A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Július 4. – Évközi 14. vasárnap
Lk 10,1-12.17-20 – Engem is küldesz!
Jézus maga előtt küldte a tanítványokat azokra a helyekre, ahová menni készült. Az volt a dolguk, hogy előkészítsék útját, beharangozzák érkezé-sét, meghirdessék jövetelét. Olyanok között kellett apostolkodniuk, akik még talán egyáltalán nem, vagy csak alig hallottak róla.
A mai világ sem ismeri jobban a Megváltót. Elmúlt a „keresztény” világ, ha hallottak is róla, inkább csak taszítót, vagy olyasmit, amitől immúnisak lettek vele szemben. A legtöbb ember közömbös, az egyházak alig-alig tudják elérni, megközelíteni őket. Igaz az evangéliumi hasonlat: az aratni-való sok, de a munkás kevés. Mi lesz, ha kárba vész a termés? S itt nem csupán a papokról van szó!
Akik megértettük Jézus szándékát, nyitottak vagyunk küldő szavára. Nem elég megélni az evangéliumot, parancsai szerint élni, hanem „mennünk kell”. Felkeresni azokat, akik még nem ismerik. Hiszen mindnyájunkat küld, mint annak idején a hetvenkettőt. Küld azokhoz, akikhez csak úgy tud el eljutni, hogy mi adunk hírt közeledéséről.
Ma hogyan történhet ez, aktuálisak-e Jézus eligazításai manapság is?
Nem véletlen, hogy kettesével küldte őket az Úr. Egyedül gyenge és ingatag az ember. De egy házaspár, vagy együtt dolgozó testvérbarátok egymást erősítve, együtt példát adva sokkal hatékonyabbak lehetnek.
Menni kell! Nem házalni, de megkeresni azokat, akik, bár nem is tudják, szomjaznak a jó hírre. Számomra ez barátkozást jelent, bátor megszólí-tását azoknak, akikkel az élet összehoz.
Mi legyen a mondanivalónk? Az első szó a békesség. Békességet hozunk: megbékélést az emberek közé, az ember megbékélését háborgó önma-gával, megbékélését Istennel, akiről hamis képe van, s talán elégedetlen vele. Ezt követi annak örömhíre, hogy Isten Országa, a szeretet világa itt van, itt lehet közöttünk. Ennek gesztusait kapja tőlünk, ennek építésére hívjuk őt is. Bekapcsolódhat abba a közösségbe, amelynek tagjai vagyunk, testvéreket, társakat találhat. Ezzel együtt gyógyulást hozunk: minden bajában mellé állunk, számíthat ránk, gondjaiban osztozunk, segítjük lelki-testi gyógyulását.
Jézus ítéletet mond azokról, akik nem hallgatnak küldöttei szavára, s elutasítják őket. Ha valaki nem fogadja el tanúságtételünket, talán mi is lerázhatjuk a port talpunkról. De jó lesz előbb megvizsgálni magunkat: a magunk részéről mindent megtettünk-e, elég világos, egyértelmű volt-e szavunk, elég nagy-e a szeretetünk, vonzó-e a példánk. Ha igen, s valaki mégsem vevő örömhírünkre, vég nélkül nem kell próbálkozni vele; mindenki szabad akaratot kapott, szelíden figyelmeztetjük, s egy másik ember felé fordulunk.
Figyelemre méltó a visszatérő tanítványok lelkesedése! Megérezték, hogy Isten ereje volt velük, legyőzhetik a Gonosz hatalmát. Mindnyájan érez-hettük már, hogy az apostoli munka maga, annak eredményei örömet okoznak nekünk is, míg másokat tanítunk, lelkesítünk, magunk is lelke-sebbekké válunk.
Jézus igazi hatalomról beszél, amit tanítványai kapnak tőle. Ígéri, hogy semmi sem fog ártani nekik. Ne reménykedjünk, ritka kivételtől eltekintve itt a földön a Gonosz erősen dolgozik, s Jézus is keresztre került, előtte sokat szenvedett, követői a történelemben is sok rosszat átéltek, nem kevesen vértanúkká lettek. A hatalom annak erejét jelenti, hogy Vele mindent kibírok, semmi sem tud visszarettenteni küldetésem teljesí-tésétől.
Az ember életében hullámhegyek, hullámvölgyek lehetnek. Kialudhat a láng, elhalványulhat a küldetéstudat. Rossz tapasztalatokat szerezve talán már lemondtam arról, hogy hatást gyakorolhatok másokra, hogy befogadják azt a jó hírt, amit hozok nekik. Pedig hogyan másképp épülhetne az Isten Országa?!
Szeretnék azok között lenni, akiknek neve fel van jegyezve a mennyben!
