A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
December 6., Advent 2. vasárnapja
Lk 1,39-45 – Ünnepelni készületlenül?
Folytatódik adventi készülődésünk. Készület nélkül az ünnep sutára sikerül, készület nélkül az ünnep értelmetlen. De még a kétnapos ünnep is rövid a hozzá tartozó majd négy hetes készülethez képest. Tegnap este meggyújtottuk az adventi koszorú második lila színű gyertyáját. A Jézuska örömmel figyeli karácsonyi készületünket. Nézi a kisingjén eddig fölhajtott papírcsipkéket, a jászlába hordott szalmaszálakat. De leginkább a szívünket nézi, mert annak szeretetéből jönnek elő jócselekedeteink.
Van, aki szégyelli összehasonlítani mákszemnyi érdemeinket a Mesteréivel. Én azt gondolom, ha Égi Apácskánk a szeretetből adott pohár vízért is örök életet ad nekünk, nem veszi zokon, ha Fia születésnapjára odahordunk néhány szalmaszálat a jászolba. Biztosan nem vesz elő collstokot, hogy megmérje érdemeink hosszát-széltét, sem patikamérleget nem kap elő, hogy lássa, milyen súlyúak. Mert az Ő gyerekei vagyunk, s örülni tudunk a legkisebbnek is.
„Jön a Jézuska!” De jó! Jön a Jóisten! De jó! De hová? Koszba? Szemétbe? Rendetlenségbe? Sáros cipők, gyűrött ruhák, poros függönyök, elmosatlan tányérok, szétdobált holmik, betolhatatlan fiókok, sötét gondolatok, mocskos szavak, üvöltő hangok, közönyös tekintetek, ökölbe szorított kezek közé? Hol a vasaló? Hol a mosópor, a mosogatószivacs? Ne csak a polcokon és a fiókokban tegyünk rendet, hanem a gondolataink és a szavaink között is! Csendesedjünk el! Tekintetünk ne szúrjon, inkább simogasson! Kezünk ne sújtson, inkább emeljen! Lábunk ne tévelyegjen, inkább keresse az egyenes utat!
Erre összpontosít Lukács evangélista tolla is a császár palotájától a puszta kórójáig. Erre inti hallgatóit Keresztelő János, a Bemerítő hangja is, s beleüvölti a puszta csendjébe a fontosat, mint egy megelevenedett kőoroszlán a Hatalmas trónusának karfájáról: „Mossátok ki a fületeket! Jön a Mindenség Gazdája! Nem elefánton, nem tevén, nem lovon. Még csak nem is szamárháton. Gyalog jön, hogy megsimogathasson minden ragyogó gyermekarcot az út szélén. Minél több völgybe kell leereszkednie – mert le fog! –, annál később ér ide! Minél több hegyre, púpra, kupacra kell felkapaszkodnia – mert fel fog! –, annál lassúbb lesz haladása! Minél görbébb utat hagyunk neki, annál hosszabb lesz az. Megteszi majd értünk, de magunkkal tolunk ki. Nem megéri erőt venni magunkon? Lemosni múltunk gyalázatát a bűnbánat kádjában?”
Karácsonyi nagytakarítást csinálni kint és bent, fent és lent? Útjaink görbeségeit kiegyenesíteni? Mulasztásaink gödreit feltölteni feladataink tisztes betöltésével? Csibészkedéseink, tapintatlanságaink kitürem-kedéseit lenyesegetni hétköznapi hősiességgel? Nem ez a normál adventi készület? Olyan nehéz? Olyan sokba kerül?
Ki mondta, hogy a kényelmes megoldás a célravezető? Ki mondta, hogy ha semmit nem dolgozunk magunkon, az a nagy tett? A Mester is csak annyit említett, hogy a tanítvány, ha nem nagyobb is a mesterénél, ha felkészült, olyasféle lesz, akár a mestere (Lk 6,40). Ez azért nem semmi! A Mesternek pedig Jézus a neve. Jézus pedig arra vállalkozik, és arra hívja meg minden tanítványát is, amit a neve jelent: Isten szabadító tevékenységére. Meg akar szabadítani minket, s általunk másokat is önzésünk mélyedéseitől, gorombaságaink kitüremkedéseitől, hogy tisztán, felkészülten érkezzünk a sok apró és a nagy randevúra egyaránt. Hogy állunk majd leesik, s csak pislogunk, az könnyen megeshet!
