolgálja.
A keresztények mindnyájan Jézust tartják legfőbb pásztoruknak, de az „egy akol” látomása még nem valósult meg. A történelem folyamán nagyon korán megkezdődött a bomlás. A szakadások az egyháztörténelem talán legnagyobb botrányát jelentik. Mára sok-sok felekezet, „egyház” jelent meg, egy-egy faluban néha 4-5 vallási közösség is hirdeti az igét, tartja magát Jézus kis nyájának. Mindez nyilvánvalóan hiteltelenné teszi Jézus ügyét. Sokan nem is érzik jól magukat az adott közösségben, akár újat is alapítanának.
A Sátán neve a görögben: Diabolosz, azaz „Szétdobáló”, az egység ellensége. A legnagyobb eredmény a számára talán az, ha ilyen marad ez a szétdarabolódott nyáj. Világosan kell látnunk, hogy az egyházak, a közösségek megújulásának, hitelessé válásának alapja és meghatározó része az egymással való egység keresése. Ez nem csupán teológiai tárgyalásokat, látványos közös programokat jelent, hanem elsősorban az egy Pásztor szavára történő mélyebb odafigyelést, a közös alap, közös nevező meghatározását, és leginkább a kizárólagosságról való lemondást. Talán a legutóbbi a legnehezebb: a hatalom-féltés és a hitetlenség legyőzése szükséges hozzá.
Mit tehet az egyszerű ember, de a kisebb-nagyobb közösség vezetője is: Saját hagyományaink és értékeink megőrzése és értékelése mellett nagy nyitottsággal nézni, értékelni és elfogadni más közösségek kincseit, gyakorlatát. Miközben igyekszünk „otthon lenni” saját közösségünkben (mert valahol otthon kell lennünk!), annak hibáit szeretettel próbáljuk javítani, nem mondunk le megújításáról, nem otthagyva, vagy új felekezetet alapítva. A legfontosabb, hogy a más közösséghez tartozóban meglássuk a testvért, akivel együtt lehet munkálkodni, szeretetszolgálatot végezni, Jézusról tanúságot tenni, levetve minden szűkkeblűséget, önző szempontot.
Én mit teszek ezért?
[Csíky Lajos, Budapest]
„amint ismer az Atya és én is ismerem az Atyát és kiteszem a lelkem a juhokért.” (Jn 10,15)
- Milyen mélységig engedem megismerni magam? Kinek?
- Milyen mélységben ismerem enyéimet?
- Milyennek ismerem az Istent?
[Angel]
2012. április 30. hétfő
ApCsel 11,1-18; Jn 10,1-10
„Aki ellenben az ajtón megy be, az a juhok pásztora.”
Az ember, amikor Isten szerint kezd élni, megváltozik, más lesz, elkülönül a többi embertől: ha úgy tetszik, juhhá válik. Az eklézsia szó gyöke is azt jelenti: aki elkülönült, aki valahonnan kihívatott. S ahogy minden emberért megy a befolyásolás a világban, a jézusi emberekért is. Befolyásolni akarja a média, a politika, a reklámok világa és mindent megtesz, hogy többé ne juh legyél. Legyél más, olyan, mint a többi ember, különböző szempontok szerint befolyásolható.
A juhokat egy ajtó különíti el a világtól, ez a jézusi lelkiismeret. Ezt az ajtót, azaz a jézusi érzékenységet kell mindannyiunknak felépíteni magában. Hogy a személyiségünkhöz, igazi valónkhoz (juh voltunkhoz) való hozzáférés – számítógépes hasonlattal szólva – tűzfala a jézusi szemlélet legyen. Így lesz Jézus az ajtó a mi életünkben.
Minden, ami átjut ezen a tűzfalon, az csak elvesz tőlünk valamit, az tolvaj. És minden, amit átenged ez a tűzfal, az nekünk való, azáltal gazdagodunk. Az a jó legelő számunkra. A feladat ezt a tűzfalat, ajtót erőssé tenni. Ahogy az ostromlott váraknál is minden védelmi erőt ide koncentrálnak, nekünk is – egymás által is – erőssé kell tennünk a belsőnkhöz vezető ajtókat.