[Csiky Lajos, Budapest]
Lk. 10,1-12; 17-20
„Így szólt pedig hozzájuk: Az aratás ugyan sok, a dolgozók azonban kevesen vannak. Kérjétek tehát az Urat, hogy vessen be dolgozókat az aratásba.” (Lk.10,2)
- Hogyan viszonyulok a munkatársaimhoz? Miért?
- Mennyire törekszem arra, hogy az Úr munkatársa legyek? Mi az, ami akadályoz ebben?
- Hány emberrel vagyok „munkatársi” kapcsolatban?
[Angel]
Július 11. – Évközi 15. vasárnap
Lk 10,25-37 – „Ki az én felebarátom?”
Az előző vasárnapok evangéliumi részleteiben Isten üdvözítő tervének megvalósulásáról beszélt Lukács, mostantól az ember erre adott vála-száról hallhatunk: a felebaráti szeretet gyakorlásáról és az imádságról.
A kérdező törvénytudó, bármennyire behízelgő is, kelepcét akar állítani Jézusnak. Ő rögtön visszakérdez, de a válasz elméleti marad. Jézus megdicséri ugyan, de utal arra, hogy az ismeret kevés. Az ember egész valójának összhangban kell lennie a törvénnyel, belülről kell fakadnia tetteinek, nem elég a törvény betűjének megtartása. A törvénytudó azonban továbbra is elméleti kérdést tesz fel, ami az akkori vallásos zsidók között gyakran felmerülő kérdés volt: „Ki az én felebarátom?” Jézus inkább konkrét történettel válaszol, amely akkoriban gyakran megeshetett.
A példabeszédben élesen szemben áll egymással a vallási szolgálatban állók szívtelensége a szamaritánus irgalmasságával. Jézus, nyilván kicsit túlozva, de azt érzékelteti, hogy a vallásgyakorlatokban élő, a templom-ban tevékenykedő emberek nem automatikusan értik a felebaráti szeretet parancsát – lehetnek közönyösek, értetlenek is. A szamaritánussal kapcsolatban Jézus ajkáról „vallásos” megjelölés vagy minősítés nem hangzik el. Egyszerűen emberi módon jár el.
A kontraszt annál is élesebb, mivel a zsidók megvetették, gyűlölték, tévelygőnek, félig-meddig pogánynak tartották a szamaritánusokat. Ellenséges magatartásukat Jézus és tanítványai nem olyan régen tapasztalhatták meg Jeruzsálem felé tartó útjuk során, mesterük alig tudta lecsendesíteni tanítványai haragját. A szamaritánusok gyakorlatilag ellenségnek számítottak!
Talán a legfontosabb annak megértése, hogy a szamaritánus cseleke-detének indoka az, hogy megesett a szíve a kirabolt zsidón. Ennek a kifejezésnek egyébként csak Isten vagy Jézus az alanya az evangé-liumokban! A Mennyei Atya hozzánk lehajló, irgalmas szeretetének emberi párhuzamát láthatjuk itt, minden vallási körítés nélkül.
Jézus a törvénytudó szándékával ellentétben azt veti fel, hogy mi lenne, ha a kérdező kerülne ilyen szorongatott helyzetbe. Így még inkább megértheti, mennyire mélyen érintheti az embert a segítő felebaráti szeretet. A kazuisztikus, méricskélő törvénymagyarázaton tovább kell lépni. Ha segítségre szorul valaki, akkor nem ismerhet semmiféle különbségtételt, még az ellenségtől sem tagadhatja meg a segítséget. Neki is le kellene hajolnia a szamaritánushoz!
A mai társadalom is hasonló az akkorihoz, ma is vannak sokan, akiket „kiraboltak”, akik önhibájukon kívül szorongatott helyzetbe kerültek, akik nem tudnak segíteni önmagukon. A mai világ könyörtelen, a munkahely elvesztése, a családfenntartó betegsége, a felvett hitelek megemelkedő kamata lehetetlen helyzetbe hozhat családokat. S akkor még nem beszéltünk azokról, akik mulasztásaikkal, rossz szokásaikkal maguk is hozzájárulnak bajaikhoz. S közülük sokan lehetnek a mai világ „szamaritánusai”, akik valamelyik megvetett népcsoporthoz tartoznak.
Jézusra figyelve felül tudunk emelkedni az előítéleteken, ha bajt, szenvedést látunk? Nem kérgesedik meg szívünk az úton-útfélen kéregetők között, akik közül sokan csak az „irgalmasság vámszedői”? Észrevesszük azokat, akik talán nem is kérnek, de bajban vannak, s rászorulnak egyéni vagy közösségi szolgálatunkra? Keressük és megtaláljuk azt a formát, amellyel segítségünk helyes és értékes lesz a rászorulónak?