[Kovács Tádé, Tata]
December 13., Advent 3., az öröm vasárnapja
Lk 3,10-18 – Víz és tűz
Minek kellene örülni? A gazdasági válságnak? Az inflációnak? A közbizton-ság romlásának? Vagy annak, hogy két kabátunkból egyet odaadhatunk olyannak, akinek így decemberben egy sincs? Hogy megfelezhetjük kiflinket, imakönyvünket, honlapunkat? Hogy lelkiismeretvizsgálat és bűnbánattartás után visszafoghatjuk magunkat hivatalunkban, munka-helyünkön minden packázástól, túlkapástól, szabotázstól, fúrástól? Igen, ez mind lehet örömünk forrása!
Decemberben talán furcsa egy aratási kép használata: a gabona csűrbe gyűjtése. A pelyvaégetés már jobban emlékeztet a befűtött kályhák duruzsolására. Mindez a nála Erősebb adventje, érkezése kapcsán jut eszébe Jánosnak, Jézus unokabátyjának, az útkészítőnek. Mindennek a helyére kell kerülnie. A gabona hombárba, a pelyva kályhába, a bárány akolba, az ember a neki való pozícióba! Sem a szükségesnél inkább jobbra, sem balra. Sem följebb, sem lejjebb. Sem előbbre, sem hátrább.
Némi szerénység azért nem fog ártani. Keresztelő János nem érzi magát feljogosítva arra, hogy megoldja az Unokaöccs sarujának szíját. Ha az ő feladata vízbe meríteni a bűnbánókat, az utána Eljövendő rangja, hogy a szellem tüzébe meríti a megtisztultakat. Nem csoda, ha ezek után az Unokaöccs „asszonyok szülöttei legnagyobbjának” nevezi János Bátyót. Így tisztelik egymást az igazán nagyok minden hátsó szándék nélkül. Pusztán azért, mert ki-ki a helyén elvégzi a rá hárulót; nem túrva ki helyéből a másikat, nem fitymálva a másik szerepét. Egysíkúság? Nem. Nivellálódás? Nem. Reszortvállalás? Igen. Munkamegosztás? Igen. Nehéz teher? Nem. Passzentos iga? Igen!
Tűz és víz – mondjuk ellentétes jellemű két emberre. De hát valóban ellentétes jellem János és Jézus? Nem egy tömbből faragott gránitszikla egyik is, másik is a saját helyén? Mitől víz János, és tűz Jézus? Miért jellemzi szerepüket e két ellentétes elemmel János? Sivatagi körülmények között a víz a kincs, és a tűző nap a csapás. Tengeri hajótörés esetén kicsit sok is a víz, a jégtáblák közt megfagyó hajótörött minden vágya egy duruzsoló kályha. János fejében nem a sivatagi körülmények motoszkálnak. Azt akarja kifejezni, hogy az ő működése úgy aránylik Jézus működéséhez, mint a hideg víz a tűzforró leveshez, mint a kívülről benedvesítő fürdővíz anyaga a belülről áttüzesítő Szellem szentségéhez. Nem gondolom, hogy egy szentelményt akart volna összehasonlítani egy szentséggel. Nem gondolom, hogy az ő keresztelő tevékenysége kevésbé törölte el a bűnbánók bűneit, mint azok a szakramentumok, amelyeket később Jézus alapított. Mit gondolok hát? Lukács 16,16: A törvény és próféták Jánosig eltartottak ugyan, de attól fogva valami új: az Isten országának jóhíre terjed – igaz, senki se juthat belé erőfeszítés nélkül. De az Unokaöccs társaságában ez is megvalósulhat! Íme az öröm vasárnapjának üzenete.
[Kovács Tádé, Tata]
December 20., Advent 4. vasárnapja
Lk 1,39-45 – Küszöbön a beteljesedés!
Még mindig nem a célnál, de már nagyon az út vége felé. Itt vagyunk a célegyenesben. Gyorsítsunk kicsit! Mária már szíve alatt hordozza Azt, Aki karácsonyra megszületik. Már úton van, már siet Erzsébet felé, akinek a szíve alatt ott repes az unokabáty. A vénecske kismama meg a fiatalka találkozik, udvariaskodik egymással, örül a másik örömének, na meg a sajátjának a másikéval együtt. Idill. Készülődnek a nagy napra, mikor megérkezik Jánoska, megérkezik Jézuska.
Mi a közös Erzsébetben, Máriában s énbennem? A várakozás, a készülő-dés, a találkozás közelségének öröme. Mindjárt itt lesz! Megérkezik az Úr! Úrjövet a küszöbön! Beteljesedik az advent!