A Jézus által vágyott új ember, új teremtmény is ez. Az, aki úgy él, olyanná válik, ahogy Isten vágyaiban él.
Jézus ezt a képet használja a hallgatóihoz alkalmazkodva. Talán ma nem túl szerencsés, mert bár az ember szelíd, mégsem olyan, akit csak terelgetni lehet. A jézusi ember felnőtt, életöröme van. Vágyik a legelőre. Ahogy Péter is a történetben. Az ő tűzfalán fennakadt a körülmetélés, a tisztátalanság fontosságának és kizárólagosságának üzenete. Sőt ennek ellenkezőjét engedte át. Átengedte, mert tudta, hogy Isten nem tartozik sem a zsidóhoz, sem a pogányhoz. Isten az emberhez tartozik, akit a nevén szólít, akit meg kell tanítani, meg kell erősíteni, hogy merjen önmaga lenni. Önmaga, aki az Isten képmására és hasonlatos-ságára teremtetett: azaz szeretetre képes, és a szeretet által boldog. És akkor életünk és bőségünk lesz. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogyan kell ezt itt és most 2012-ben megélnünk.
„Ez a mi munkánk és nem is kevés!” (József Attila: A Dunánál )
[Garay Bandi, Dunakeszi]
2012. május 1. kedd
ApCsel 11,19-26; Jn 10,22-30
„Honnan van ennek a bölcsessége? ... Nem az ács fia ez?”
“Ön, Uram, igazi amatőr” – mondta felcsillanó szemmel az árus a párizsi bolhapiacon. Látta ugyanis, hogy a vele szemben álló ember jól ismeri a témát, oda nem illett a vevő vagy gyűjtő kifejezés használata. Többről volt szó: mindketten szerették is a csere tárgyát és ettől az adás-vétel eseménye egy más, szellemi sikra került, ahol nem a pénz és a birtoklás volt előtérben, hanem két ember kölcsönös vonzalma a cserében szereplő érték iránt. Piaci példa a mindennapi életből. A jelenetért nem kell külföldre menni: tessék megfigyelni egy lépcsőn ülő, hajléktalannak tűnő eladó és egy értelmiségi kinézetű ember parázs vitáját. A lelküket teszik ki a beszélgetésben. Egyenrangúak.
„Magának ki adott engedélyt arra, hogy lelkigyakorlatot tartson?” – kérdezte a plébánián megjelent egyházi ellenőr a baráti közösség elmélyedését vezető, mérnöki képzettségű fiatal férfitől. „Jézus Krisztus” – hangzott az amatőr válasz. Caritas Christi urget nos - Krisztus szeretete hajt minket - mondhatta volna hagyományos formában Az informális kapcsolatban szereplő értékeket, amelyeket valaki adott és amiket valakik kaptak elsősorban ismét a tárgy kölcsönös szeretete határozta meg. Nem jött számításba a csereérték, az érzület és bizalom számított, amivel valaki odafordult másokhoz, és amivel a többiek elfogadták az ő megnyilvánulását. A Lélek és a beszélgetés tartalma volt központban, nem a hivatali felhatalmazás. Pillanatfelvétel a hetvenes-nyolcvanas évekből.
“Ki ez a kisiparos, aki veszi a bátorságot, hogy a zsinagógában teljes öntudattal beszéljen Isten Országáról és annak igazságáról?” Az ács fia az Ország kereséséről beszélt és életének valóra váltására szólította fel a gyülekezetet. Megosztotta hallgatóit. Amatőr teológus jelent meg, aki nem tartozott egyetlen vallási irányzathoz sem, állása, rangja nem volt de Lelke nyitva állt az Atyjától hallott szavakra. Kép időszámitásunk harmadik évtizedéből.
A felületes ember nem szereti az amatőröket. A felületes ember nem tud túljutni az előitéletein. A felületes ember nem szeret gondolkodni. A felületes embernek szüksége van a hivatali tekintély támaszára. Igy törekszik biztonságra, ha kell hatalomra, uralkodásra. Az amatőrökön viszont nem lahet uralkodni. Azok szabad emberek. Képesek a lépcsőn ülni. Az amatőr más, mint a többiek. Rá érdemes figyelni. Az első jelenet kapcsán Stefan Zweig szép novellájából idézhetek: „A gyűjtők boldog emberek.” A két másik jelenethez átalakitom a mondatot: A Lélek emberei boldog emberek.