[Csiky Lajos, Budapest]
Lk.10,25-37.
„Jézus így folytatta: Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk.10,37)
- Mennyire szoktam irgalmat gyakorolni? Kivel?
- Szoktam-e cserbe hagyni valakit /valakiket/?
- Az engem ért eseményekről milyen következtetéseket szoktam levonni?
[Angel]
Július 18. – Évközi 16. vasárnap
Lk 10,38-42 – Mi a jó a másiknak?
A két nővér története a keresztény lelki irodalomban a szemlélődő és a tevékeny lelkiség példaképe lett. Mintha a lelkiek lennének az elsőd-legesek, s a tevékeny szeretet az elmélkedő imából fakadna. Jézus nyilván nem a szolgáló szeretetet utasítja el. Mi lehetett a probléma Márta hozzáállásában?
Talán abból kellene kiindulnunk, hogy Jézus megfáradtan, az emberek gáncsoskodásától, értetlenségétől megfáradva tér be a két nővér házába. Elsősorban odafigyelésre, megértésre vágyik. Mária mélyen emberi megértéssel, a szeretet lelkületével illeszkedik bele a fáradt Mester helyzetébe: ösztönösen is megérzi, hogy Jézusnak meghitt társa-ságra, odafigyelő hallgatóra van szüksége. Márta a maga elgondolása szerint akar adni. Jó szándéka nyilvánvaló. Szinte szétforgácsolódik a sok házi munkában, jó háziasszonyként „ki akar tenni magáért”.
Szolgálatában részben önmagát keresi, feltűnésvágy is hajtja, apró dolgokra is gondosan ügyelve akar tökéletes lenni. A baj az, hogy nem veszi észre a másik szükségét, nem figyel annak valódi igényére, bajára. „Ő tudja, hogy mi a jó a másiknak!”
Segíts, Uram, észrevenni, hogy az adott helyzetben mi a jó a másiknak, s miközben szolgálatára akarok lenni, ne akarjam ráerőltetni a magam elképzelését!
Mária ebben az elbeszélésben számomra példát mutat az odafigyelésre, a másik empatikus meghallgatására is. Annyian vannak körülöttünk, akik magukban hordozzák gondjaikat, kérdéseiket, megoldatlan problémáikat. És olyan kevesen vannak, akik képesek odafigyelni a másikra, csöndes kérdéseikkel megnyitni szívüket, s végighallgatni őket. Nyilván nincs időnk mindenkire, de biztosan van néhány ember, aki ránk vár, s aki nélkülünk segítség nélkül marad. Mert maga az idő rászánása, az odafigyelés segíthet enyhíteni a másik fájdalmát, megoldani problémáját. Miközben kimondja, hogy mi a baj, felsorolja kérdéseit, számba veszi lehetőségeit, sokszor már eközben megtalálja a megoldást, s néhány jó szó elegendő a részünkről, hogy vigaszt, erőt, iránymutatást kapjon.
Szeretnék, Uram, támasza, meghallgató, odafigyelő társa lenni azoknak, akikhez Te küldesz; nem sajnálom rájuk az időt!
Mártát felbosszantja, hogy majdnem megszakad a sok munkában, Mária pedig csak üldögél. Márta felülről kér segítséget, de ez nem sikerül, sőt még dorgálást is kap. Én is nehezen viselem, ha körülöttem nem veszik fel a tempót, vagy nem azt és úgy teszik, amint azt elvárnám. Megkeserít, ha a másik nem veszi észre magát. Szülőként vagy családtagként, de közösségben is megéreztem már, hogy nem jó megoldás ilyenkor, ha mártírnak képzelem magamat, s személyem ellen valónak gondolom, ha egyedül maradok, ha nem segítenek. Ha pedig példálódzva, mintegy „bosszúból” végül nem engedem oda a munkához, leégetem, demonst-ratív módon teszem meg helyette, végképp elrontom a dolgot. Lehet, hogy valóban nem is vette észre az illető, amit én természetesnek gondolok, talán szelíden meg kellene fogalmazni az elvárásaimat. Talán a motiválással volt gond, lehet, hogy hívás után, együtt, bevonva őt a munkába, ő is bevetné magát, s a közösen végzett munka örömével zárulhatna a nap.
Elsősorban a magam munkájára akarok odafigyelni, Uram!
Nem bosszankodom a másik lustaságán, inkább szelíden hívom közös mun-kára.
[Csiky Lajos, Budapest]
Lk.10,38-42.
„Ennek volt egy Mária nevű testvére, aki odaült Jézus lábához, hallgatta szavát.” (Lk.10,39)
- Hogyan fogadom a vendégeimet?