Zakariás papa nem akart hinni az Úr követének (angyalának), Isten erejének, Gábrielnek. Mégis beteljesedett vénecske párjának agg méhében az emberteremtés csodája, s kilenc hónap elteltével boldogan szoríthatta keblére Jánoskáját, Isten ajándékát.
Mária kellő tájékozódás után hitt az Úr követének (angyalának), Isten erejének, Gábrielnek. Persze, hogy beteljesedett, amit az Úr neki mondott, s megvalósult számára Betlehemben az első karácsony.
Amit nekem mond az Úr, akár angyala, követe, embere, rádiója, TV-je, csöndje vagy lelkiismeretem szava által, akár az Írás, könyv, folyóirat, képernyő, SMS szavai által – mind-mind beteljesül, csupán hinnem kell benne, s ennek az ünnepi hitnek meg kell testesülnie hétköznapjaimban. Erzsébet mama szerint Mária boldog e beteljesült hit erejében. Vajon énvelem másként lenne? Nem érezném-e legáldottabbnak magam az emberek között? Nem költöznék-e szívembe a tiszta öröm Szentlelke?
[Kovács Tádé, Tata]
December 25., Nagykarácsony, Jézus születésnapja
Jn 1,1-18 – Őt fogadtuk-e be?
Na, végre! Megjött a Jézuska. A mi Jézuskánk! Jézuska, akié vagyunk mi. Övéiként fogadjuk. Itt a családias együtt ünneplés ideje. Vége a készülő-désnek. Leereszthetünk végre. De micsoda disszonáns, ünneprontó hangok ezek a különben sasmadarak magasságában szárnyaló János-prológusban, hogy „övéi közé jött, és pont az övéi nem fogadták be” (Jn 1,11)?
Csak nem ránk gondolnak ebben a passzusban? Akik oly buzgón felkészültünk az Eljövendő születésnapjára, az Ige megtestesülésének ünnepére? Ünnepeljük Krisztus Királyt, akinek Keresztelő János a heroldja, ünnepeljük az Istenszülő Gyermekét, aki előtt meghajlik minden térd a földön és az alvilágban. Ünnepeljük az Atya Egyszülöttjét, akit elküldött a földre, hogy vérével kiengesztelje Őt bűneinkért. Ünnepeljük a Jézus neve, a Jézus Szíve, a Jézus vére és az Oltáriszentség litániájának összes invokációiban megszólítottat. Ünnepeljük nagyjából rá valló, és Tőle teljesen idegen elképzeléseink mentén. Ünnepeljük gyertya-gyújtással, díszes karácsonyfával, művészi betlehemes figurákkal, pásztorjátékkal, éjféli misével, Stille Nacht-tal, bibliaolvasással, családi körimával, nagyapával, nagyanyával, látogatással a szociális otthonban és a hajléktalanszállón. Levesosztással, csomagküldéssel, képeslapokkal, személyre szóló, vásárolt és készített ajándékokkal, hallal, bejglivel, szívvidámító szesszel és mindennel, ami belefér, talán egy kis pihenéssel is – de hogy minden beleférjen, mindenki beleférjen, mindenképpen rohanással, kapkodással, bajusz alatti morgással, s csak éppen egy csipetnyi hangos szóváltással, aminek NAGY KARÁCSONYI VESZEKEDÉS a becsületes neve a szeretet ünnepén.
János evangélista azonban azt mondja „...akik befogadták, azoknak – az Ő nevére magukat rábízóknak – erőt adott arra, hogy Isten gyermekeivé váljanak” (Jn 1,12). Isten gyerkőceit pedig nem más jellemzi, mint csak az, hogy szeretik egymást. Pál apostol ezt ilyen durván fogalmazza meg: „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt..., ha szeretet nincs bennem, semmi hasznom belőle” (1Kor 13,3).
Esetünkre vonatkozóan ez így hangzana: Ünnepelhetem én fényesen a karácsonyt minden liturgikus és karitatív kellékével, ha szeretet nincs bennem, semmi hasznom belőle. Na és? Ha én egy önzetlen mazochista vagyok? Nem elég, ha örülnek az ajándékaimnak, a levlapjaimnak, a főztömnek? Nem elég, ha másokkal jót tettem az ünnep ürügyén? Köteles vagyok még jó pofát is vágni a rengeteg plusz melóhoz? Kit zavar, hogy színleg ünnepelek velük, vagy szívből is? Legföljebb engem! Ahhoz meg kinek mi köze?