Magamat kérdezem. Kinek, minek a szeretetéért teszem a dolgaimat? Amatőr vagyok? Boldog vagyok?
[Merza József, Budapest]
2012. május 2. szerda
ApCsel 12,24-13,5a; Jn 12,44-50
„… nem azért jöttem, hogy elitéljem a világot, hanem hogy megváltsam …”
Az ember szereti jellemezni az embertársait anélkül, hogy ismerné a való igazságot. Ítél, bírál, mérlegel, becsmérel, elmarasztal avagy éppen elismer, dicsér, magasztal és követni akarja példáját.
Jézus ismeri az embert, de nem azért jött, hogy ítélkezzen felette, mert „megvan annak a bírája…”. Mindenki az Atyától kapta a talentumokat életviteléhez, az egyénre szabott feladatokat a teremtés folyamatában. Ő ismeri teremtménye testi-lelki tulajdonságait, élete körülményeit, sorsa kínpadát.
Jézus is tudja, miért kell napjában hétszer, vagy hetvenszer hétszer is megbocsátani. Tanítja, amit az Atya parancsol, utat mutatva az örök életre. Az Ő szava és példája tettekben megnyilvánuló. Isten- és emberszeretete az a keskeny, egyenes, de göröngyös, olykor tövisekkel, máskor virágszirmokkal hintett út az Isten Országa felé.
S halandó gyarlóságai között / Csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen / Irgalmas vára bizalomból épül;
S az önmagával vívott küzdelemben / Csak jósága szolgálhat menedékül.
(Garai Gábor: Bizalom)
[S. Wolcsánszky Erzsébet, Budapest]
2012. május 3. csütörtök
1Kor 15,1-8; Jn 14,6-14
„Én vagyok az út, az igazság és az élet…”
A tanítványok azt mondták Neki: nem ismerjük sem az utat, sem az Apukádat, akiről beszélsz, hogyan követhetnénk Téged akkor?
Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Majd hozzátette: Ti vagytok a világ világossága, ti vagytok a föld sója, akik erről az útról és Apukátokról tanúságot tesztek.
Semmi vagyok Uram – mondtam Neki -, mert a józan eszem ezt már elárulta nekem.
Mi van a józan ész felett? – kérdezett rá.
Te vagy Uram, és az Apukád – feleltem.
Nem! – válaszolta határozottan. – Te, aki vagy, az Van a józan eszed felett. Ő az Apukád. Az, aki a „semmi vagyok”-on keresztül képes megnyilvánítani az utat, ami az élettől, a valóságtól visszavezet az igazságig. A „semmi” lehet az a híd, ami összeköti a két világot, ha alkalmassá válik erre a feladatra. Ezért vagy itt. Ezért vagy. Becsüld meg, ismerd meg ezt a semmit!
Uram – kértem most már türelmetlenül –, add, hogy legyek!
Meddig vágyakozol még? Nyisd már ki a szemedet és láss! Minden mozdulatod, minden szavad, minden lélegzetvételed erről szólhat, ha hagyod lenni, hagyod hatni az igazságot az életben. Ha te vagy, akkor lesz út az igazság és az élet között – mondta neheztelő hangon, amiért – ennyi idő után – még mindig nem értem. Aztán rámmosolygott és látva tanácstalanságomat hozzátette: hagyd a halottaknak, hogy eltemessék az ő halottaikat. Te legyél, ami vagy!
Aztán lassan elfordult tőlünk és elindult Jeruzsálem felé.
[Farkas István, Budapest]
2012. május 4. péntek
Apcsel 13,26-33; Jn 14,1-6
„Igaz, Jeruzsálem lakói és elöljárói nem ismerték fel el őt, ítéletükkel azonban csak beteljesítették a próféták szavát, amelyet minden szombaton olvasnak; mert bár semmi halálbüntetésre méltót nem találtak benne, Pilátustól mégis kivégeztetését követelték.
… Isten atyáinknak tett ígéretét nekünk, az ő gyermekeiknek teljesítette azáltal, hogy föltámasztotta Jézust. Ez van megírva a második zsoltárban: Az én fiam vagy, Én ma szültelek.”
„Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van, ha nem úgy volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmentem és elkészítettem a helyet, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahová megyek.”
A gonosz tett, amit Jézus ellen elkövettek, azzal magyarázható, hogy ezáltal teljesítették be az Írást.
Isten az atyáknak tett ígéretét azzal teljesítette, hogy föltámasztotta Jézust.
Miért magyarázzuk az emberi gonoszságot írásbeteljesítéssel?
Be jó lenne, ha olyan lenne az Írás, hogy a szeretet tetteivel lehetne/kellene beteljesíteni!
Miért magyarázzuk a feltámadást, az isteni létrendből fakadó tényt, embereknek tett ígéret valóra váltásával?
Be jó lenne úgy élni a szeretetet, hogy tapasztalataink lehessenek a Szentháromságban lüktető szeretet-áram árnyékaként megjelenő földi történések értelméről!
Nyugtalankodunk, ha nem vagyunk együtt azokkal, akiket szeretünk. Jézus érti ezt, megnyugtatásnak szánja, hogy majd együtt lehetünk Vele. Ahhoz, hogy oda mehessünk, ahol Ő van, az kell, hogy elkészítse nekünk a helyet, és eljöjjön értünk, és odavigyen minket.
Ismernünk kell az oda vezető utat. Jézus maga az út, az igazság és az élet. Tudnunk kell azt is, hogy honnan indulunk. Ismernünk kell magunkat, a helyünket, az irányunkat. Igaz ismerettel az igazság fényében és igazat kell tennünk. De hogyan lehetünk képesek erre?
Ahogy Jézus tudta, hogy honnan jött, hová megy és hová visz minket, úgy nekünk is tudnunk kell/kellene magunkról, hogy honnan jöttünk, hová tartunk és mit/kit viszünk magunkkal. Azt hiszem, e nélkül az Élet által sem juthatunk az életre.
[Pantó Eszter, Budapest]
2012. május 5. szombat
ApCsel 13,44-52; Jn 14,7-14
„Először nektek kellett hirdetni Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr.”
Jézus fontosnak tartja, hogy saját népének hirdesse először az evangéliumot. Tanítványait is előbb népéhez küldi. Ez akár figyelmeztetés is lehet számunkra. Közvetlen környezetünkben – ahol a beszéd és a tett ellentétét is észreveszik –, itt kell előbb hirdetnünk Isten igéjét. Itt nagyobb pofonokat kaphatunk és azonnal szembesíthetnek is bennünket, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk. Környezetünkkel csak akkor szabad felhagynunk, ha nyílt elutasításban van részünk. Nem lehetne rokonainkat, ismerőseinket, munkatársainkat leírni, régi tapasztalatok vagy vélemények alapján. Az ember, a körülmények változnak és Isten a szívekben is munkálkodik, ezt sohasem szabad figyelmen kívül hagyni.
„Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta.”
Milyen érdekes. János evangéliuma szerint a tanítványok keresik fel Jézust, egyedül Fülöpöt hívja Jézus a tanítványok közé. S most épp ez a Fülöp értetlenkedik. Jézus többször is beszélt tanítványainak az Atya, a Fiú és a Lélek egységéről. Arról, hogy aki látja Jézust, az látja az Atyát. A Fiú és az Atya egy. Időt is adott nekik, hogy kérdezzenek, emésztgessék, de amikor ismételten visszatér a témához, teljes értetlenség fogadja. A tanítványoknak is nehéz volt felfogni a hármasság egységét, de sokszor mi is így vagyunk. Van, amikor egész közel kerülünk a titok lényegéhez, s van, amikor kételyek gyötörnek, hogy mégis hogyan és miként.
A Lélek eljövetelétől várjuk, hogy Isten titkait minél mélyebben megértsük, és a megértés arra ösztökéljen, hogy átgondoltabb, mélyebb cselekedetekben valósuljon meg, amely nem szalmaláng életű.
Pünkösd megváltoztatta a tanítványok addigi életét.
Kérjük mi is a Szentlelket, hogy hatékony tettekre indítson bennünket!
[Bene Éva, Budapest-Pécel]