- Mennyire érdekel az Úr szava?
- Tudok-e hallgatni, amíg más beszél?
[Angel]
Július 25. – Évközi 17. vasárnap
Lk 11,1-13 – „Legyen meg a Te akaratod!”
A tanítványok számára természetes volt, hogy Jézus gyakran imádkozik. Bizonyára gyakran elvonult, mégis lesték, irigyelték, kedvet kaptak tőle. Tapasztalhatták, hogy milyen pozitív hatása van, fohászaiból érezhették, mennyire meghitt kapcsolatban van az Atyával. Példaértékű volt szá-mukra.
Évekkel ezelőtt egy adventi gyertyagyújtás alkalmával, amikor csalá-dunkban körülültük az asztalt, éppen ott volt valaki, aki még nem igazán ismert minket. Végig sírt a körima alatt, s később elmondta: még sohasem érezte így az ima erejét, az Isten közelségét. Nyilván nem kérkedni akarunk az imádságunkkal, hisz tudjuk: Jézus többszörösen megfeddte, pellengérre állította a farizeusok nyilvános imáit, önteltségüket, hiú-ságukat. Csak a vámos imájával volt elégedett, azt dicsérte. Mégis megállapíthatjuk, hogy amint Jézus élete, szavai, tettei mellett imádsága is felemelő, Isten felé segítő volt, úgy mindannyiunk imádsága is lehet „létra”, amelyen Isten felé kapaszkodhat a másik. Természetesen akkor, ha imádságunkban valóban csak Istenre figyelünk, s magunkat adjuk.
Jézus maga magyarázza el tanítványainak, hogy milyen az igazi imádság. Hogy mennyire nem sablont akar adni, az abból is kitűnik, hogy az evangéliumokban két formában is megtaláljuk a „Miatyánk”-ot. A szö-vegből szinte sugárzik, hogy Jézus minden idegszálával Istenre koncentrál, az Ő akaratát keresi. Ha szabadon akarok fogalmazni, azt mondom: nem az Istennek akarok munkát adni kéréseimmel, hanem én szeretnék akaratába belesimulni, Országa jó munkása lenni. Magamat akarom változtatni: Olyan legyen az életem, hogy miattam ne káromolják az Istent, hanem dicsőítsék miatta. Mindent úgy tegyek, hogy általam is előrébb kerüljön Országának megvalósulása. Dolgozzam meg a mindennapi betevőért, de ne akarjam bebiztosítani magamat, bízzam Rá magamat. A jobbulás szándékával állandó bűnbánatban éljek, magamat is hangolva arra, hogy megbocsássak másoknak. Magam is kerüljem a bűnre vezető alkalmakat, a kísértés idején pedig kérjem oltalmát.
Jézus nagyon szemléletes képeket használva biztat a kérő imádságra. Nevelni akar a gyermeki bizalomra, bármit kérhetünk, Ő úgyis tudja, hogy mire van szükségünk. Ha állhatatosan imádkozom, előbb-utóbb úgyis rájövök arra, hogy nem elsősorban a bajból való szabadulásért, testi gyógyulásért, vizsgám sikeréért, jólétért kell könyörögnöm, hanem egy mondatban is össze lehetne foglalni kéréseimet: Legyen meg a Te akaratod! Minden alkudozásunk után, mint ahogyan Jézus is tette az Olajfák-hegyén, el kell jutnunk odáig, hogy Isten szemével nézzük törekvéseinket, dolgainkat, hogy felülemelkedjünk pusztán emberi gondjainkon, s megértsük: valójában mi szükséges és mi jó nekünk.
Nagyon kevésnek tűnhet az, amit a zörgetés, kérés után kapunk az Atyától. Azonban a Szentlélek, mint kéréseinkre adott ajándék, a leg-többet jelenti, ami adható. Maga Isten lesz velünk, ajándékoz meg jelenlétével, járja át bensőnket, titokzatos ereje hatékony lehet bennünk. Ennél nagyobb ajándék nincs.
Imában élni azt jelenti, Isten jelenlétében élek. Jézus gyakran fel-fohászkodik, hálát ad, kér valamit az Atyától, állandó a közvetlen kapcsolat. Ha akarom, én is élhetek Isten jelenlétében, átjárhatja minden dolgomat, munkámat, utamat.
A fejlődés lehetősége határtalan!
[Csiky Lajos, Budapest]
Lk.11,1-13
„Minden kérő kap, s a kereső talál és a kopogtatónak kinyittatik majd.” (Lk.11,10)
- Mennyire vagyok kitartó a kérésekben?
- Miért szoktam kopogtatni? Kinél?
- Mit lehet tőlem kérni? Kinek?
[Angel]