Kinek? A szeretteidnek! Te bolond! Azt hiszed, nem látják rajtad? Nem szakad meg a szívük miattad? S ha az övék nem is, Valakinek megszakad érted! Égi Apácskádnak! Szedd össze magad, kicsim! És ne vedd ünneprontásnak ezt a szöveget! Mert ha mustármagnyi szeretet szorult beléd, akkor tiéd a karácsony, és akit karácsonykor ünnepelsz: az Ige, a Világosság, az Élet, az Erő – meg az Út! Eredj rajta tovább!
[Kovács Tádé, Tata]
December 27., Szent Család vasárnapja
Lk 2,40-52 – Szent családtagok konfliktuskezelése
A gyerek eltűnik, a szülei meg nem veszik észre, csak ágyazáskor. Szép kis család, mondhatom. Mintha csak a 21. század lakótelepi családjáról lenne szó. Vagy az nem zarándoklatra jár évente, hanem Görögbe meg Olaszba? Lehet. Hol keresi az ember a gyereket, ha eltűnik? Nyilván a haverjai meg a rokonság között. Jézus srácot is ott keresik aggódó szülei. De nem találják, mert nem ott van. Tetszettek volna induláskor meg-rendszabályozni! „Nem mozdulsz anyád szoknyája mellől, haszontalan kölyök! Megértetted? Majd, ha elindul a názáreti csoport, elcsavaroghatsz pár métert a sorban a pajtásaidhoz, de félóránként akkor is jelentkezel nálunk, és ebédkor velünk eszel, világos? Nem lejmolsz senkitől! Nem vagy te kódis utcagyerek! Észre ne vegyem, hogy lekváros a szájad széle, mert eljár a kezem, meglátod!”
Hát ilyen lenne egy „normális” szülő lelki fröccse. És mennyi fölösleges rohangászást, gyomoridegességet megtakaríthatna magának evvel! De! De megfosztaná kiskamaszát egy soha nem álmodott csodálatos hittanórától, amelynek során fővárosi professzorokat faggathat Arról s olyanokról, Aki s amik a legjobban izgatják, és felelgethet fogós, izgalmas kérdéseikre.
„Na, de legalább szólhatott volna a büdös kölök!” Szólhatott volna? Nem biztos. Lehet, hogy belefeledkezett a teológiába. Lehet, hogy épp indult volna, csak még egy kérdése volt, de a prof olyan hosszú választ adott, hogy közben elindult kint a karaván. Mégsem illett a professzort leállítani, miközben neki válaszolt! Lehet, hogy ki is jött, hogy szóljon, de már elindultak, nyomukat sem látta, egyedül meg nem mert, nem akart utánuk eredni, különben is, minden idegszála visszahúzta a szuperhittanra. Szóval rettentően élvezte azt, ahol most volt, és kevéssé hiányzott neki az, amiben különben örömmel vett részt otthon tizenkét éven át eddig, és még tizennyolcon keresztül ezután.
Szülei pedig megbíztak benne. Minden okuk megvolt rá, az elmúlt tizenkét év megalapozta e kölcsönös bizalmat. Ez a kölcsönös bizalom tesz egy családot „SZENTCSALÁDDÁ”. De még a legszentebb családban is lehetnek, s bizony elő is fordulnak konfliktusok. Nem okvetlenül a jellemek különbözősége miatt, lehet, hogy csupán attól, hogy a tér és idő korlátai közé vagyunk rekesztve, s nem lehet az ember egyszerre bent is meg kint is, a tudósok közt is az órán, meg az udvaron is a szülőkkel stb.
Egyszóval nem attól szent egy család, hogy sosem keletkezik köztük konfliktus, hanem attól, hogy szépen kezelik konfliktusaikat. Mária anya bátran megfogalmazza fiacskájának szomorúsága okát: „zaklatottan kerestünk”, és fölteszi a kézenfekvő kérdést: „Miért bántál így velünk?” Jézus srác pedig költői kérdés formájában bátran előadja a kivédhetetlen tényállást: „Nem tudtátok-e, hogy Apáméiban kell lennem?” Átlag szülőnek ettől a választól is viszketni kezd a tenyere. Mária anyáékban marad ugyan némi értetlenség, de folyik tovább az élet békés mederben: „Lement velük..., és magát nekik alávetve élt.”
[Kovács Tádé, Tata]
